Kende László élete 5. rész

1
Édesanyám. Fotó: Kende László/archív

Peer Gideon/ujkelet.live

Ötödik rész (Magyarország)

Emlékszem, legelső benyomásom, amikor hazaérkeztem, az volt, hogy csöbörből vödörbe kerültem. Egyenes folytatása volt a kinti nyomornak, amit Pesten találtam. 1952-őt írtunk, aki akkoriban élt Magyarországon, tudja, miről beszélek.

Cimó édesapja egy lepukkant, 7.-ik kerületi lakásban lakott. Nagy szeretettel fogadott bennünket, mindent megadott volna, ami szem-szájnak ingere, de neki sem volt semmije. Befogadott a lakásába, de gyorsan kiderült számunkra, az együttlakás a pirinyó lakásban lehetetlen, más megoldás után kell néznünk.
Találtunk egy konyhát, amit gazdái albérlet gyanánt hirdettek. Fényűzésről szó sem volt, a konyhában két vaságy, egy kis asztal három hokedlivel és egy gáztűzhely fért csak el. Ja, és volt egy öntöttvasból készült, vén falivízcsap is. Ez lett a mi körletünk. A lakás különben tágas volt, a 70 négyzetméter több családnak adott helyet. A hálószobát egy idősebb házaspár bérelte, a nappaliban laktak a tulajdonképpeni tulajdonosok. Egy 15 éves kislány a beteg nagyanyjával és nagynénjével.
A későbbiekben a kislánynak külön fejezetet szentelek, egyelőre csak annyit árulok el róla, hogy nemrég ünnepeltük 60-ik házassági évfordulónkat.

A főbérlők bevételi forrása a lakbér, továbbá a háborúból megmaradt, különböző apró ingóságaik eladásából származott. Valósággal éheztek, és ebben semmi költői túlzás nincsen. A konyha, ahol laktunk, olyan hideg volt, hogy télen a befőttesüvegbe befagyott a víz. Miért befőttesüveg? Az volt a poharunk, igazira nem tellett. A fürdőszobában egy fával fűthető rézhenger szolgáltatta a melegvizet, kád is volt, és külön vécé.
Ebbe az életbe pottyantunk bele, ami meglehetősen távol állt az attasé úr által ígérttől.
Munkát kerestem, élni kellett. Szerencsém volt, a 14-ik kerületben, az Erzsébet utcában volt egy gyár, felvettek. Vasat kellett reszelnem, három műszakban. Pokoli nehéz munka volt, de egy idő után már állandó hellyel dicsekedhettem a Dicsőség táblán, ahol a legjobb szakmunkások neveit írták ki. Igyekeztem túlszárnyalni a normát, amiért nemcsak a nevemet jegyezték fel, hanem több fizetést is kaptam. Később hozzájutottam egy könnyebb munkához. A Kazinczy utcában, a VILLÉRT-nél lettem mázoló. A három műszakból elegem lett, mázolóként csak nappal kellett dolgozni. Kapcsolótáblákat festettünk be.

Cimó is talált munkát. A hajógyárban lett kazánkovács segédmunkás. El tudom képzelni, hogy éjszakánként a tehenekkel álmodott, a kazánkovácsság kiszívta minden erejét. De Cimót nem kellett félteni. Elvégzett néhány gyorstalpaló tanfolyamot, végül ugyanott, a hajógyárban lett beruházási osztályvezető.
Putyu barátom, akivel szintén együtt jöttünk haza Izraelből, lovaskocsis fuvarozóként kereste kenyerét. Honnan szerezte vitathatatlan szakértelmét? Izraelből hozta magával: tejkihordó volt, amolyan Tuvia, egy szamár által húzott kocsiról mérte a tejet 25 literes kannákból.
A beígért nagyszerű lehetőségek erre redukálódtak az 1950-es évek elején Magyarországon. Lényeg, hogy dolgoztunk, és ha keveset is, de pénzt kerestünk.
Esténként a bérelt konyhánkban jöttünk össze, vizet a befőttesüvegből ittuk. Volt miről beszélgetnünk. Én gyakran szóba hoztam a főbérlő kislányt, aki akkor 40 kiló lehetett, és nagyon szép vörös haja volt. Elneveztem Dzsindzsinek, ma is így hívom. Dzsindzsinek nevezik Izraelben a vöröshajúakat, és nagyon értékes, különleges embereknek tartják őket.
Nem tudok a sorsomról beszélni, hogy Dzsindzsit ne hoznám szóba. Életem legcsodálatosabb embere, a 60 együtt töltött év után sem változott meg róla a véleményem, egy pillanatra sem. Ugyanezt gondolom most is.

A háború idején gettóban élték át a szűnni nem akaró bombázásokat. Egy légitámadás során találatot kapott a házuk, a hatéves kislány elvesztette édesanyját és 4 éves húgát. Ő úgy maradt életben, hogy nagyszüleivel a pince másik végébe húzódtak. Édesapja munkaszolgálatosként halt meg. A megmaradt, megcsonkított család anyagi helyzete akkor vált elviselhetetlenné, amikor az egyetlen kereső, a nagypapa is elhunyt. Akkor döntöttek úgy, hogy kiadják a lakás egyes helyiségeit.
Mindenek ellenére kitűnő eredménnyel végezte az általános iskolát, irodai szakközépiskolába iratkozott, hogy minél hamarabb pénzt kereshessen. A kétéves iskolát egy év alatt végezte el, ebben a tanárai is segítségére voltak, tekintettel, hogy idős nagyanyját és nagynénjét is el kellett tartania. Az iskola után, 15 évesen az Élelmezési Dolgozók Szakszervezeténél kapott gyors-, és gépírónői állást. Ötszáz forintot keresett, ami elég volt ahhoz, hogy az albérleti pénzzel kiegészítve, a család fenntarthassa magát.
Egyetlen ruhája volt, télen-nyáron abban járt. Emlékszem, milyen boldogság töltötte el, amikor kapott egy új ruhát, amit csak ünnepélyes alkalmakkor viselt. Munkahelyén szerették, és mind a mai napig nem találkoztam olyannal, aki ne így érezne iránta. A jóság szobrát róla lehetne megmintázni, és igazából mondom, nem túlzok. A minden rossz ellenére, ami történt velem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen emberrel hozott össze a sors.

Pék nagyapám. Fotó: Kende László / archív

Nagyon sokat dolgoztam, nem féltem a munkától, de szerettem volna előbbre jutni. Azon törtem a fejem, hogyan tudnék javítani a sorsomon. A legkézenfekvőbb lett volna, ha műszaki pályán próbálkozom. Izraelben elvégeztem a gyorstalpaló mezőgazdasági technikumot, arra alapoztam.
A Rákosi korszakban kifejezetten rossz kádernak számítottam, amit mind a mai napig képtelen vagyok megérteni. Megölt szüleim miatt, akik cipőfelsőrészkészítésből keresték meg a betévő falatot, vagy talán, mert hűtlen hazámat elhagyni kényszerültem?
Tanulni szerettem volna, ugyanakkor a megélhetésemről is gondoskodnom kellett. Akkoriban nagy divat volt az esti iskola, felvették az osztályidegent is. A tanulás mellett nappal lehetett dolgozni, pénzt keresni. Izraelből megvolt a jogosítványom, ott sofőrként is dolgoztam. Úgy határoztam, ezen az úton próbálkozom. Az autóval kapcsolatos összes tanfolyamot elvégeztem, autóvillamossági-, autóvezetői-, és garázsmesteri okleveleket szereztem.
Végül, 1953-ban gépkocsivezetői álláshoz jutottam. A sportot sem hagytam abba, fociztam, asztalitenisz csapatban játszottam, később megszereztem a játékvezetői engedélyt is. Egy vállalat igazgatójának lettem személyi sofőrje, aki nem mellesleg játékvezető is volt.

Még ugyanabban az évben felcsillant a remény, hogy a szakérettségi letétele után jelentkezhetem az egyetemre. Hihetetlen dolog történt: felvételt nyertem az orvosira. Gondolom, a siker része volt, hogy a felvételi bizottság előtt elmondtam életem történetét. A hattagú bizottságból kettő nő volt. Amikor rákérdeztek a részletekre, láttam, kicsordult a szemükből a könny.
Értesítettek, hogy a szegedi egyetemen fogok tanulni, megkaptam a kollégiumi szobám számát is. Tanulmányaim idejére havi 800 forint ösztöndíjat szavaztak meg számomra.
Madarat lehetett volna velem fogatni, de korán örültem. Egy héttel a tanulás kezdete előtt a Nagy Imre-kormány reformokkal rukkolt elő, az egyetemeken tanuló diákok létszámát 50 százalékkal csökkentették. Talán mondanom sem kell, én is azok közé kerültem, akiknek menniük kellett. Ez volt életem – sajnos nem az egyetlen – nagy csalódása.

Aztán jött még egy. Koromra való tekintettel megúsztam, hogy besorozzanak, de abban az évben – a politikai helyzetre való tekintettel – pótbehívást rendeltek el. Rám is sor került. Talán családi hagyománynak is nevezhetném, hogy építőhonvéd lettem. Igaz, nem MUSZOS, mint édesapám, de fegyvert mi sem kaptunk, csak ásót és kapát, viszont önéletrajzot nem kértek, és annak is örülhettem, hogy ennél már lejjebb nem csúzhatok a ranglétrán.
Ha történetesen nem az építőhonvéd egységhez soroznak be, talán soha nem ismertem volna meg a magyar arisztokráciát. A grófok, bárók, gyárosok, és – bár nem tartoztak kimondottan az előkelő társasághoz – a kulákok csemetéit. Honvédtársaim – velem együtt – veszélyt jelentettek a fennálló rendszerre, a szocializmus sikerére.
Azért – hála a demokráciának – mi is alkalmat kaptunk a bizonyításra: építettünk, utakat fektettünk le, árkokat ástunk, ki-ki tudása és tehetsége szerint. Az ország demokratizálódását számomra az is jelentette, hogy – sok évvel később – Gabi fiam katonaként már fegyvert is kapott.

Beer Shévát elhagytam, de a város nem feledkezett meg rólam. Az ott szerzett jogosítványomnak ismét hasznát láttam. Kiemeltek az építőbrigád állományából és kineveztek a büntetőzászlóaljparancsnok sofőrjének. Igazi mennybemenetelnek számított. Egyik napról a másikra aranyéletem lett. Legalábbis az építkezésekhez képest.
A foci a katonaságnál is előnyt jelentett, ott is kergettem a labdát, ami kiváltságokhoz juttatott, ismeretségeket jelentett. Játékvezetői képességemet is megcsillogtathattam, igyekeztem igazságos döntéseket hozni, de azért alkalmasint rálestem parancsnokom arcára.
Két évig szolgáltam minden tudásommal a hazát, aztán leszereltem. Volt igazgatóm örömmel vett vissza, ismét a sofőrje lehettem. Komolyabban kezdtem foglalkozni a bíráskodással, az volt a nagy vágyam, hogy nemzetközi szintre tornázzam fel magam.
Egyike lettem annak az öt fiatal játékvezetőnek, akiket az NB I-be akartak delegálni. Részt vettünk Balatonbogláron egy nemzetközi tornán, ahol fiatal futballtehetségek egész sora mutatkozott be, akikből később ismert, neves játékosok lettek. Ott bíráskodtam. Nyitva állt az út előttem, de, mint rendesen, a történelem ismét közbe szólt.

1956-ot írtunk, kitört a forradalom. Egyik napról a másikra kommunistának bélyegeztek, mert igazgatóm a régi rezsim kiszolgálójának számított, a kocsikulcsot nyomban elvették tőle, és vele együtt engem is kirúgtak a gyárból. Levontam a konzekvenciát: rendszerváltozás ide, rendszerváltozás oda, egyszer lent, máskor fent, de akárhogy is puffan, én mindig osztályidegen leszek. Ez van megírva a számomra.
Amikor a forradalom alatt megláttam a fegyvereseket az utcán, úgy éreztem, elég volt. Rövid életem során két háborút is megjártam, nem akartam még egyben részt venni. Ezen morfondíroztam, amikor találkoztam egy régi barátommal, aki szintén velem együtt jött haza Izraelből. Elmesélte, hogy szülei a háború után Svédországba mentek, azt ajánlotta, próbáljunk utánuk szökni. Másnap találkoztunk, semmi félelem nem volt bennünk a nagy lépés előtt, hiszen már annyi határon túljutottunk, most sem lesz probléma, gondoltuk.
Igen, de ott volt életem nagy szerelme, Dzsindzsi. Vele mi lesz? Egy éjjelen át beszélgettünk, próbáltuk kitalálni a megoldást. Egyértelmű volt, ő nem tarthat velem, egyetlen támasza volt idős és beteg nagyanyjának. Abban reménykedtünk, hogy előbb-utóbb majd valamilyen módon utánam jöhet. Akkor még a forradalom elején jártunk, nem tudtuk, mi lesz, minden bizonytalan volt, főleg a jövő. Szinte fizikai fájdalmat éreztem a szívemben, amikor próbáltam neki megmagyarázni döntésem okát: otthon, az én múltammal, akárhogy is lesz, semmi jó nem vár rám. Megértéssel fogadta, amit mondtam. Mindketten abban reménykedtünk, ha már nyugaton leszek, valamilyen módon ő is utánam jöhet.
Annak idején át akartam úszni az izraeli kikötőben veszteglő svéd hajóra. Most ismét Svédország integetett felém.

1 komment

  1. A leanykori nevem Herskovits Margit, Debrecenben jartam elemibe az Irma Neni,
    Stern Bacsi osztalyaba mint On.
    A debreceni egyetemen vegeztem vegyesz
    vegyesz karon,mint Helmeci Margit,1957 tol
    New Yorkban elek.nevem Margot Gonda
    Emlitette . Udvpzlett Fulop Evat, kis baratnom volt elemibe. Az osztalybol alig tizen maradtunk eletben.
    Udvozlettel, Gonda Margo

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..