szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.
Azt szeretem az öregben – többek között -, hogy mindenre van magyarázata. Olyan még a mi planétánkon elő nem fordult, amióta világ a világ – előtte persze megeshetett és akár utána is bekövetkezhet majd még egy és más -, hogy az én Kohn bácsim valamivel is adós maradt volna a világ működésével kapcsolatos magyarázatokat illetően. Komolyan mondom, tisztára, mint a legendás csodarabbi.
Csak a korban kevéssé hozzám illők – értsd: a jóval fiatalabbak – kedvéért mesélem el a nagytudású tanító esetét a butácska bóherrel, amely aztán vagy megtörtént vagy se, de a szájhagyomány mindmáig őrzi és egy csipetnyi odafigyeléssel még tanulságokat is leszűrhetünk a történtekből. Szóval. Egy alkalommal, amikor éppen óriási vihar tépázta a vidéket, a bóher besunnyogott a rabbihoz és azt tudakolta a messze földön híres tanítótól, hogy a nagytiszteletü érti-e a villámlás meg a fülsiketítő égzengés okát. És ha igen – aminél persze mi sem természetesebb -, szóval ha kérheti, lenne szíves neki el is magyarázni.
Érteni nem értem – dünnyögte állítólag a bölcs ember -, de szívesen elmagyarázom…
És valószínűleg így is tett, erről azonban már nem szól a fáma. De minek is? Mindenki azt szűr le magának a példabeszédből, ami számára a legkézenfekvőbb – nemde? Na ugye!
De, hogy mindez miről jutott eszembe?
Jogos a kérdés – magyarázattal is szolgálok!
Öreg barátom, akárcsak jómagam, mostanában mintha feledékenyebb lenne a korábbiaknál. Már olyasmi is előfordult vele, hogy az után a szemüvege után forgatta fel a lakását, amelyik éppen az orra nyergén csücsült. Amikor bátortalanul figyelmébe ajánlottam az okuláré hollétét, még neki állt feljebb. Komolyan megorrolt rám az öreg, pedig engem csak a jószándék vezérelt, nem akartam hagyni kihűlni a teánkat, ezért jobbnak láttam célirányosan útbaigazítani.
Jó tett helyébe jót várj, meg is kaptam érte a magamét. Amikor legközelebb én forgattam ki a zsebeimet, mert nem akadt elsőre a kezembe a lakáskulcs – csak a történeti hűség kedvéért mondom, hogy nem is volt a zsebemben, hanem még érkezéskor kitettem a dohányzó asztal sarkára -, rögtön kész volt a replikával.
Tudod ki dugta el a kulcsodat? – kérdezte olyan fölényes, kioktató kedélyességgel, amitől még a béketűrő aranyhalaknak is kinyílik a bicska a zsebükben -, na persze, hogy nem tudod! Mondom a nevét az új ismerősödnek, akivel ideje megbarátkoznod. Az urat úgy hívják, hogy Alzheimer. Meg tudod jegyezni? Alzheimer…
És olyan csúfondárosan nevetett, minthogyha nem egyazon cipőben járnánk vagy hogy pontosabban fogalmazzak, nem ugyanaz a lábbeli szorítaná mindkettőnk bütykét – a krónikus feledékenység.
Amúgy egyébként napirendre is tértünk a történtek fölött, a továbbiakban tartózkodtunk egymás bosszantásától, ha a memóriazavar felmerült volna bármilyen témában is.
Mind a legutóbbi találkozásunkig!
Az történt, hogy már megittuk a teaporciónkat, s mint ilyenkor mindig is szokás, kitárgyaltuk a napi politikát. Hogy mi várható a Trump-látogatás után, vagy hogy Bibi vajon tényleg végveszélybe sodorja-e szeretett hazánkat, amint erről mostanában a honi sajtó egyik szeglete cikkezik ki nem hagyva egyetlen napot sem, netán éppen ellenkezőleg, a Kánaán felé terel mind a nyolc és fél milliónkat – amiképpen azt a másik oldal hirdeti huszonnégy óránként letéve a nagyesküt a miniszterelnök mellett. Amikor tehát a létünk és nem létünk pengeélén billegő kérdéseit kitárgyaltuk – ami természetesen nem jelenti azt, hogy közös nevezőre jutottunk volna akár a legkisebb részleteket illetően is, mert ugyan honnan és mivel folytatnánk legközelebb véget nem érő vitáinkat? – szóval akkor hozakodott elő azzal, hogy képzeljem el, mit olvasott legutóbb a fészbukon.
Fészbuk – mondom magam – jajj! Miképpen nyilvánvalóan a kedves olvasónak is vannak már tapasztalatai a világhálón keringő okosságokról, azonképpen nekem is, de akkor már nem volt megállás.
Gondolom veled is elő fordult – kezdte a közepén öreg barátom -, hogy elindultál valamiért mondjuk a nappaliból a konyhába és amikor átlépted a két helyiség közötti küszöböt, nagy hirtelen elfelejtetted, hogy miért is indultál. Na ugye! – kiáltott fel diadalmasan, hogy magam is igent mondtam a felvetésre. – Most azt olvastam a fészbukon – így az én Kohn bácsim -, hogy tudósok megállapították, hogy ezért a hirtelen emlékezetkiesésért a küszöbön való áthaladás a felelős. Az agyad automatikusan törli azt, ami a nappaliban még a fejedben volt, de amint átlépted a küszöböt, azaz bementél az egyik helyiségből a másikba, történetesen a nappaliból a konyhába, az agyad megsemmisíti mindazt, ami addig a fejedben volt és mintegy új, tiszta lapot nyit. A küszöb mindent töröl.
Delete! – hümmögöm, de az öreget nem lehet csak úgy megállítani egy történet közepén, most is folytatja! Ilyenkor az a megoldás – fűzi a szót a fészbuk intelmeire hivatkozva -, hogy vissza kell menni az eredet helyszínre. Esetünkben vissza a nappaliba és egyszerre minden megvilágosodik, azaz visszavilágosodik emlékezetünkben – vagyis eszünkbe jut, hogy hova indultunk és miért.
Vitathatatlanul jól hangzik! Tehát akkor nem arról van szó, próbálom saját hasznomra fordítva kivesézni a példabeszéd eszmei mondanivalóját, hogy öregszem és ennek okán egyre feledékenyebb vagyok. Hogy ne mondjam, kopik az emlékező tehetségem? Nemcsak a hajamat veszítem, hanem az agysejtjeimet is… Tehát nem erről van szó!
Nem bizony! – teszi le a voksot öreg barátom.
Tetszik az okfejtés. Mindennek a küszöb az oka…
Az a hülye küszöb! Hát persze. Mindig is gondolhattam volna, hogy a küszöb a hülye…
