Peer Gideon/ujkelet.live

Negyedik rész (Még egy kis Ciprus, aztán Palesztina és Izrael)

A barátaimról oldalakat írhatnék, nagyon szerettem és szeretem őket, olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk. A magyarázat: gyerekkorunkban szinte valamennyien nélkülöztük a szülői szeretetet.

Shlomo debreceni fiú volt, bátyám legjobb barátja. Tőle örököltem. Ha Izraelben járnak, többfelé is megcsodálhatják keze munkáját. A városok rendezett útjait, középen a csodálatos pálmafasorokkal. Vállalkozó volt, utakat, tereket épített. Sajnos már őt sem ölelhetem magamhoz, amikor arra járok.

Mint említettem, Cipruson szinte minden sportágban összemértük tudásunkat. Hatalmas küzdelmek zajlottak a táborban, valahol ki kellett ereszteni az energiánkat. A foci mellett – pótlékként – kosaraztam is, 178 centiméteres magasságommal irányító voltam az igazán nagyra nőtt fiúk között. Amint visszaemlékszem, kosárlabdában a lettek voltak a legjobbak, fociban a magyaroknak alkalmasint meg kellett osztozniuk a trófeában a lengyelekkel. Volt egy Szunyik nevű játékosuk, alacsony, technikás, csupa izom fiú, akit Marci barátommal együtt előbb vittek el Izraelbe, ahol sokszoros válogatottak lettek.

Az igazat megvallva, Cipruson sok marhaságot csináltunk, és nem csak az angolok bosszantására. Az egyik csoporttársunk elhatározta, hogy konyhakertet telepít. Az, hogy minek, nem volt kérdés, csak az, hogy hogyan kell csinálni. Semmiféle mezőgazdasági, vagy növénytermesztői gyakorlata, tapasztalata nem volt. Szerzett valahonnan zöldségmagokat, elkaparta földbe. Hiába babusgatta, nézte naphosszat, nem akartak fejlődni. Hallotta valahol, hogy a veteményest trágyázni kell. Nosza, éjszaka a pottyantóból vederszámra hordta az ürüléket a konyhakertjébe. Szétterítette a földön. Másnap arra ébredtünk, hogy az egész tábor istentelenül bűzlik. Óriási botrány kerekedett az ügyből.

Őrzőink szívesen büntettek bennünket, de tudták, minden elmarasztaló ítéletre éhségsztrájkkal válaszolunk. Voltak kitörési kísérleteink is, de fogalmam sincs, Ciprusról hova is menekülhettünk volna. Ez – ennyi év után – még mindig titok előttem.
Kilenc hónapig élveztük a sziget – és az angolok – vendégszeretetét. De egyszer ennek is vége lett, ciprusi internálásunknak.

1947 decemberét írtuk. Már két éve voltunk úton, végre sorakozót rendeltek el, mindenkinek magával kellett hoznia kevéske cuccát is. A világban történt változásokról fogalmunk sem volt, politikához még annyit sem értettünk. Keringtek mendemondák a táborban, főleg az idősebbek között. A mi világunk akkor egyes-egyedül a labda körül forgott.

Behajóztunk. Rövid utazás után a távolban feltűntek az ígéret földjének kontúrjai. Haifához közeledtünk. A hegyoldalra épült városka pislákoló fényei hatalmas mágnesként vonzottak. Végtelen boldog voltam, megvalósult dédelgetett álmom, a háború sújtotta Európából, az üldöztetésből végre a zsidók országába érkezem. A fennkölt érzések annyira hatalmukba kerítettek, hogy megfeledkeztem arról, hogy hajón vagyok, és én olyankor hányni szoktam.
Első utunk Atlitba, egy karanténtáborba vezetett. A szokásos fertőtlenítés, majd fürdés következett. Nem lepődtünk meg: két év alatt minden új helyen így fogadtak bennünket.
Szétnéztem. Szegényes környezet vett körül, rozoga épületek, rozsdás csapok. Nem tört le a látvány, hiszen éppen azért jöttünk, hogy szebbé, gazdagabbá tegyük az országot. Óriási lelkesedés volt bennünk, a nehézségekhez már születésünktől kezdve hozzáedződtünk. Abból állt eddigi világunk.

Az átmeneti táborban mindössze néhány napot töltöttünk, aztán Nachalába vittek bennünket, az ország legismertebb mezőgazdasági technikumába. Ott kezdtünk el tanulni.
Körülményeink pozitív irányban változtak, az iskola önellátó volt, megtermeltük az élelmünket. Keményen kellett tanulnunk, amitől elszoktunk, illetve soha nem is szoktunk hozzá igazán. Érettségire készültünk, kitűnő tanárok vettek körül bennünket, akik mindent elkövettek, hogy a sokfelől érkező fiatalt hozzászoktassák a rendszeres munkához, tanuláshoz.
Délután – a tantervnek megfelelően – mezőgazdasági munkát végeztünk. Az sem volt könnyű, de lelkesek voltunk és végre szabadok. Katonai kiképzésben is részesültünk, tudtuk, előbb-utóbb szükségünk lesz a megszerzett ismeretekre. Ami szabadidőnk volt, sportolással töltöttük. Sikerült eltőrnöm a bokámat, de két hétre rá már járógipszben kosárlabdáztam. Ápoltam a haladó pesti hagyományokat…

Volt szünidőnk is, az iskola vezetősége úgy határozott, hogy elvisznek bennünket néhány hétre a Holt-tengerre és Eilatra. Mint kiderült, nem kifejezetten nyaraltatási szándékkal.
Teherautókkal érkeztünk és útépítés volt a feladatunk. Eilat a Vörös-tenger partján fekszik, a mai világhírű üdülőváros akkoriban kicsit másképp nézett ki. Egy pléh alkotmány volt a büfé, az szolgálta az útépítőket. Előtte, a cégtáblára egy döglött cápát festett a művész, azt próbálva érzékeltetni, hogy veszélyes a tengerben fürödni, cápákkal van tele.
Lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy nem, mi mindennap úsztunk a hűs tenger vizében, már csak azért is, mert az átlaghőmérséklet 40 fok körül mozgott. A combomon mind a mai napig látható egy ötcentis forradás. Nem cápa okozta, hanem egy kiálló, éles szikla hasította fel. Bár – ezen még gondolkodnom kell – unokáimnak a cápatörténet talán jobban bejönne.

A Holt-tengeren is hasonlók voltak a körülmények, sem a munkát, sem a hőséget illetően nem maradt el Eilat mögött. A hőmérséklet ott is 40 és 42 fok között ingadozott. Azóta mindkét helyen üdültem ötcsillagos szállodában. Be kell vallanom, az nagyobb élményt jelentett, mindamellett az odavezető út elmondhatná – ha tudna beszélni –, milyen lelkesedéssel törtem a követ 70 évvel ezelőtt.

Éppen csak befejeztük az iskolát, amikor bevonultam katonának. Szükség volt mindenkire, minden épkézláb emberre, kitört a Függetlenségi Háború. 1948-at írtunk, már elmúltam 17 éves.
A harcokban nagyon sok barátom elesett, akikkel évekig együtt voltam. Leírhatatlan fájdalmat okozott elvesztésük. Gyűlölöm a háborút, sokat volt benne részem, erről az időszakról nem szívesen beszélek. Talán egyetlen eset kivételével. Azt szeretném érzékeltetni, mit meg nem tettünk egymásért.

Éjszakai bevetésen voltunk. A Jeruzsálem felé vezető úton, egy hegyoldalban helyezkedtünk el. Az arabok rendszeresen támadták az úton közlekedő járműveket. Összecsaptunk velük, nagy lövöldözés kezdődött. Egyik bajtársunkat találat érte. Golyó fúródott a tüdejébe, megsérült a kézfeje is. A nagy tűzharcban nem tudtuk kimenteni, másnap éjjel kúsztunk érte. Félholtan, elrejtőzve egy bokor mögött, kézigránáttal az ölében találtunk rá. A gránátot azért őrizgette, ha az arabok felfedezik, felrobbantja magát. Sok év múlva találkoztunk ismét, egy nagy gyár főmérnöke volt. Már ő sincs az élők sorában, 2017-ben vettünk tőle végső búcsút.

Leszerelés után Izrael déli, sivatagi részén, a Negevben találtam munkát. Új mezőgazdasági település létrehozásába vágtuk a fejszénket. Izraelben kibutznak hívják, ma már ismert fogalom, a lényege, hogy fizetés nincs, és majdnem minden közös. Ma már persze az ottani életforma is változott, de az izraeli mezőgazdaság sikerének ez a forma volt a letéteményese.
Nem mondhatnám, hogy végre sikerült könnyebb elfoglaltságra szert tennem, de azt igen, hogy kibutz-alapító lettem, amire máig büszke vagyok.

A neve Cur Maon. Az állam támogatta az alapítókat, kaptunk egy traktort a hozzá tartozó felszerelésekkel, egy nagy jeepet is, amelynek mindkét oldalán padok voltak, négy-négy ülőhellyel. Fából készült barakkokat építettünk, négyszemélyes szobákkal. Az ágyak között mindössze egy keskeny folyosó maradt, egy zöldségesláda fért el csak. Azon ettünk, és azon csapkodtuk a kártyát is. Alvó-, étkező és játékterem egyben.

Körletünket szögesdrótkerítéssel és homokzsákokkal vettük körül, amelyekbe lőállásokat építettünk. Arab bandák kóboroltak a sivatagban, le-le csaptak a zsidó telepesekre, velük szemben védekeztünk.
A vizet a néhány kilométerre elhelyezett tartálykocsikból traktor vontatta vizes tartályokban szállítottuk a kibutcba. Amíg nem váltunk önellátóvá, az állam gondoskodott élelmezésünkről. Teherautóval mentünk minden nap az ennivalóért.

A szűz sivatagi földet nem volt könnyű termékennyé varázsolni. Olyan helyen vágtuk kapáinkat a földbe, ahol előttünk ember hasonló tevékenységet nem végzett. Vízcsöveket fektettünk le az öntözéshez, pottyantós vécét eszkábáltunk, egyet a fiúknak, egyet a lányoknak. Zuhanyozót is építettünk, egy nagy benzineshordót magas állványra helyeztünk, kivezettünk belőle egy csövet, amelynek a végére zuhanyzófejet szereltünk. A vizet kézipumpával nyomtuk fel a hordóba.
Akkoriban az ország roppant szegény volt, az élelmiszert jegyre adták. Igazi halucnak, idealistának kellett lenni ahhoz, hogy ezeket a körülményeket át tudjuk vészelni. De jókedvvel csináltuk, sokat nevettünk, ugrattuk egymást, esténként együtt énekeltünk. Építettük a zsidók régi/új országát.

Persze a foci sem maradt ki az életünkből. Messze földön, sivatag szerte ismert válogatottunk volt, sikert sikerre halmoztunk. Legalábbis így emlékszem vissza annyi év távlatából. Egyszer még a közeli város, Beer Shéva labdarugócsapata is meghívott bennünket barátságos mérkőzésre. Beer Shéva együttese – aki még nem tudná – 2018-ban bekerült a BL 32-be. A mi időnkben, 1950-ben még nem voltak profik, de mégis, az NB I-ben szerepeltek, valahol a középmezőnyben.
Óriási lelkesedéssel készültünk a rangadóra, nagy szó volt, hogy egy igazi csapattal kiállhatunk. Haifára sürgönyöztünk, megkértük az izraeli nemzeti válogatottban futballozó balszélső barátunkat, hogy postafordultával jöjjön, és álljon régi társai rendelkezésére.

„Kende László élete 4. rész” részletei…