Kende László élete 9. rész

0
Egészségünkre. Forras: Kende László archív

Gideon Peer/ujkelet.live

Kilencedik rész (Magyarország 3.)

Elérkezett az 1979-es esztendő. Üzleti döntéseim legjobbját hoztam meg: Varjú Vili ismerősömtől (aki Európa legjobb súlylökője volt) megvettem a Fény utcai piacon lévő pecsenyesütő bódét. Vili elvetette a sulykot, négyszázötvenezerforintot kért, de kiderült, pontosan tudta, mit bocsát áruba. Kitűnő befektetésnek bizonyult, életemben először történt, hogy semmit sem kellett csinálnom, csak a pénzt beszednem. Két alkalmazottam volt, akik mindent elvégeztek. Megjegyzem, ők sem jártak rosszul. Sok év múltán, amikor a vételár háromszorosáért továbbadtam unokatestvérem férjének a pecsenyesütőt, ő már alacsonyabb jövedelmet biztosított az eladónőnek, aki így replikázott: „bezzeg, amíg Laci bácsinál dolgoztam, felépítettem egy kisebb házat”.

Talán vannak még, akik emlékeznek: állandóan hosszú sorban álltak az emberek a bódé előtt, ahol csodálatos ízű ételeket lehetett kapni. Akkoriban a nyugdíjat az utolsó öt év átlagjövedelméből számították ki, én 20 ezer forintot írtam be, de csak azért, mert az volt a maximális összeg, a jogszabályok többet nem engedélyeztek. Így is viszonylag szép nyugdíjam lett, végre hódolhattam régi szerelmemnek, a sportnak is.

Említettem, hogy játékvezetői karrierem zátonyra futott, ötvenévesen már nem volt mit keresnem a pályán. Viszont újabb szerelemre leltem, amely mind a mai napig tart, és addig lesz mellettem, amíg mozogni tudok. Elkezdtem teniszezni.

Az első ütéseket akkor tettem, amikor még keményen dolgoztam. Összesen öt órát tanultam oktatóval, a hiányos előképzés mind a mai napig megfigyelhető stílusomon. Igazán csak 79-ben, a pecsenyesütéses korszakomban és azt követően tudtam maradéktalanul átadni magam a sportnak. Onnantól viszont annyit játszottam, ahány partnert sikerült becserkésznem.

A sok hajsza után végre király módjára élhettem. Reggelente még bejártam a pecsenyesütőbe, aztán 10 óra körül a közeli Császár Uszodában leúsztam szokásos napi adagomat, ami mind a mai napig ezer méter, majd végkimerülésig jöhetett a tenisz. Egyik napról a másikra Dzsindzsi is úrinővé vált, mire hazatért a munkából, kész vacsorával vártam az egész családot. Eljött az ideje, hogy normális családi életet élhessünk feleségemmel és két fiammal.

Visszatérve a teniszre: azt mondják, aki ebbe a játékba beleszeret, élete végéig rabja lesz. Nálam ez hatványozottam igaz. Öt évig ütögettem a labdát, keresgéltem az ellenfeleket.Végül versenyzővé váltam. Az idősebbeknél a bajnokságokat korosztályok szerint játszák. Már az ötvenöt pluszban – így nevezték – elismerő oklevelet harcoltam ki magamnak. A díszes oklevél nem sokáig árválkodott a falon: eddig százat sikerült összeteniszeznem, az évek során körülbelül ugyanannyi érmet, kupát és porcelán ajándéktárgyakat szereztem. Sok ez, vagy kevés? Ha engem kérdeznek, még szeretném bővíteni a készletet, ha Dzsindzsit… Őt legjobb nem kérdezni, különösen, ha porrongy van a kezében.

Az utolsó harminc évben szinte minden hétvégén szenior versenyeken vettem részt. Ez volt a kikapcsolódásunk Dzsindzsivel. Őt a sport egyáltalán nem érdekli, mégis hűségesen követett mindenhova, idejét olvasással töltötte, vagy beszélgetett teniszezőtársaim feleségeivel. Elmondhatom, bejártuk szinte az ország minden nagyobb városát, zugát, de nagyon sok külföldi versenyen is részt vettünk.

A teniszező élete egyébként nem csak teniszből áll. Csodálatos volt a társaság, a hangulat, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy életre szóló barátságok kötődtek. Most, hogy túl vagyok a 86 éven, egyre kevesebb a verseny és a részvevők száma is megcsappant. Emiatt, bár koromnál fogva a nyolcvanöt pluszban kellene játszanom, le kellett mennem a nyolcvan pluszba, ahol érthetően számomra jóval erősebb a mezőny.

Díjaim. Forrás: Kende László /archív

Legnagyobb teniszélményemet a ILTC Tenisz Clubnak köszönhetem, amelynek húsz éve tagja vagyok. Szinte az egész világot bejártuk, olyan távoli helyekre is elkerültünk, mint Uruguay, India, Törökország, Monte Carlo, Horvátország (hétszer), Írország, Belgium, és még sokáig sorolhatnám tovább. Több világ-, és Európa bajnokságon szerepeltem, sok sikerrel, de itt-ott negatív eredménnyel is. Életem nagy vágya is teljesült, 2016-ban félévig én vezettem a páros világranglistát 85 pluszban, de az azt követő operációim miatt, amelyekre majd visszatérek, fokozatosan visszaestem. Azok kedvéért, aki ismerik a teniszsportot, eldicsekedem, hogy előttem mindössze három férfijátékosnak sikerült a fenti eredményt elérni: Gulyás Istvánnak, Máchán Róbertnek és Kiss-György Györgynek, akik fiatal korukban mind sokszoros Davis-kupa játékosok voltak, tudásuk fényévnyire van az én amatőr teniszezésemhez képest. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a fent említett „világraszóló” teljesítmény a sportban, ahol milliónyian küzdenek nap mint nap, alig mérhető parányi pont, de engem boldoggá tett, különösen, hogy egyik sportágban sem volt edzőm és felkészülési lehetőségem. A legmeghatóbb élményem ezzel kapcsolatban, amikor a legkisebb unokám (a hat közül) kiválasztja a polcról a legnagyobb méretű serleget és büszkén mondja, hogy ezt a nagyapám nyerte. Ezt az érzést igazán csak azok tudják megérteni, akiknek nem adatott meg, hogy szüleik, nagyszülőik szeretetében nőjenek fel.  

Gyöngyéletem nem tartott örökké. Peti fiam elvégezte a Vendéglátó és Idegenforgalmi Főiskolát, elhelyezkedett a belvárosi Százéves étteremben, mint üzletvezető. Egy idő után megunta és önálló vállalkozó akart lenni. Először egy bódét vásárolt a Csillaghegyi strandon, egy év után azt is eladta és a tizenegyedik kerületi Bartók Béla úton vett egy trafikot. Ez sem nyerte el tetszését, a trafikból fagylaltozót csinált, az már közelebb állt a vendéglátáshoz, ami tulajdonképpen a szakmája volt. A fagyizó neve „Gombócda” lett, ami félelmetesen bevált, szinte állandóan hosszú sorok álltak előtte.

Elérkezett 1989, a rendszerváltás ideje. A szocializmus megszűnt létezni, kiadta a lelkét. Lehetőség nyílt új vállalkozások beindítására, ezt használta ki a fiam. Az országban harmadiként kft-t alapított, Wurth-Kende néven. Az előzmény, hogy megismerkedett az osztrák Wurth cég tulajdonosával, aki Bécsben üzemeltetett egy fagylaltalapanyagokat előállító vállalatot. Addig az volt a gyakorlat, hogy minden magára valamit is adó cukrász Bécsbe utazott, hogy beszerezze az otthon nem kapható, jóminőségű alapanyagot. Ezt a rést sikerült betömnie az új vállalkozással. Petit nem lehetett leállítani. Anyját kivette munkahelyéről, ahol harminchét éve volt állásban, azzal, hogy már eleget dolgozott, a családi cégnél aranyélete lesz. Mindössze számláznia kell majd – mondta – azt kényelmesen elvégzi. Ezzel véget is ért nehezen kiharcolt aranyéletünk. Kiderült, mindketten be kellett szálljunk a munkába, ugyanis az egész országból szinte minden cukrász hozzánk járt alapanyagért. A munkanap újra megnyúlt, ismét későn este értünk haza.

Mint említettem, Petit nem lehetett leállítani. Elsőként a Fackelmann német céggel szerződtünk, ők mindenféle fagylaltdíszt forgalmaztak. Utána a Polarcup finn cég következett, amely eldobható papírpoharakat és más papírárut gyártott. Majd az Ott-Freezer svájci vállalat volt soron, ők fagylaltgépeket állítottak elő, azokat is árultuk. Nem szeretném tovább sorolni üzlettársaink nevét, talán még csak annyit, hogy az első McDonalds üzletekbe is mi szállítottuk kamionszámra a papírpoharakat és az egyéb papírárut.

Mi hoztuk az országba a Slazenger teniszcéget is, amit később továbbadtuk Márk Jenőnek, a római teniszakadémia tulajdonosának. A Tini nindzsa teknőcök televíziós közvetítésekor két kamionnal hoztunk belőlük, a játéknagykereskedők autói már várták a kamionok érkezését, le sem kellett vinni a raktárba az árut. Az egész család fél éjszakán át rakodta le a dobozokat a kamionról. Aki még nem próbálta, el sem tudja képzelni, mennyi árú fér egy ilyen járműre. Mi a bőrünkön tapasztaltuk. Másnap alig tudtunk talpra állni. Így ért véget rövid ideig tartó aranyéletem, 78 éves koromban.

Ha valaki azt hinné, hogy a kft-ben unalmas az élet, annak csalódást kell okoznom. Néhány kalandot sikerült átélnem. Orosz állampolgár jelent meg a vállalatnál, és bejelentette, hogy rollt, pálcikás jégkrémet kíván vásárolni, ami akkor Oroszországban ismeretlen árucikk volt. Fiam feltette az ilyenkor szokásos kérdést, mennyit? Egy repülőgépnyire valót– hangzott a válasz. Peti jót nevetett, az orosz nem. Amit mondott, halálosan komolyan gondolta. Nosza, a Schollertől megrendeltük a rollt, az orosz kétmotoros Ferihegyen landolt, felkerült rá több kamionnyi pálcikás jégkrém. A vevő készpénzzel, dollárral fizetett, ami ráadásul nem volt hamis, a bank elfogadta. Peti aggódott, hogy az áru épen érkezzen meg a rendeltetési helyére, de megnyugtatták, odafent mínusz 49 Celsius fok van, a földön ugyan kevesebb, de nem sokkal.

Budapesten egyszerre több fagylaltozót üzemeltettünk. A Duna Plázában kettőt, és volt egy termelőnk is, ahonnan az összes fagyizóba vittük az árut. A Mammutban is volt két pultunk, ahol persze nem csak fagylaltot árusítottunk. A belvárosban mi béreltük a híres Gelato fagylaltozót, és volt egy fagylaltpultunk a Kossuth Lajos utcában, a Puskin mozi mellett. A következő a Jókai tér sarkán lévő kávéházban volt, és természetesen üzemeltettük a Bartók Béla úton lévő Gombócdát is. Húsz évvel ezelőtt az emberek jóval több fagylaltot fogyasztottak, mint manapság, talán, mert közel sem volt annyira drága, mint most. A Gombócdában néha egyszerre öten is dolgoztunk, akkora volt a forgalom. Még vasárnap délután is bejártunk, amikor hazajöttünk a békásmegyeri OTP üdülőből, amelynek teniszcsapatában együtt játszottunk Petivel.

2005-ben, amikor vastagbéldaganattal operáltak, feleségemmel elhatároztuk, nem csináljuk tovább, az összes fagylaltozót eladtuk. Az ok egyszerű volt. Az operációt követő reggel kilenckor levittek az intenzív osztályról, és már szólt is a telefon. Kiderült, az egyik kiszolgálólány nem jelent meg a munkahelyén a Mammutban, arra kértek, kerítsek helyettest. Mindkét fiam külön-külön kft vezetett, a fagylaltozók felügyelete a mi reszortunk maradt Dzsindzsivel, ezért úgy határoztunk, a Gombócdán kívül mindegyiken túladunk.  

Később összevontuk a vállalkozásokat, már csak üzemi nagyságú konyhai beruházásokkal és vendéglátóipari cégek üzembe helyezésével foglalkoztunk. Gabi felszámolta csokoládé és kávéforgalmazási bizniszét, ő intézi a kft pénzügyi és személyzeti ügyeit, Peti irányítja a kereskedelmi és tervezési részleget. Gabi csatlakozása óta ugrásszerűen megnőtt a jobbnál jobb ötletek száma, amelyek elősegítik a cég sikerét. Velem is megosztja gondolatait, első kézből értesülök az újabb elmeszikráiról. Naponta órákat tölt autójában, közben telefonon beszéljük meg a soros tennivalókat.

Peti még utazás közben is a mailokra válaszol, mivel az azzal való foglalkozás már nem fér bele napi 12-14 órai munkaidejébe. Szinte mindenki által elismert szaktekintéllyé nőtte ki magát, amit bizonyít a cég évi egymilliárd forintos forgalma. Dzsindzsivel egyre kevesebb segítséget tudunk nyújtani a fiainknak, már csak azért is, mert tízéves unokánk százszor jobban eligazodik a komputerek világában, mint mi.

Cégünk hozta forgalomba Magyarországon a Maser vállalat üvegáruit is. Ez akkora gyár, hogyha most körbe kellene járnom a bemutatótermét, csak többszöri megállással lennék képes. De rajta is túladtunk, egy ismerősünk vette meg, aki önálló céget hozott létre, amely ma is kitűnően prosperál. Hosszú ideig a Metrónak voltunk a kisgép beszállítói, és még sok más felszerelést is eladtunk nekik. Megpróbáltunk egy közös, mindkettőnknek előnyös gasztró vállalatot tető alá hozni, de nem jártunk sikerrel. Egy ekkorra cégnél, mint a Metró, amíg megszületik a végleges döntés, már nem csak én, hanem a fiaim is nyugdíjba vonulhattak volna. Viszont a Gruopama Aréna labdarugóstadion százhúsz milliós beruházása, vagy a Hilton Hotel százmilliós és az Operaház vendégipari beruházása is a mi nevünkhöz fűződik.

Büszke lennék fiaimra? Az dobja rám az első követ, aki nem az a gyerekeire.    

 

 

 

 

     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

           

 

 

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..