Tavaszi etüd

0
Illusztráció/Pixabay

Gideon Peer/ujkelet.live

Tavasz van, az időjárás egyszer ilyen, máskor olyan, zuhog az eső, aztán süt a nap, de a fordítottja is igaz, láttunk már karón varjút. 

Amikor betérünk egy kávéra a Koszfészekbe – nem ez az igazi neve, csak mi hívjuk így, hirtelen nem is tudom, miért … – meleg van, hétágra süt a nap, mosoly, kacagás, röhögés, zaj. Nem részletezem: Izrael.

A Koszfészek nem a fészkünk, néha betérünk, jó a kávé, és könnyű belebotlani. A város közepén van, ha egy városnak lehet közepe.  

A kávé most is jó, a mellettünk ülő ifjak viszont rosszak, négyen vannak, és úgy ordítanak egymástól húsz centire, hogy 75 évesen megfogadom, nem választom a tanári pályát. A társam szájáról próbálom leolvasni, mit mond. Végül is mindegy, egyszer majd elmeséli.

Nézzük egymást, az is valami. Nekem főleg. 

Az egyik üres asztal melletti széken hatalmas táskát fedezek fel, minden bizonnyal ottfelejtette valaki. Gyanús. Nem terveztem, hogy felrobbanok, főleg nem a Koszfészekben, március különben sem tűnik a legalkalmasabb hónapnak, hogy keresgéljem magam.

Felállok, tudakozódom, kié a táska. Senki sem tudja. A fiatalember, aki a helység vezetőségéhez tartozik, az ajtóban beszélget valakivel. Hozzá fordulok. Először nem érti, mit akarok, majd fény csillan a szemében. Megkérdi, talán az enyém? Segítségért kiáltanék, helyette a partnerére nézek, aki a mindentudók biztonságával állítja, hogy a táska tulajdonosa a pultnál áll.  

Megnyugszom. Hál’ istennek, valakinek van szeme, és használja is. 

Iszogatjuk a kávénkat, élvezzük az aromát, szenvedünk az ordítva beszélgető mai fiatalságtól, azt kívánjuk, inkább magukba mélyedve a telefonjaikat nyomkodnák, amikor nagy dérrel-dúrral egy fiatal, zaklatott nő robban a helyiségbe. A szemével felfedezi a táskát, leomlik a székre, piheg. Miután szippant néhányat a friss, tavaszi levegőből, megjön a hangja: 

A táskám, mondja. Még hozzáteszi, hogy foglalkozására nézve postás, a táskájában levelek vannak, ha az igazgató megtudná, hogy elhagyta, kirúgná, hogy a lába sem érné a földet.

Vajon mikor vette észre, hogy hiányzik hatalmas táskája? Legalább félórája hever a széken. Próbálom elképzelni.

Miután a postáskisasszony felhörpintette kávéját, munkája után nézett. Elment néhány kirakat előtt, meg-meg állt, nézelődött, tavasz van, állapította meg, változik a divat. Végül elérkezett munkahelyére, a körzetébe tartozó utcához. Megállt, benyúlt a táskájába, hogy kihúzza az első levelet. Nem találta a szokott helyén, a jobb vállára vetve. Sehol sem találta. Idegesen matatni kezdett. Ujja minden kedves helyet bejárt, cserebogár, sárga cserebogár. Aztán hitetlenkedve, kétségbeesetten megszólalt:

Hol van az én bazi nagy táskám? Futásnak eredt a Koszfészek irányába. Emlékezett, ott járt utoljára. 

A többit már tudjuk. Közben megeredt az eső, hűvösre fordult az idő. Tavasz van, az ember azt se tudja, hol áll a feje.  

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..