Egy kis nyelvészkedés

0

Gideon Peer/ujkelet.live

A lányom kinevet.
Tudom, merről fúj a szél.
Már megint mit mondtam? – kérdem.

Kérdéssel válaszol:
Mennyi ideje is vagy az országban? 46 éve. Miért?
Mit mondtál az előbb?
Augusztus. Miért?
Mert az nem héber.
Héberül hogy mondják?
Oguszt.

Most magyarázzam el neki, hogy amikor ötvenvalahány évvel ezelőtt Debrecenből Pestre kerültem, újra kellett tanulnom a magyar nyelvet, ha nem akartam, hogy falusinak nézzenek.
Nagyon nem akartam, ráadásul azt hittem, mindössze azon múlik minden, hogyan beszélek. Hajdúsági tájszólással, vagy pestiesen.
Igyekeztem megtanulni, illetve elfelejteni a szavakat, amit addig úgy használtam, ahogy: pinz, otobusz, ogusztus…

Nem volt könnyű, bele-bele tört a nyelvem/fogam, de a végére, úgy ahogy, kikupálódtam. Egy idő után már nem kellett kétszeri nekifutásból csücsörítenem, hogy pestinek lássanak (halljanak).
Aztán Pestről elindult velem a vonat Bécs irányába, retúrjegyem nem volt rá. Viszont az El Al a szárnyai alá (felé) vett, új életet kezdtem.
Nyelvileg is.

A héber szavak elsajátítása meglehetős csigalassúsággal ment, sokáig kellett várnom, amíg a csiga-biga végre előbújt. Az idő nagyúr, végül belerázódtam az új nyelvbe, itt-ott hibákkal, miegymással, de azért kialakult.

Még mielőtt megtanultam volna héberül, kiderült, hogy bár régen elhagytam Debrecent, de Debrecen nem hagyott el engem. Utánam nyúlt: ha nem akartam nevetséges lenni új hazámban, bizonyos szavakat újra kellett tanulnom, illetve debreceniesen kellett kiejtenem.
Az otobusz ment is valahogy, de az ogusztust a mai napig képtelen vagyok kimondani. Nekem már, szégyen ide, szégyen oda, az augusztus héberül auguszt marad.

Lányaim legnagyobb örömére…

 

Fotó: flickr/graffitti

Hozzászólás