Nagy Tímea/ujkelet.live
Á.-nak
Mindez tizenöt évvel ezelőtt, röviddel az alijázásom után történt, és egészen mostanáig, senkinek nem beszéltem róla. Bármily hihetetlen is legyen, minden pontosan így történt, legalábbis így él az emlékezetemben.
Pészach előtt pár nappal azt a feladatot kaptam, hogy hozzak el Bnei Brakból négy nagy doboz smura matzát. A boltban csak hűledeztek, hogy a legnagyobb és legdrágább – nem feltétlenül a legjobb – maceszt választottam, a mennyiségről nem is beszélve, és ajándékba adtak még egy kisebb dobozzal belőle. Ezt követően, kikeveredve az üzletből, az utcán bandukolva sorra kaptam a helyiektől az elismerő megjegyzéseket, akik eltekintettek az ultraortodox városba nem illő öltözékemtől.
Hogy hogy kerültem Bnei Brakból a Florentinra Givatajim helyett, egy külön fejezetet érdemelne, talán majd egyszer elmesélem.
A lényeg, Tel Avivban a Florentinon kóvályogtam, ahol az a furcsa, ha valami nem furcsa. Egyszer csak egy fa előtt találtam magam, rajta egy macskával, előtte egy idősebb úrral, aki próbálta leimádkozni a nyávogó állatot. A következő pillanatban egy másik macska, úgy gondolta, ha a fát nem is, majd engem fog megmászni, bal lábamat használva létrának. A rajtam lévő koptatott-lyukas farmer – épp akkor jött divatba – egyik kiszaggatott részébe azonban beakadt a karma, és addig rángatózott, amíg letépett egy nagy darabot a nadrágból. Ő szabad volt, én pedig a maceszos dobozokat a földre ejtve sokkban voltam.
⁃ Őrizd a macskákat, mindjárt jövök – mondta az úr, és eltűnt a mellettünk lévő boltban. A nadrágomat szétkapó macska mindeközben leült a lábam mellé. Óvatosan egy lépéssel növeltem a köztünk lévő távolságot. Ő pedig követett.
⁃ Ki őriz kit? – tettem fel neki a költői kérdést.
Néhány pillanattal később az úr visszatért egy létrával, amit a fa elé állított, és elkezdett mászni. Mint mondtam, még új voltam az országban, akinek Bnei Brak és a Florentin is kultúrsokknak számított, ezért fordulhatott elő, hogy nem léptem közbe, és hagytam, hogy ő másszon fel a macskáért.
⁃ Gyere, fogd meg a cicát, mert a mentés és a lemászás már nem megy egyszerre – kért meg az úr, én pedig engdelmeskedtem. Immár két macskával a lábam mellett vártam, hogy lejöjjön. Ekkor hátulról visítást hallottam. Mint kiderült, a hang egy rózsaszín hajú kortalan nőből jött, a macskák gazdájából, aki se szó se beszéd fogta a két négylábút és ment útjára.
Most, hogy a macskák kikerültek a képből, feltűnt, hogy az idős úr mennyire kirí a környezetből. Először is, háromrészes, tökéletesen passzoló szürkéskék nagykockás öltönyt viselt világoskék inggel, kék és sárga pöttyös aranyszínű nyakkendővel. A lábain a bőrcipő csak úgy csillogott a tisztaságtól. Egy olyan országban, ahol reggel nem ritka, hogy több a pizsamás vevő a szupermarketben, mint a ruhában lévő, és ez a Florentinra minden napszakra igaz, talán megértik, mire gondolok.
Egyáltalán nem hasonlított nagyapámra, de valahogy őt láttam benne.
⁃ Minden rendben? – kérdezte, végig tekintve a földön heverő maceszos dobozokon, a nadrágomból kiszakított farmer darabon majd rajtam.
⁃ Abi gezunt – válaszoltam jiddisül, ahogy nagyapámtól hallottam. Válaszomra elejtett egy félmosolyt.
⁃ Abi gezunt. Bnei braki smura matza van nálad? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Nu, gyere be, igyunk egy kávét – és bevezetett a boltjába.
A kirakaton szereplő felirat alapján David Gross úri szabóságába léptem, aki azonnal eltűnt az egyik hátsó helységben, én pedig körbenéztem. A bolt tágas volt, egy nagy és két kisebb asztal, varrógépek, szerszámok és eszközök, és persze különböző szabásra váró anyagok. És rengeteg doboz. Úgy tűnt, mintha pészach előtti nagytakarítás vagy költözés közepén lenne.
David Gross, David Gross. Honnan ismerős ez a név, törtem a fejem, és egyszer csak beugrott. Hónapokkal korábban olvastam róla egy cikket az egyik újságban “Királyok szabója” címmel, mivel az elmúlt közel négy évtizedben az összes miniszterelnöknek na meg az ország krémjének ő varrta az öltönyét. Akkoriban ha más nem is, az emlékező készségem nagyon jó volt.
Pár perc múlva megjelent David, leültetett az egyik kisasztalhoz, hozott két csészét, kitöltötte a kávét, én pedig rákerdeztem:
– Te vagy a királyok szabója?
Ahogy az Izraelben gyakran előfordul, kérdésre kérdés volt a válasz.
⁃ Alkotó, státus quo-párti vagy pusztító? Melyik vagy te? Mi akarsz lenni?
Akkoriban ez a kérdés rendkívül kellemetlenül érintett, mivel fogalmam sem volt, mi akarok lenni, ezért jobb híján mindenfélét felsoroltam. Írás, programozás, űrkutatás meg ilyenek.
David persze átlátott rajtam.
⁃ A mondás szerint ,,Ahhoz, hogy nagy dolgokat vigyél végbe, két dologra lesz szükséged: egy tervre és túl kevés időre.”
⁃ Ben-Gurion? – tippeltem.
⁃ Leonard Bernstein.
⁃ De Ben-Gurionnak is van egy ehhez hasonló mondása.
⁃ Persze, több is van neki, csak ehhez semmi köze. Mit tudsz a szabó mesterségről?
⁃ Amennyit A panamai szabóból tanulni lehet – vágtam rá, és azonnal megbántam, David kezében megállt a szája felé tartó csésze. Gondoltam, most biztos kidob. Ehelyett azonban bal szemöldökét felvonva kíváncsian odavetette:
⁃ A könyvre vagy a filmre gondolsz?
⁃ Mindenkettő megvolt.
⁃ Én a könyvre szavazok.
⁃ Én is, legalábbis ha Le Carréról van szó.
⁃ Akkor most igyunk whiskyt, aztán gondoskodom a nadrágodról – váltott témát David, felállt és a sarokban lévő egyik szekrényből kivette az üveget és két poharat.
Szívesen csatlakoztam a whiskyzéshez, pészach előtt elvégre jobb, ha elfogy. Csendben iszogattunk, majd egyszer csak utasított, hogy álljak fel.
⁃ Lássam, hogy nézel ki – mondta, majd szemmel végigmért elől, hátul és oldalról is. Ezt követően a mérőszalagért nyúlt és közölte a nyilvánvalót, hogy leveszi a méreteimet. Én meg erre elkezdtem kigombolni a nadrágomat.
⁃ Nem az urulógusnál vagy, nem kell levenned – csóválta a fejét David. Mentségemre szóljon, több olyan filmet is láttam, amiben a klienst nadrág nélkül mérték le.
David egy kis füzetbe gyorsan feljegyezte az adatokat.
⁃ Gyere a nagyasztalhoz és hozd a whiskys üveget is. Most megcsinálom a sablonokat, szeretném, ha figyelnél.
Szót fogadtam.
David a nagyasztalra tette a szabópapírt, a ceruza, olló, különböző vonalzók és egy kréta már elő volt készítve.
⁃ A sablon készítésének módja eltérhet a különböző műhelyekben. Én a hagyományosat részesítem előnyben. Tudod, hogy bár két ember méretei megegyezhetnek, az egyiknek a csípője magasabban lehet, vagy a másik esetleg szélesebbnek akarja a térdénél…
⁃ Kérhetnék papírt és ceruzát a jegyzeteléshez? – szakítottam félbe Davidot, jó volt a memóriám, de ennyire azért nem.
⁃ Ez nem egy nadrágkészítő OKJ-s tanfolyam, és pár óra alatt nem fogod kitalnulni a mesterséget, csupán a folyamatot akarom bemutatni, hogy megismerj egy rendszert – magyarázta fejcsóválás közepette.
A sablon tizenötperccel később úgy nézett ki, mint egy térkép, számokkal és a kivágásra váró mintákkal.
– Most jön a szövet – mondta David, és háta mögötti anyagokból kiválasztott egy sötétszürke árnyalatút, melyen nagy fehér kockák voltak.
Kihajtogatta, végig simított rajta többször a jobb tenyerével majd közelebb hajolva szemmel is átpásztatta.
– Ez a legjobb része a dolognak, ilyenkor még bármi lehet belőle. Egyébként azt vizsgáltam, hogy nincs-e sérülés rajta – magyarázta és rátette a sablont. – Úgy kell elhelyezni a szöveten, hogy a lehető legkisebb anyag menjen kárba a vágáskor.
Megfente a krétát majd körbe rajzolta vele a mintákat, különböző jelzésekkel látta el, csekkolta, hogy minden passzol-e és kivágta. Ezt követően jött a vasalás, préselő és szívó hangokkal.
– A vasalással formálok – jegyezte meg, majd jött a darabok összeillesztése, azaz a varrás géppel és kézzel.
– Próbáld fel, és mielőtt neki kezdenél itt helyben vetkőzni, menj hátra, ott a próbahelység – nyomta a kezembe a majdnem kész nadrágot.
Miután visszatértem, krétával és tűkkel jelölgette meg rajtam a nadrágot.
– A vágás különösen jól sikerült elsőre, nem kell sokat igazítani, talán a hosszából visszaveszünk. Milyennek találod? Kényelmes?
– Igen, nagyon – teljesen meg voltam szeppenve.
– Akkor igazítás, vasalás, öv, zsebek és cipzár, és kész is.
Egyszerűen hangzott, de bő egy órát tartott. Közben ittuk rendesen a whiskyt is, hogy fogyjon. A cipzárt és a zsebeket géppel, az övhöz a három kétsoros apró lyukat kézzel varrta. Végezetül újabb kör vasalás következett.
– Nu, utolsó próba – adta át a nadrágot.
Előbukkanva az új nadrágban, teljesen más embernek éreztem magam. Divatos, testreszabott nadrágom a fehér pólommal nagyon divatos volt, az ócska papucsom azonban rontott némileg a képen.
– Határozottan jól sikerült – mondta David, látszott rajta, hogy nagyon meg van elégedve.
Nem találtam szavakat. Hihetetlen, hogy két-három óra alatt mekkorát fordulhat a világ.
– Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon köszönöm, nagyon-nagyon tetszik. Mennyivel tartozom?
– Semmivel, tekintsd ajándéknak.
⁃ Hadd fizessem ki, vagy valahogy hadd fejezzem ki a hálámat.
⁃ Tudod mit? Három dolgot kérek tőled.
⁃ Bármit.
⁃ A macska szaggadta nadrágot és azt a kis doboz smura matzát hagyd itt nekem. És végezetül, ígérd meg, ha a helyére kerülnek a dolgok a fejedben, megírod ezt a macskás-nadrágos történetet.
Örömmel belementem. Elbúcsúztunk, én pedig rohantam a dolgomra.
Az ünnep mozgalmasan telt, a kimenetele után pedig külföldre utaztam pár napra. Miután hazajöttem, gondoltam, ideje meglátogatni barátomat a Florentinon. Nem telt el három hét a találkozásunk óta, és a műhelynek hűlt helyét találtam. A szomszédoktól megtudtam, Davidot két nappal pészach előtt a családja magához költöztette valamelyik északi kibucba. Tehát épp a pakolás közepette találkoztunk. És nagy valószínűséggel én voltam az utolsó kliense a boltban. Ha nem is tudom méltó módon meghálálni, hogy egy tönkrement nadrágért és egy doboz maceszért cserébe rendet tett a fejemben, ezzel a történettel talán egy kicsit lerovok az adósságból.
