szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új…!
Ezt a délutánt sem úszom meg, de tulajdonképpen nem is bánom. Az öreg maga a bölcsesség magtára, én meg csak csipegetem az elém szórt magvakat. De hát mit tegyünk. Ahogyan ezt a művelt francia mondaná, aki tud spanyolul: somebody had to do this… Azaz, ha akadna a kedves olvasók közül, aki nem beszéli a németet: valakinek ezt is kell csinálnia. Na ugye, ezt is tőle örökítettem át.
Ahhoz persze, hogy legyen mit „csipegetni”, szükség van némi előtanulmányokra. Régen a hat elemivel már villogni lehetett, aki pedig az érettségiig eljutott, az minden irányba nyitott kapuk előtt találta magát. Manapság? A világ boldogabbik felén a diploma a kulcs az érvényesülés kapujának nyitásához. Izrael azon szerencsés országok sorába tartozik, ahol igenis sikk a tanulás. Na persze, mondják a kívül rekedők, könnyű nektek, hiszen több ezer éves írásbeliséggel dicsekedhettek, ráadásul a hagyomány is kötelezi a családokat, hogy legalább fiaik egyikét feltétlenül tovább taníttassák.
Amikor az ilyesféle szemrehányásokat hallgatom, kicsit mindig el is szégyellem magam, hogy bizony ilyenek vagyunk mi, akik folyton szomjazzuk a tudás kútjának cseppjeit, de sietve hozzá is fűzöm, csak úgy a magunk mentségére, hogy mindennek oka a tradíció.
Kérdezem az öreget, hogy ez meg most mi a búbánatról jutott eszébe? Mondja, hogy olvasta az újságban, hogy az egyik közép-európai országban újraszervezik az oktatást, amelynek lényege, hogy olyan középfokú képzési rendszer kialakítása, amelyben a tanulók egy jelentős részét nem kívánják terhelni a földrajz, a kémia, a fizika és más efféle valóban nehezen emészthető szaktárgy tudnivalóival. A feltétlenül fontos ismeretek továbbadását a szaktárgyi tudnivalókra koncentrálnák és csak kinek-kinek a választott vagy kijelölt szakmájához közel álló tudnivalókkal kellene megbirkóznia. Ha jól értem tehát, például a leendő fodrászoknak a kémia perifériájával igen, mert hát azért ők mégiscsak találkoznak majd ilyen-olyan kenceficékkel, amelyeknek akár köze is lehet a vegytanhoz. De minek nekik tömni a fejükbe a földrajzot? Vagy a fizikát? Kell ahhoz Newton elő törvényéről meg a gravitációs állandóról tudnia a fodrászkisasszonynak, ha az olló kicsúszik a kezéből? Felesleges.
Leesik! És? Fel kell venni és annyi. Ez persze csak az én végletekig leegyszerűsített szövegmagyarázatom. Kohn bácsi sokkal plasztikusabban tudja előadni mondandóját. Könnyű neki a füles fotel mélyéből hirdetni az igét, bár tény ami tény: nem csak hirdeti, ragozza is az igét. Innentől őt idézem, lényegében szöveg hűen – itt ott azért finomítva szóhasználatát, nyelvi fordulatait, de a történet mégiscsak megköveteli a kevéssé kendőzött fogalmazást:
Történt, hogy egy nem is olyan szép napon, megsérült a városi központi csatorna. Az út persze beszakadt, s a jókora lyuk megtelt a – mivel is? Az izével, na! A mester és segédje pillanatokon belül a helyszínen termett. Az öreg szaki felmérte a terepet és minthogy pillanatok alatt átlátta a helyzetet, s persze a teendőket is, gondolkodás nélkül belegyalogolt a gödörbe. Hogy úgy mondjam már derékig állt a szaoréban, amikor kért egy fogót a parton tébláboló inasától, aki az árok szélén guggolva beadta neki a kért eszközt. A mester vett egy nagy levegőt és alábukott.
Pepecselt valamit a vezetéken, aztán feljött, kért egy kalapácsot meg egy vésőt,amivel aztán újra lemerült, megint igazított valamin. Ez így ment egészen addig, amíg el nem készült. Végre kievickélt az árokból. Olyannyira csöpögött róla a matéria, hogy még a csatornapatkányok is riadtan menekültek előle.
A mester azonban minderről tudomást sem véve rápirított a segédjére.
– Látod fiam, ha tanultál volna, nem kellene egész életedben csak a szerszámokat adogatnod!
– Hiába no -, összegzi Kohn bácsi eszme futtatása summáját – a tudás hatalom.
Mi egyéb más lenne, tűnődöm magam is, de akkor mi a helyzet a nem tudással…?
