Szerző: Unti Ildikó
1945 január 18. volt a gettó felszabadulásának napja.
„Éjjel 11.oo óra volt. Az orosz hadsereg rohamosztagai áttörték a közeli palánkot és a nyitott asztalosműhelyen keresztül berohantak a pincébe” – emlékezik Lebovics Ábrahám. Kitörő örömmel fogadták őket és elárulták a nyilas „védettek” rejtekhelyét a pince labirintusában. Perceken belül kézigránátok tömege zúdult a 2o fő meglepett nyilas közé. Utána nagy csend lett…
Az oroszok megtalálták az átjárókat, végnélküli telefondrótokat hurcolva maguk után. Nem sokkal később magas rangú orosz tiszt érkezett a pincébe, aki jiddisül beszélt. Látta az elalélt gyerekeket, és utasítást adott két katonájának, akik fél óra múlva forró levessel teli kondérokkal érkeztek vissza. Nem sokkal ezután újabb szállítmányok érkeztek, főtt burgonya, négyszögletű katonai kenyerek halmai tűntek el pillanatok alatt az éhes gyerekek szájában. A reggeli szürkületben összekeresgélték holmijukat és hosszú, vidám sorokban hagyták maguk mögött a sötét pincét. Ki a fénybe, az új életbe!
Az orosz hadsereg a Városligetből indult a város elfoglalására, a Dunapart felé. Félúton Budapest közepén, a VII.kerület egyik részében volt a gettó. Be volt kerítve fakerítéssel. Az orosz hadsereg megérkezésükkor nem ment be a gettóba, csak megkerülte, aztán folytatta útját a Dunapart felé. Átkelt Budára, mert ott kellett találkozni az orosz sereg másik felével, s így zárult be a gyűrű.
Smulik apjával, hiszen már szabadok voltak elindult az orosz hadsereg nyomába és így elérkeztek a gettóig, a Wesselényi utca és a Kertész utca sarkáig, ahol a zsidó középiskola volt. Ez az épület a gettón kivülre esett, de hivatalosan a gettóhoz tartozott. Tudniillik, a gettósítás után az iskola átalakult zsidó kórházzá.
Az épületbe érve megtalálták Smulik apjának öccsét, aki a zsidó kórház rabbijaként működött. Dr Lőwenheim Miksa Mose feleségével és kisgyermekével együtt vészelte át e szörnyű időszakot. A találkozás leírhatatlanul érzelemgazdag volt, mivel ők nem tudtak senkiről a családban. A magukkal hozott élelmiszert kiöntötték a hátizsákból az asztalra és ez volt az első étkezésük, néhány nap óta nem ettek, csak vízen és száraz kenyeren éltek.
Ezután mentek a gettó kapujához, amelyet betörtek és így léptek be a gettó területére. Az utcák üresek voltak, a zsidóság az óvóhelyeken volt. Igyekeztek eljutni a harmadik utcába, a régi lakásukra, a Klauzál utcába. A ház ahol laktak épségben állt, nem kapott bombatalálatot, csak a légnyomás nyomta be az üvegablakokat. A hideg sűvítve tört be. Bementek a lakásba és ott szörnyű látvány fogadta őket.
Ez a ház „gyermekotthon” volt a gettó idején. Most a szobában ott ültek a földön egymás mellett a falhoz támaszkodva a gyerekek és aludtak. Legalábbis első látásra ezt a benyomást keltették. Ám ahogy közelebb léptek és megérintették őket, eldőltek! Mind halottak voltak! Megfagytak és éhenhaltak. Szép sorban, egymás kezét fogva, szótlanul ültek és hallgattak. Az a sok gyerek! Csendben meghalt mind.
Smulik apja tébolyúlt állapotban ment a fiával tovább: de újabb szörnyűségek tárultak a szemük elé.
Százával voltak a zsidó hullák mezítelenül egymás mellé fektetve, lábukra tűzött cédulákkal. Őket nem tudták már eltemetni a háború utolsó napján, s így ittmaradtak. Két emelet magasságban cask hullák. Smulik apja már menekült: „Ki innen, minnél előbb!” mondta, s torkát fojtogatta a hányinger és a düh keveréke, a szégyen és a tehetetlenség mardosó érzése.
A gettóból kifelé menve találkoztak néhány emberrel, akik már feljöttek a légvédelmi pincékből.
– Szabadok vagytok! – kiáltották nekik.
– Oda mehettek, ahová akartok!- és mutatták a világot.
De ők nem akartak hinni a szemüknek és fülüknek. Ám amikor látták, hogy nincsenek őrök, sem a gettóban, sem azon kivül, akkor kezdtek felocsúdni. Ugyanis a gettó őrei az orosz katonák közeledésére elmenekültek vagy ledobva magukról az egyenruhákat, civil ruhákban próbáltak bujdosni a gettón kivüli házakban. Ott a város nem zsidó lakossága tartózkodott lent az óvóhelyeken.
Smulik apja visszament a Benczur utcába, ő pedig elindult a Vadász utca, illetve a Wekerle Sándor utca felé, hogy felkeresse a cháverokat és üdvözölje őket szabadságuk első óráiban. Már ő is civil ruhában járt, s a találkozás a cionista mozgalmi emberekkel a leírhatatlan öröm pillanatait jelentették. A szó bennrekedt, a mozdulat fennakadt, a test megfeszűlt. Csak a görcsös ölelés volt és a hangtalan nevetés.
Még sokáig ölelgették, nézegették egymást. Valódiak voltak! Hosszú órák múltak el, amíg elkezdtek beszámolni egymásnak egymás életéről: hiszen az utolsó napokban már nem volt lehetőség összeköttetést találni egymással. Nem volt lehetőség bíztatni a másikat, nem volt lehetőség pillantást váltani és oly rég mondták egymásnak, hogy „Cházák vöámác„! /Légy bátor és erős!/
A következő napokban mindenki ismét elkezdett dolgozni. Smulik, egyik jóbarátjával Grossz Jichákkal első útjukon felkeresték a Teréz köruton élő házmestert. Ő volt az, aki néhány nappal ezelőtt a bunkerből kimenekülőket átadta a nyilas hatóságoknak. Most nem maradtak adósok! A házmestert a fiával együtt átadták az akkori illetékes hatóságnak. Sorsuk, valószínűleg beteljesedett.
A Wekerle Sándor utcában elhatározták, hogy a háború részükre befejeződött és itt az ideje, hogy visszamenjenek Izraelbe. A mozgalmi emberekből megszervezték az első csoportot és néhány héttel Budapest felszabadítása után gyalog vagy tremppel, orosz autókkal elindultak Románia felé. Csak”egy” igazolvány lapult a zsebükben, amit az orosz tiszttől kaptak.
Folytatás: Romániából induló alija
Kiemelt kép: illusztráció, forrás: internet
[…] Szerző: Unti Ildikó 1945 január 18. volt a gettó felszabadulásának napja. ” Éjjel 11.oo óra volt. Az orosz hadsereg rohamosztagai áttörték a közeli palánkot és a nyitott asztalosműhelyen keresztül berohantak a pincébe ” – emlékezik Lebovics Ábrahám. Kitörő örömmel fogadták őket és elárulták a nyilas “védettek” rejtekhelyét a pince labirintusában. Bővebben » […]