Kohn bácsi szerint a vicceknek is van helyrajzi száma

szerző: Sáfrán István

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!

Megittuk a délutáni teát, elropogtattuk a mellé rendelt süteményeket – ez a száraz izé lehet a sors kegyetlenül kifundált próbáinak egyik formája. Valahol és valamikor egyszer bizonyosan rosszat cselekedtem, különben nem büntetne a feljebbvaló ezekkel a kőkemény tésztaféleségekkel. Ráadásul az öreg abszolút testvériesen osztja el közöttünk a feltálalt édességeket: darabra szortírozza, hogy aztán az utolsó kettőt az én tányérkámra tolja jelezvén a házigazda előzékeny jószívűségét. És nincs mese, el kell ropogtatni az utolsó falatig mindahányat, pedig milyen drága ma egy jó fogorvos és a technikus is milyen sokba kerül! Most azonban mintha máshol járna az esze. Valami olyasmivel hozakodik elő, hogy minden mondatnak, sőt minden szónak helyi értéke van. Irányítószáma. Vagy ha jobban tetszik, helyrajzi száma. És minthogy meglehetősen értetlenül bámulok vissza rá, nem késlekedik a magyarázattal.

– Nem mindegy az fiam, hogy valamit hol és mikor mondasz – osztja az észt. És persze, hogy hova teszed a hangsúlyokat. Még egy viccnél sem mindegy, Sőt! Azoknál aztán egyáltalán nem mindegy!

Hümmögve helyeslek, mert nem tudom mire akar kilyukadni, de hát előbb-utóbb úgyis előjön a farbával. Hiába is noszogtatnám, ki kell várni az idejét. Szerencsémre most sem késlekedik.

– Emlékszel te arra a régi történetre, amelyik szerint Kohn sétál a pesti belvárosban…

– Biztos, hogy Kohn volt…? – próbálok okvetetlenkedni, de az öreg dühösen leint. Vegyem már tudomásul egyszer és mindenkorra, hogy az ezerkilencszáz negyvenes években mindig Kohn volt az, aki sétált a pesti belvárosban, ennél fogva mindig vele estek meg azok a dolgok, amelyeknek tanulsága a legszerényebb meghatározás szerint is egyetemes és emberi. Ennek ellenére érdekes módon éppen hogy a zsidóság az, amelyik nem tudta a magára vonatkozó szentenciákat hasznosítani. Természetesen – teszi hozzá sietve -, minden tisztelet a kivételnek. Mint mindig, mormolom magam is gondolatban, mert ugye a világért sem szeretnénk bárkit is megsérteni.

De fontos dolgok következhetnek, mert az öreg kikászálódik füles fotelja mélyéről, bal kezével vállamra támaszkodik, jobb keze mutatóujját pedig orrom előtt táncoltatva folytatja a történtek megelevenítését.

– Szóval! Kohn sétál a belvárosban és elérkezik egy cukrászda elé. A kirakatban tucatnyi édes finomság kelleti magát. Egyszerűen nem lehet ellenállni a Dobos torta és a Rigó Jancsi incselkedő hívogatásának. Kohn sem tudott nemet mondani az efféle csábításoknak. Már a kilincsen volt a keze, amikor meglátta a bejárati üvegre akasztott táblácskát. A kalligrafikus betűkkel rótt sorok az alábbi közlendőt hozták a betérni szándékozók tudomására:

Zsidóknak és kutyáknak tilos a bemenet!

A legenda szerint Kohn hátrahőkölt és ösztönösen visszakérdezett:

Na jó, jó. De a kutyáknak miért..?!

– Értem mondom -, ismertem. Régi vicc, de jó. Értem.

– Egy fenét érted! – fortyant fel az öreg és nagyon olybá fest, hogy tényleg megorrolt. – Ha csak egy csöpp sütnivalód lenne, akkor nem azt mondtad volna, hogy értem, hanem visszakérdeztél volna!

– Visszakérdezni? Mit?

– Azt, hogy a zsidóknak miért. Látod, fiam, én azt hiszem, máig ez a gond a világ zsidóinak sokaságával. Nem tudják vagy nem akarják meghallani a nekik címzett üzeneteket. Aztán mire mégis eljut a tudatukig, akkor pedig rosszul teszik fel a kérdést és rossz helyre teszik a hangsúlyokat. Mondd el magadban még egyszer ezt a viccet! Úgy. És most fordítsd meg a végén a kérdést és tedd a hangsúlyt az első szóra. Tehát: Zsidóknak miért?

Megpróbálom.

Kohn bácsi várakozás teli pillantással lesi a hatást.

– Ugye milyen más így a történet vége…?

Igen, vallom meg, s mintha rájönnék valamire. Így lesz egy pesti viccből izraeli. Talán nem olyan vicces, sőt! Tulajdonképpen egyáltalán nem az, de… A történetnek van tartása, majd azt mondtam, gerince.

Igen, izraeli.