Tel Avivban beszélik – jamim noraim

Nagy Tímea/ujkelet.live

Még mindig itt vagyok. Tudom, kezdek olyan lenni mint a fiú, aki farkast kiáltott, és amikor igazán baj volt, már senki sem hitt neki.

Az utolsó koncertem után valóban összepakoltam, és az ominózus búcsúvacsora után készen álltam megvenni a repülőjegyet, de valami visszatartott. Annyira azért nem, hogy 180 fokos fordulatot véve elhatározzam, hogy maradok. Az igazság az, hogy sem maradni sem menni nincs kedvem. Így jobb híján elfogadtam egy kedves barátom és bizalmasom ajánlatát, és beköltöztem az üresen álló apartmanjába, mely történetesen Tel Aviv számomra kevésbé ismert negyedében van. Maradhatok, amíg kedvem tartja, mondta. De mihez van nekem kedvem mostanában?

Csupán egy maréknyi ismerős/családtag tudja, hogy még mindig itt vagyok. Az új lakhelyemen nem ismernek, és én sem ismerek senkit. Inkognitóban vagyok. Mondhatni, elég jól megy, olyannyira, hogy azt mondják, már kezdek elhalványodni. (A high-teches unokám szerint egy Woody Allen filmben is “életlenné” vált az egyik szereplő, az orvos pedig szemüveget írt fel a családtagjainak). Persze szombat esténként élesednek a körvonalaim, de olyan pillanatokkor, mint például, ami két hete történt, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat jelentőségét elbagatellizálták – a szimbolikus volta miatt fájt, tisztában vagyok vele, hogy nincs jogi ereje – a Legfelsőbb Bíróság előtt, még jobban elhalványulok.

Mostanában egyébként is érzékeny és feszült napokat élünk. Egy defektet kapott gumi hangjából lövésre következtetünk, ami terrortámadás veszélyét ébreszti bennünk. Az araboknál a maffia már fényes nappal is gyilkol, az úton likvidálni ugyanolyan természetessé vált, mint besétálni a célszemélyek otthonába. Míg a belső széthúzást illetően politikusaink részéről egy nem kellőképpen átgondolt megjegyzés azonnal egymásnak ugrasztja a két tábort. Megértük, hogy a nácizás és auschwitzozás – napjaink diskurzusa.

Tel Avivban beszélik, a jamim noraim időszakát, mely ros hásáná és jom kippur közé esik és az önvizsgálatról szól, idén ki kell tolni. Egyetértek. Van min elmélkedni mindannyiunknak.

Apropó. Múlt héten, ros hásánán tizenöt személy körében találtam magam, a barátom meghívásának köszönhetően. Elvégre, Izraelben nem szokás egyedül ünnepelni. Mindenféle korosztály és ideológia (ellene és mellette vagy mondhatnám úgy is, mellettem és ellenem) képviseltette magát a vacsorán, a házigazda és én voltunk a rangidősek.

Kellemesen telt az este, de a feszültség itt is érződött. Végig tekintve rajtuk nem hagyott nyugodni a kérdés: Hol vesztettük el egymást? A nagy töréspontokat meg tudom határozni: jom kippuri háború, Osló, második intifáda és a jelen.

A jom kippuri háború 50. évfordulója kapcsán hallgattam a minap egy Podcastot egy veteránnal, aki hadifogságba esett Egyiptomban. Elmesélte, hogy a csótányok jobb bánásmódban részesültek náluk, majd hetekkel később egyszerre létrejött a két ország közötti fogolycsere megállapodás. Felpakolták őket a buszokra, kaptak egy doboz baklavát és még egy kitérő is belefért a piramisoknál, a “házigazdák” ezt fontosnak tartották. Micsoda abszurd helyzet.

Ha már a töréspontoknál tartok, a köztévében megy egy sorozat Osló gyermekei címen. A 90-es években tinédzser korukat élők idézik fel a “béke” felé tartás közbeni öngyilkos merényletek traumáját. Robbantások a buszon, robbantások a piacon, a pizzériában. Családtagok, ismerősök és osztálytársak temetése. Temetés követ temetést. Temetés után egyenesen az érettségi vizsgára.

És a borzalmak közepette a vicc:

⁃ Hová tartasz? – kérdezi a sofőr a felszállni készülő fiatal srácot.

⁃ A végállomásra – válaszolja a srác.

⁃ Kis optimista – jegyzi meg a sofőr.

Aztán pár év szünet után kezdődött minden előről.

Ezen belső gondolatok közepette a házigazda megkért, hogy szóljak pár szót a vacsora végi koccintás előtt.

– Talán furcsán hangzik, de szerintem nagyon is jó és fontos dolog, hogy ilyen sokan aggódnak aktívan az ország sorsáért. Ideológiától függetlenül. Még akkor is, ha már elkerülhetetlen, hogy ismeretlen vizekre evezzünk. Legalább valamilyen formában együtt tesszük. Az imént mondtunk hálát, hogy megérhettük ezt a pillanatot, ami egyúttal eszünkbe juttatja azokat, akik már nincsenek velünk. Végig nézek rajtatok, rajtunk és arra gondolok, milyen sok mindenen mentünk keresztül. Őszintén remélem, hogy a jamim noraim és a tisri ünnepek végeztével az új évben a sibboletünk az “előre” lesz. Tehát: kadima!

– Kadima! – ismételték meg felhívásomat a jelenlévők majd koccintottunk.

Nem tartott sokáig az öröm. Az új év Ben-Gurion szobrának felgyújtásával kezdődött. A hírek szerint egy mentális problémákkal küzdő hajléktalan volt, aki Izrael első miniszterelnökének, és a Függetlenségi Nyilatkozat felolvasójának szobrát tönkre tette. Aztán szukkák felgyújtására került sor Asdodban, szintén egy nem beszámítható személy részéről.

A két esemény között pedig a botrányba és gyűlölködésbe fordult jom kippuri ima a Dizengoffon téren. Jól példázta az ország és a judaizmus szimbólumainak egyszerre zajló harcát. Mert a kettő már nem fér meg egymás mellett, a határokat egy ideje már nem csak feszegetik, át is lépik.

Eljutottunk odáig, hogy már nem vagyunk képesek együtt emlékezni, nem vagyunk képesek együtt ünnepelni. Ha ez így folytatódik, az egyetlen közös, ami összeköt majd minket, egymás gyűlölése lesz.

Sábát sálom!

*A cikk fikció, de a benne említett események valósak.

**A Jeruzsálemben beszélik és a Tel Avivban beszélik az Új Kelet Live heti vagy havi rovata, ihlettől függően, de mindig pénteken megjelentetve. Tartalma félig-meddig fiktív avagy teljesen fiktív.

További részek: link