Tel Avivban beszélik – amíg még lehet

Nagy Tímea/ujkelet.live

2023. március 24. – Tel Aviv, Charles Bronfman Auditorium, sábát előtti előadás

Műsor: Pjotr Iljics Csajkovszkij: I. (b-moll) zongoraverseny, op. 23

zongora: Dror Iszrael

Az Izraeli Filharmonikusokat vezényli: Or Schwartz

Tudom, azt hitted, megalázol azzal, ha péntekre tűzöd a koncertet. A nagy Dror Iszrael – jó esetben – félházas koncertet ad egy álmos, tavaszias délutánon, miközben az egész ország lázas gondolatai a sábát közeledtén csillapodni látszanak. Számomra azonban megtiszteltetés, hogy egy kis darabot belőlem is magával visz a közönség, amikor később az ünnepet fogadja.

De nem csak ebben tévedtél.

Amikor az előbb kikucskáltam a nézőtérre, engem is meglepetésként ért, hogy teltház van. Bajtársaimon illetve legkisebb unokámon, a high-techesen kívül, akiket meghívtam, láttam tartalékosokat, a bíróság egykori és jelenlegi tagjait – egy részük a koncert után a zsinagóga felé veszi az irányt – orvosokat, tanárokat, vidékieket, városiakat, nőket, férfiakat, heterókat és homoszexuálisokat, szekulárisokat, hagyomány tisztelőket, vallásos cionistákat, askenázikat, mizrahikat, fiatalokat, holokauszt-túlélőket, ismerősöket és ismeretleneket, akiket manapság eszpresszót szürcsölő, “Rolexes-Mercedeszes” balos tel-avivi elitnek, valamint árulóknak, anarchistáknak és terroristáknak bélyegeznek meg. Anno, pilótaként, én védtem őket vagy elődeiket, ma pedig eljöttek, hogy támogassanak.

Szükségem is lesz a támogatásra, ugyanis ez az utolsó fellépésem, és ezt az előbb említett unokámon kívül senkinek sem árultam el. Persze te tudsz róla, csak az időpontot illetően voltak kétségeid.

Hiszed vagy sem, percre pontosan meg tudnám mondani, mikor tudatosult bennem, hogy vége. Korábban is volt, hogy rezgett a léc, de a belém vetett hittel, közös erővel valahogy sikerült főnixmadárként újjászületnem. Most más a helyzet. A légkör, ez a véget nem érő gyűlölködés, vádaskodás és mértéktelen hazugság – amiből te is rendesen kiveszed a részed – összetört bennem valamit, amit már nem lehet megragasztani.

Kiégtem.

Tudom, kívülről ez korántsem ilyen egyértelmű, és vannak és lesznek, akik szerint ez megfordítható. Tévednek. Már régen átlépésre került egy határ, ahonnan a legjobb esetben sincs visszatérés. Hangsúlyozom, nincs bennem harag.

Tel Avivban beszélik, amíg még lehet, hogy te sem és én sem vagyunk már a régiek. Igaz.

Májusban betöltöm a hetvenötöt. Egyidőben születtem az országgal. Másfél évvel megelőzve téged. Együtt nőttünk fel, együtt zenéltünk és együtt szolgáltunk. Én az égboltot védtem, te pedig felderítőként a földet.

A színfalak mögött elhangzik a felszólítás, hogy a Csajkovszkij-darabban fellépők készülődjenek. Nem sokkal később a zenészek libasorban elindulnak a színpadra.

Most meg egymásnak hátat fordítva állunk és várunk. A főpróba óta nem is beszéltünk. Persze az olyanok, mint mi, akiknek az élete a kezdetektől összefonódik, szavak nélkül is megértik egymást.

Egy ideje már készülök, gyűjtöm az erőt, hogy még egyszer utoljára megmutathassam, mivel érdemeltem ki a nevemet. Mindent elterveztem, de egészen eddig a pillanatig nem voltam biztos, hogy képes leszek rá. Érzem, ahogy elönt az energia és a magabiztosság, pont mint fénykoromban.

Mielőtt elindulunk a színpadra megfordulok, és elszánt, izzó tekintetemet rád szegezem. Most sem kell megszólalnom, azonnal megérted:

Ma itt te nem diktálsz, Or.

Mindeközben a nézőtéren Adam az utolsó simításokon dolgozik meglepetésén nagyapja, Dror számára. High-teches kollégáival és a katonai hírszerzésnél szerzett barátaival kicsit feltuningolták az organikus elérést a live streamhez Facebookon és YouTube-on, de az igazi nagy dobás a teljes koncert rávarázsolása a városban fogható összes rádióállomás műsorára, valamint egy, a városházára kivetített szöveg, mely nagyapja előtt tiszteleg. Ha minden jól alakul, akár négyszázezer embert is bevonhatnak.

Természetesen mindhárom akció teljesen illegális, de számításaik szerint, mire a problémákat az illetékesek elhárítanák, a koncert is véget ér. Továbbá, tekintettel a közelmúlt biztonsági eseményeire valamint a ramadánra, felkészültek a “zavarás” megszüntetésére rakéta- vagy más terrortámadás esetén.

Egy nagy pozitív energia löketet küldve lépek ki a színpadra és indulok a zenekar felé miközben felharsan a taps. Ehhez a darabhoz erő, szív, hit, kitartás és a legfontosabb: egység kell. Testbeszédemmel ezeket közvetítem zenész társaimnak és a közönségnek. Soha nem volt nagyobb szükségem rátok.

A zenekarhoz érve, a protokollnak megfelelően kezet fogok a koncertmesterrel, mélyen a szemébe nézek. Ő is olvas a tekintetemben, izgatottá válik és bólint. Gyorsan végigfuttatom a szemem a zenekaron, megállva a szólamvezetőknél. Pillantásunk találkozik, először meghökkennek, a koncertmesterre néznek, majd mindegyikük bólint.

A taps felerősödik, amint a közönség felé fordulok és meghajolok. Or mögöttem átlopózva elfoglalja a pódiumot. Érzem, hogy dühös és ideges – tehetetlen. Tudja, hogy ez az utolsó alkalom, és tényleg búcsúzni jöttem, többé nem állok színpadra. Üldözési mánia viaskodik benne az egyszerű valósággal.

Végül leülök a zongora elé, leszegezem a fejem és becsukom a szemem. Érzem, ahogy a teremben lévő minden egyes szempár fokozatosan rám szegeződik. Ráérek, a zenekar addig nem kezdi el, amíg egy pillantással vagy bólintással nem jelzem, hogy készen állok. Or persze rázendítene nélkülem is, de nem meri felemelni a pálcáját, mert senki sem figyel rá, mindenki engem néz, rám vár. Én pedig minden egyes másodpercet ki akarok használni, ki akarok élvezni, hogy mélyen az emlékezetembe véssem.

I. tétel: Allegro non troppo e molto maestoso – Allegro con spirito

Már a tétel instrukciói miatt is kiráz a hideg, ugye? Nagyon fenségesen. Lelkesen. Minden, amit te nem akarsz. Azzal győzködöd magad és a körülötted lévőket, hogy most nyugalomra van szükség, altatni kell.

A próbán is mindent megtettél, hogy csak épp hogy élvezhető, közepes, langyos előadás legyen a mai. A tempókkal és a dinamikával játszva kötöttél gúzsba engem, a zenekart és a zenét. És milyen jól csináltad.

Az az igazság, hogy Csajkovszkij nagyon jól megírta ezt a darabot. Még egy közepes előadás is megcsillogtatna valamennyit a szépségéből és egyediségéből. De ma közepességről szó sem lehet, ez egy rendkívüli előadás lesz.

Amint a tettrekészség kirobbani készül bennem, fejemet felemelem, balra fordítom, és bólintok a kürtösök felé. Or felemeli a pálcát és beint.

Az első bő négy percben dől el minden. A kürtösök bevezetője után három regiszteren át villámcsapásszerű akkordokkal, majd felbontásokkal kísérem a hegedűsök által bemutatott főtémát.

Valld be, tetszik Csajkovszkij húzása, hogy a b-moll bevezető után a zongora belépésével átvált a zene Desz-dúrra, csillogóbbá téve a hangzást.

Ez már önmagában is nagyon magával ragadó, de valójában a főtéma visszatérése az, amitől ahogy ének-zene tanárom anno fogalmazott, szem nem marad szárazon. Hogy mi a titka? Szakmaian fogalmazva, az egész zenekar beszáll, a zongora duplázza az akkordokat, a vonósok egy oktávval feljebb játszák a témát. Elsöprő erejű a hatás, és az ismétléssel tovább fokozódik. Nem mellesleg: többször a főtéma nem hangzik fel a műben. Leírhatatlan pillanat, ha sikerül úgy felépíteni ezt a csúcspontot, ahogy most.

Tudom, téged sem hagy hidegen. Viaskodsz, próbálod távol tartani magad ettől az érzelem cunamitól.

Folytatjuk, egymásnak passzolgatjuk a témákat. Szétkapjuk őket, majd együtt újraépítjük. Követlek titeket, aztán ti követtek engem. Húsz percen át tartó hullámvasút, rendkívül intenzív, embert próbáló futamokkal, már-már füstöl a zongora. A hatás nem lenne ilyen, ha nem lennénk ennyire összhangban egymással. Ilyen egyszerű.

Amikor közöltem veled, hogy a Csajkovszkijt akarom játszani a koncertfüzetben meghirdetett Mozart helyett, megsejtettél valamit. Belementél, mert azt hitted, megbüntethetsz. Az eredetileg két felidősre tervezett műsort megvágtad, mondván, így költséghatékonyabb, ha már normál helyett nagyzenekar kell. Végső “csapásként” pedig csütörtök estéről átraktad péntek délutánra, remélve, hogy alacsony lesz az érdeklődés.

Azért döntöttem a Csajkovszkij mellett, mert ezt játszottuk először együtt, karrierünk elején. Ez is ellenem szólt, te nem akarsz a múltra emlékezni.

Az első tétel komplexitása után a lassú tétel egyzerű, háromrészes szerkezet, közepén dallamos románc, scherzo és keringő elegye.

Emlékszem a koncertre, amikor a Szentivánéji álmot vezényelted Mendelssohntól, melynek a scherzója pont erre a középső, gyors szakaszra emlékeztet. Szenzációs előadás volt, elemedben voltál. Akkor most képzeld el, hogy a zenekar csak minden második hangjegyet játszik a darabból, vagy csak csak a fúvósok. Érted már, mit érzek?

Harmadik tétel: gyorsan tüzesen. A főtéma ukrán népi melódia.

„Ki kell irtani belőle a banalitásokat, és játszhatóvá kell tenni néhány lejátszhatatlan részt” – dobta vissza a neki ajánlott zongoraversenyt Nyikolaj Rubinstein a kor híres zongoristája.

Nem megy ki a fejemből ez a mondat, akár a te terveidre is ráillene, nem gondolod?

Nyilván azt gondolod, hogy majd betöröd Dror barátodat és ismét zongora elé ül, mert a neve a tied mellett jól mutat a plakátokon vagy a Wikipédiában. De kérdezek tőled valamit: ha átalakítod ezt a hangszert úgy, hogy csak a fehér vagy a fekete billentyűket tartod meg, lehet-e majd még zongorának nevezni? Mert én nem tudom és nem fogom. Képtelen lennék játszani rajta. A két széléről még csak-csak lecsíphetsz egy-két billentyűt, de a teljes rendszert nem bonthatod meg észrevétlenül.

Biztos emlékszel, hogy amikor Csajkovszkij törölte az ajánlást és mások vitték sikerre a darabot, Rubinstein belátva tévedését amiben nagy szerepet játszott a becsvágya, felvette a repertoárjába, hogy osztozzon a dicsőségben.

Kár, hogy ez a mi esetünkben nem opció.

A vonósok emelkedő, fokozódó szekvenciája készíti elő a melléktéma visszatérését, ami a darab csúcspontjához vezet. Ezen a ponton már nem tudom visszatartani a könnyeimet.

Az utolsó akkord kicsengését követően súlyos csend borul rám. Mintha megsüketültem volna. A csillogás, az erő, ami jó negyven percen át velem volt, eltűnt, magamra maradtam a könnyeimmel. Legalábbis azt hittem. Amikor vettem a bátorságot, hogy fejemet balra elfordítva végig nézzek a zenekaron, megdöbbentő látvány fogadott: mindenki szemében könny ült, de senki, még én sem, sírtam olyan keservesen, mint te, Or.

A történet és annak szereplői pusztán a képzelet szülöttei, a valósággal való bármilyen egyezés pusztán a véletlen műve.

*A Tel Avivban beszélik az Új Kelet Live heti vagy havi rovata, ihlettől függően, de mindig pénteken megjelentetve. Tartalma félig-meddig fiktív avagy teljesen fiktív.

További részek: link