Kende László élete 4. rész

0
A kibucban. Fotó: Kende László/archív

Peer Gideon/ujkelet.live

Negyedik rész (Még egy kis Ciprus, aztán Palesztina és Izrael)

A barátaimról oldalakat írhatnék, nagyon szerettem és szeretem őket, olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk. A magyarázat: gyerekkorunkban szinte valamennyien nélkülöztük a szülői szeretetet.

Shlomo debreceni fiú volt, bátyám legjobb barátja. Tőle örököltem. Ha Izraelben járnak, többfelé is megcsodálhatják keze munkáját. A városok rendezett útjait, középen a csodálatos pálmafasorokkal. Vállalkozó volt, utakat, tereket épített. Sajnos már őt sem ölelhetem magamhoz, amikor arra járok.

Mint említettem, Cipruson szinte minden sportágban összemértük tudásunkat. Hatalmas küzdelmek zajlottak a táborban, valahol ki kellett ereszteni az energiánkat. A foci mellett – pótlékként – kosaraztam is, 178 centiméteres magasságommal irányító voltam az igazán nagyra nőtt fiúk között. Amint visszaemlékszem, kosárlabdában a lettek voltak a legjobbak, fociban a magyaroknak alkalmasint meg kellett osztozniuk a trófeában a lengyelekkel. Volt egy Szunyik nevű játékosuk, alacsony, technikás, csupa izom fiú, akit Marci barátommal együtt előbb vittek el Izraelbe, ahol sokszoros válogatottak lettek.

Az igazat megvallva, Cipruson sok marhaságot csináltunk, és nem csak az angolok bosszantására. Az egyik csoporttársunk elhatározta, hogy konyhakertet telepít. Az, hogy minek, nem volt kérdés, csak az, hogy hogyan kell csinálni. Semmiféle mezőgazdasági, vagy növénytermesztői gyakorlata, tapasztalata nem volt. Szerzett valahonnan zöldségmagokat, elkaparta földbe. Hiába babusgatta, nézte naphosszat, nem akartak fejlődni. Hallotta valahol, hogy a veteményest trágyázni kell. Nosza, éjszaka a pottyantóból vederszámra hordta az ürüléket a konyhakertjébe. Szétterítette a földön. Másnap arra ébredtünk, hogy az egész tábor istentelenül bűzlik. Óriási botrány kerekedett az ügyből.

Őrzőink szívesen büntettek bennünket, de tudták, minden elmarasztaló ítéletre éhségsztrájkkal válaszolunk. Voltak kitörési kísérleteink is, de fogalmam sincs, Ciprusról hova is menekülhettünk volna. Ez – ennyi év után – még mindig titok előttem.
Kilenc hónapig élveztük a sziget – és az angolok – vendégszeretetét. De egyszer ennek is vége lett, ciprusi internálásunknak.

1947 decemberét írtuk. Már két éve voltunk úton, végre sorakozót rendeltek el, mindenkinek magával kellett hoznia kevéske cuccát is. A világban történt változásokról fogalmunk sem volt, politikához még annyit sem értettünk. Keringtek mendemondák a táborban, főleg az idősebbek között. A mi világunk akkor egyes-egyedül a labda körül forgott.

Behajóztunk. Rövid utazás után a távolban feltűntek az ígéret földjének kontúrjai. Haifához közeledtünk. A hegyoldalra épült városka pislákoló fényei hatalmas mágnesként vonzottak. Végtelen boldog voltam, megvalósult dédelgetett álmom, a háború sújtotta Európából, az üldöztetésből végre a zsidók országába érkezem. A fennkölt érzések annyira hatalmukba kerítettek, hogy megfeledkeztem arról, hogy hajón vagyok, és én olyankor hányni szoktam.
Első utunk Atlitba, egy karanténtáborba vezetett. A szokásos fertőtlenítés, majd fürdés következett. Nem lepődtünk meg: két év alatt minden új helyen így fogadtak bennünket.
Szétnéztem. Szegényes környezet vett körül, rozoga épületek, rozsdás csapok. Nem tört le a látvány, hiszen éppen azért jöttünk, hogy szebbé, gazdagabbá tegyük az országot. Óriási lelkesedés volt bennünk, a nehézségekhez már születésünktől kezdve hozzáedződtünk. Abból állt eddigi világunk.

Az átmeneti táborban mindössze néhány napot töltöttünk, aztán Nachalába vittek bennünket, az ország legismertebb mezőgazdasági technikumába. Ott kezdtünk el tanulni.
Körülményeink pozitív irányban változtak, az iskola önellátó volt, megtermeltük az élelmünket. Keményen kellett tanulnunk, amitől elszoktunk, illetve soha nem is szoktunk hozzá igazán. Érettségire készültünk, kitűnő tanárok vettek körül bennünket, akik mindent elkövettek, hogy a sokfelől érkező fiatalt hozzászoktassák a rendszeres munkához, tanuláshoz.
Délután – a tantervnek megfelelően – mezőgazdasági munkát végeztünk. Az sem volt könnyű, de lelkesek voltunk és végre szabadok. Katonai kiképzésben is részesültünk, tudtuk, előbb-utóbb szükségünk lesz a megszerzett ismeretekre. Ami szabadidőnk volt, sportolással töltöttük. Sikerült eltőrnöm a bokámat, de két hétre rá már járógipszben kosárlabdáztam. Ápoltam a haladó pesti hagyományokat…

Volt szünidőnk is, az iskola vezetősége úgy határozott, hogy elvisznek bennünket néhány hétre a Holt-tengerre és Eilatra. Mint kiderült, nem kifejezetten nyaraltatási szándékkal.
Teherautókkal érkeztünk és útépítés volt a feladatunk. Eilat a Vörös-tenger partján fekszik, a mai világhírű üdülőváros akkoriban kicsit másképp nézett ki. Egy pléh alkotmány volt a büfé, az szolgálta az útépítőket. Előtte, a cégtáblára egy döglött cápát festett a művész, azt próbálva érzékeltetni, hogy veszélyes a tengerben fürödni, cápákkal van tele.
Lehet, hogy igaz volt, lehet, hogy nem, mi mindennap úsztunk a hűs tenger vizében, már csak azért is, mert az átlaghőmérséklet 40 fok körül mozgott. A combomon mind a mai napig látható egy ötcentis forradás. Nem cápa okozta, hanem egy kiálló, éles szikla hasította fel. Bár – ezen még gondolkodnom kell – unokáimnak a cápatörténet talán jobban bejönne.

A Holt-tengeren is hasonlók voltak a körülmények, sem a munkát, sem a hőséget illetően nem maradt el Eilat mögött. A hőmérséklet ott is 40 és 42 fok között ingadozott. Azóta mindkét helyen üdültem ötcsillagos szállodában. Be kell vallanom, az nagyobb élményt jelentett, mindamellett az odavezető út elmondhatná – ha tudna beszélni –, milyen lelkesedéssel törtem a követ 70 évvel ezelőtt.

Éppen csak befejeztük az iskolát, amikor bevonultam katonának. Szükség volt mindenkire, minden épkézláb emberre, kitört a Függetlenségi Háború. 1948-at írtunk, már elmúltam 17 éves.
A harcokban nagyon sok barátom elesett, akikkel évekig együtt voltam. Leírhatatlan fájdalmat okozott elvesztésük. Gyűlölöm a háborút, sokat volt benne részem, erről az időszakról nem szívesen beszélek. Talán egyetlen eset kivételével. Azt szeretném érzékeltetni, mit meg nem tettünk egymásért.

Éjszakai bevetésen voltunk. A Jeruzsálem felé vezető úton, egy hegyoldalban helyezkedtünk el. Az arabok rendszeresen támadták az úton közlekedő járműveket. Összecsaptunk velük, nagy lövöldözés kezdődött. Egyik bajtársunkat találat érte. Golyó fúródott a tüdejébe, megsérült a kézfeje is. A nagy tűzharcban nem tudtuk kimenteni, másnap éjjel kúsztunk érte. Félholtan, elrejtőzve egy bokor mögött, kézigránáttal az ölében találtunk rá. A gránátot azért őrizgette, ha az arabok felfedezik, felrobbantja magát. Sok év múlva találkoztunk ismét, egy nagy gyár főmérnöke volt. Már ő sincs az élők sorában, 2017-ben vettünk tőle végső búcsút.

Leszerelés után Izrael déli, sivatagi részén, a Negevben találtam munkát. Új mezőgazdasági település létrehozásába vágtuk a fejszénket. Izraelben kibutznak hívják, ma már ismert fogalom, a lényege, hogy fizetés nincs, és majdnem minden közös. Ma már persze az ottani életforma is változott, de az izraeli mezőgazdaság sikerének ez a forma volt a letéteményese.
Nem mondhatnám, hogy végre sikerült könnyebb elfoglaltságra szert tennem, de azt igen, hogy kibutz-alapító lettem, amire máig büszke vagyok.

A neve Cur Maon. Az állam támogatta az alapítókat, kaptunk egy traktort a hozzá tartozó felszerelésekkel, egy nagy jeepet is, amelynek mindkét oldalán padok voltak, négy-négy ülőhellyel. Fából készült barakkokat építettünk, négyszemélyes szobákkal. Az ágyak között mindössze egy keskeny folyosó maradt, egy zöldségesláda fért el csak. Azon ettünk, és azon csapkodtuk a kártyát is. Alvó-, étkező és játékterem egyben.

Körletünket szögesdrótkerítéssel és homokzsákokkal vettük körül, amelyekbe lőállásokat építettünk. Arab bandák kóboroltak a sivatagban, le-le csaptak a zsidó telepesekre, velük szemben védekeztünk.
A vizet a néhány kilométerre elhelyezett tartálykocsikból traktor vontatta vizes tartályokban szállítottuk a kibutcba. Amíg nem váltunk önellátóvá, az állam gondoskodott élelmezésünkről. Teherautóval mentünk minden nap az ennivalóért.

A szűz sivatagi földet nem volt könnyű termékennyé varázsolni. Olyan helyen vágtuk kapáinkat a földbe, ahol előttünk ember hasonló tevékenységet nem végzett. Vízcsöveket fektettünk le az öntözéshez, pottyantós vécét eszkábáltunk, egyet a fiúknak, egyet a lányoknak. Zuhanyozót is építettünk, egy nagy benzineshordót magas állványra helyeztünk, kivezettünk belőle egy csövet, amelynek a végére zuhanyzófejet szereltünk. A vizet kézipumpával nyomtuk fel a hordóba.
Akkoriban az ország roppant szegény volt, az élelmiszert jegyre adták. Igazi halucnak, idealistának kellett lenni ahhoz, hogy ezeket a körülményeket át tudjuk vészelni. De jókedvvel csináltuk, sokat nevettünk, ugrattuk egymást, esténként együtt énekeltünk. Építettük a zsidók régi/új országát.

Persze a foci sem maradt ki az életünkből. Messze földön, sivatag szerte ismert válogatottunk volt, sikert sikerre halmoztunk. Legalábbis így emlékszem vissza annyi év távlatából. Egyszer még a közeli város, Beer Shéva labdarugócsapata is meghívott bennünket barátságos mérkőzésre. Beer Shéva együttese – aki még nem tudná – 2018-ban bekerült a BL 32-be. A mi időnkben, 1950-ben még nem voltak profik, de mégis, az NB I-ben szerepeltek, valahol a középmezőnyben.
Óriási lelkesedéssel készültünk a rangadóra, nagy szó volt, hogy egy igazi csapattal kiállhatunk. Haifára sürgönyöztünk, megkértük az izraeli nemzeti válogatottban futballozó balszélső barátunkat, hogy postafordultával jöjjön, és álljon régi társai rendelkezésére.

Megvertük Beer Shevát. Fotó: Kende László/archív

A fél kibutz felkapaszkodott a teherautóra, és az akkor még makadám úton bedöcögtünk Beer Shévára, amely egy lerobbant arab település volt, néhányezer zsidó lakossal. Ma már virágzó nagyváros a sivatag közepén, kétszázezren lakják, szinte felfoghatatlan, mekkorát fejlődött az ország az elmúlt 70 év alatt. Még arról is híres volt Beer Shéva, hogy 1950-ben ott kaptam meg első gépkocsivezetői igazolványomat…
Tudom, a meccsről kellene beszámolnom. Jó mesélő módjára próbálom a feszültséget, a hatást fokozni, hogy a poén annál nagyobbat csattanjon. Tény, hogy 3:1 arányban legyőztük a beer-shévaiakat. A fantasztikus sportsikerről a helyi lapok is beszámoltak.

Egyik alkalommal egy kóborló tevét kaptunk el a sivatagban. Ki voltunk éhezve húsra, ennek szegény teve látta a kárát. Egy egész napig főztük, mire a húsa olyan állapotba került, hogy meg lehetett enni. Mindamellett azt ajánlanám az olvasónak, hogy kulináris élvezetük kielégítésére ne tevét válasszanak maguknak.
Nem kis büszkeséggel mesélem, hogy két-három év alatt sikerült virágzó mezőgazdasági települést létrehoznunk, modern tehenészettel, csirkefarmmal, fákkal és növényzettel. Természetesen nagyon sok állami támogatást kaptunk, idővel kiépítették a vízvezetéket is. Hihetetlen kemény munka árán értük el a célunkat, de fiatalok voltunk, lelkesek, vidámak. Előző életünkhöz képest, amelyet hazánk, majd a gettók, koncentrációs táborok nyújtottak, úgy éreztük, végre szabadok vagyunk, saját életünket irányítjuk.

A kibutzok abban az időben gombamód szaporodtak az országban, a mezőgazdaság tervezői abban látták az ország jövőjét. Fizetést, mint említettem, nem kaptunk, pénzt nem is láttunk. Azt sem tudtuk, hogy néz ki. Szükségletünket a kibutz fedezte. Némi zsebpénzhez akkor jutottam, amikor sofőrnek választottak és beszerzőként Tel Avivba, vagy Beer Shevába kellett utaznom. Nem lettem vagyonos ember, de óriási örömet szereztem három legjobb barátomnak, amikor egy-egy madárlátta zsemlével leptem meg őket.
Egyik legjobb barátom, aki később dúsgazdag ékszerész lett Németországban, tőlünk a Csóré nevet kapta, könnyű elképzelni, miért. Ő volt a traktoros. Feladata volt, hogy vizet szállítson a kibutzba. Minden útjára fegyveres őr kísérte, őr nélkül senki sem hagyhatta el a gazdaságot. Egyszer kísérője nélkül tért haza. A kapunál vették észre, hogy hiányzik. Visszamentek, kiderült, a tartályon elaludt, majd leesett a földre. Akkor tért csak magához, mikor megérkezett a segítség. Őr vigyázott a zuhanyozóra is, de más okból. Tilos volt egy nap kétszer fürdeni, a víznek óriási értéke volt. Később, amikor bevezették a vizet, ez a probléma is megoldódott.

Az arabokkal állandó harcban álltunk. Egyik késő délután Beer Shéváról tartottam hazafelé – este biztonsági okokból nem közlekedtünk – az egyik kanyar után a földúton egy fölborult jeepet vettem észre. Körülötte hat ember feküdt a földön megcsonkítva, levetkőztetve. Nyakukat késsel vágták át. Döbbenetes látvány volt. Azonnal visszafordultam és a legközelebbi településről riadoztattam társaimat, elmondtam, mi történt. Teherautón, felfegyverkezve érkeztek. Hamar kiderítették, kik az elkövetők, a megtorlás sem váratott sokáig magára. Sajnos, nem ez volt egyedi eset azokban az időkben.
1950-ben négyen elhagytuk a kibutzot, jóformán egy fillér fizetség nélkül távoztunk. De a barátság örökre megmaradt. Ötven év után rendeztünk jubileumi találkozót, a világ minden tájáról jöttek az egykori kibutz alapítók. Felejthetetlen élmény volt, egésznapos programmal kedveskedtek nekünk.

Egy kurd zsidók által lakott településre mentünk, amit egy magyarszármazású fiú irányított. Cimó barátom vette át a tehenészet vezetését, Csóré nem váltott életmódot, ő lett a traktoros. Peti barátom a kertészetet vállalta magára, én a géppark irányítója lettem. Mivel az ottani zsidók közül senkinek sem volt jogosítványa, egy héttonnás amerikai teherautó vezetése is a feladatkörömbe tartozott. Egy év után álltunk tovább, pénzünk is volt, mert ott már havi fizetést kaptunk.

Tel Avivba költöztem. Ismét egy magyar vállalkozóra leltem, billentős teherautót kellett vezetnem. Napi 12 órát dolgoztam. Luddra jártam, akkor alapozták a későbbi repülőtér kifutópályát. Oda hordtam a földet. A Bedford típusú, eredetileg katonai jármű motorja a vezetőfülkében volt. A hőmérséklet elérte a 35-40 fokot is, olyan meleg volt, mint a pokolban. De jól kerestem, három hónapi munka után már vehettem volna magamnak egy hasonló gépkocsit.
Cimó barátom, aki még mindig a tehenészetet vezette, azzal az ötlettel állt elő, hogy találkozzunk Tel Avivban az unokatestvérével, a magyar követség attaséjával, aki felvetette, milyen jó lenne, ha visszatérnénk Magyarországra. Fogalmunk sem volt, milyen is lehet ott az élet, de némi honvágyunk mindig is volt. Cimónak az apja ráadásul visszajött a munkaszolgálatból, Pesten élt. Én 1945-ben hagytam el Magyarországot, azóta semmiféle kapcsolatom nem volt egykori hazámmal, fogalmam sem volt, talán akad valaki a családomból, aki túlélte a háborút.
Úgy éreztük, megtettük kötelességünket a cionista állammal szemben, beindítottuk Izraelt, biztosak lehetünk abban, hogy már nélkülünk is boldogul. Hagytuk magunkat rábeszélni, hogy elutazzunk. A rokon arról szónokolt, hogy otthon új élet van, új világ vár ránk, kizárólag csak jókat mondott. Aztán rájöttünk, hogy főleg neki volt jó, de a felismerés elkésett.

Sokat töprengtem azon, hogyan lehetett honvágya egy fiatalembernek, akinek családját, rokonait legyilkolták, 13 éves koráig mérhetetlen szenvedéseken ment keresztül? Erre a kérdésre a választ valószínűleg csak nálam sokkal okosabb emberek lennének képesek megadni, vagy még ők sem. Arra gondolok, hogy talán az akkori iskolarendszer lehet az egyik magyarázat, már kiskorunk óta belénk nevelték a nacionalizmust.

Cimó barátommal jelentkeztünk a követségen, egy 26 fős csoporttal hajóra szálltunk és visszatértünk Magyarországra. A haifai kikötőben, az utolsó pillanatban még kaptam az élettől egy lehetőséget.
Román hajóra szálltunk, fedélzetén vártuk, hogy végre kifussunk. Észrevettem, néhány tucat méterre tőlünk egy svéd felségjelű hajó készül az indulásra. Cimót próbáltam rábeszélni, úszunk át a másik hajóra, menjünk Svédországba. Cimó nem állt kötélnek, haza akart menni, várta az apja. Engem mindig befolyásoltak a barátaim, most is ez történt.
A naptár 1952-őt mutatott. Négy évet töltöttem Izraelben, harcoltam, kibutzot építettem, dolgoztam. Azzal áltatom magam, hogy valamivel én is hozzájárultam ahhoz, hogy Izrael a zsidó nép szép és modern otthonává váljon. Azóta legalább tízszer jártam ott, láthattam, milyen hatalmas léptekkel fejlődik az ország. Minden ottlétemkor találkoztam Izraelben élő egykori barátaimmal, ők is mindig meglátogattak engem, ha Pesten jártak. 87 éves koromban joggal mondhatom, hogy életre szóló barátságokat kötöttünk.
Magyarországon – talán mondanom sem kell – nem vártak tárt karokkal bennünket, az ünnepélyes fogadtatás is elmaradt, de erről majd a következő fejezetben számolok be.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..