Piros pont a postáskisasszonynak

4

szerző: Sáfrán István

Az alábbi történet azoknak a határainkon túl élő, de Izrael iránt érdeklődőknek szól, akik őszinte érdeklődéssel kíváncsiak arra, hogy valójában milyenek is az itt élő emberek. Mindannyian ismerjük a sablonos válaszokat, miszerint sokfélék vagyunk: hangosak, barátságosak, tolakodók, segítőkészek, udvariatlanok – holnap reggelig sorolhatnánk, s még mindig nem érnénk a végére. Mindegyik igaz és vélhetően az ellenkezője is.

De mégis, konkrétan?

Újdonsült barátom, a még nálam is hadasabb olé mesélte történetét. Még fél éve sincs, hogy “honfoglalt” a kiryat yami Merkaz Klitában. Gyuri barátom, a családfő, plusz egy asszony meg két gyerek. Az egyik pici, a másik kicsi. Mármint a gyerekek. Élvezik az új világot és nyújtóznak, ameddig a takarójuk ér. Mármint ameddig a szál klita, meg az óhazából kimenekített vésztartalék engedi. Az apróbb nagyobb meglepetéseket leszámítva megvannak, elvannak.

Az ugyan váratlanul érte őket például, amikor kiderült, hogy a bölcsőde többszörösébe kerül a nagyobbik lány óvodai kiadásainál – hogy csak egyet mondjak az előre nem látott kiadásokból -, de kigazdálkodták. Viszont amikor megkapták az első kéthavi téli villanyszámlájukat, ez úgy érte őket, akár a villámcsapás! Mint az köztudott – az újkori bevándorlók előtt legalábbis -, a befogadó állomások lakásainak egy részében nincs fűtési lehetőség. Se az Európában megszokott radiátor (minek is lenne, ha nincs igazi tél?!), se mazgan, azaz légkondicionáló (aminek hiányát nyaranta még túl lehet élni, mert izzadni mégiscsak más, mint fagyoskodni az alig tizenfokos szobákban). Gyuriéknál ráadásul ez a bizonyos fagyoskodás szóba sem jöhetett, hiszen a kicsik az első őszi széltől pillanatok alatt letaknyosodtak, mint általában a gyerekek.

A Merkaz Klita vezetője hősugárzókkal sietett segítségükre. Innentől újra barátságosabb lett az otthonuk. Egészen addig, amíg meg nem érkezett ez a bizonyos első villanyszámla. Nem elég, hogy mindjárt  kéthavi, de ráadásul kéthavi téli! A hétszáz valahány sékeles nem várt kiadás komoly érvágást jelentett, de hát nem volt mit tenni, irány a posta.

Gondolom az ablak mögött csücsülő kisasszony már látott ennél nagyobb számokkal jegyzett csekkeket is, de talán mert hősünk némiképpen törve a nyelvet adta át a megbízást, felpillantott a képernyője mögül.

– Olé vagy?  kérdezte és az igenlő válasz után tovább tudakolódzott: – A befogadó központban laksz? Igen? És hogy lehet ott ilyen magas a villanyszámlád?

Gyuri készséggel osztotta meg helyzetét:  asszony, gyerekek, tél, hideg, rosszul záródó ablakok és az áramzabáló hősugárzók szóval összejöhetett az a hétszáz, reális lehet az összeg, sőt még tulajdonképpen jó is, hogy csak ennyi.

A postáskisasszony azonban nem hagyta annyiban

– Sok –  mondta ki megfellebbezhetetlen véleményét. – Azonnal menj be a Merkaz Klita igazgatójához és mondd meg neki, hogy segítsen kérvényt írni a hevrat hasmalnak, meg az iriának is, meg mindenkinek, aki eszébe jut, hogy tekintettel a helyzetetekre, adjanak kedvezmény. Mégiscsak olék vagyok, segítségre szorultok!

– Ilyet lehet? – kérdezett vissza vissza Gyuri bizonytalanul.

– Lehet – mondta a kisasszony, és huncut félmosollyal még hozzátett valami olyasmit, hogy ez Izrael, ahogy egyébként is mindent lehet.

Ennek a történetnek egyébként még nincs vége. Egyrészt mint tudjuk, isten malmai lassan őrölnek – hát még a hivataloké! Ezzel együtt a happy end egyáltalán nem kizárt. Remélem is, hogy akiknek dolga, mérlegelni fogják Gyuriék helyzetét és kedvező döntést hoznak ügyükben. Végül is a csodák országában élünk!

Számomra azonban többről és másról is szól ez a történet, mint hogy kap-e kedvezmény egy rászoruló vagy sem. Mert mi is történt? Egy hivatalnok és egy ügyfél egyszeri találkozásáról szól a sztori. Először látták egymást és nagy valószínűséggel soha többet nem fognak találkozni. Közük egymáshoz nem volt és nagy valószínűséggel nem is lesz. És mégis! Egy ember észrevette a másikban a helyzetéből eredően védtelen és kiszolgáltatott embertársát, akinek kéretlenül is a segítségére sietett, mert… Miért is? Talán, mert egyszer valamikor régen ő, esetleg a szülei vagy a nagyszülei már voltak ilyen helyzetben, hiszen a bennszülötteket leszámítva mindenki jött valahonnan, mindenki megküzdött a nyelvi és minden más ehhez kapcsolódó gondok béklyóival, az újonnan érkezők kiszolgáltatottságával. És akkor valaki, egy már korábban érkező az ő segítségére sietett. Amit nem lehet elfelejteni.

Talán ez a tulajdonság a legfontosabb jellemzőink egyike, amely megkülönböztet bennünket másoktól.

Tudunk és akarunk emlékezni.

És segíteni.

4 Kommentek

  1. A máshol gyakran tapasztalható egymás felé irányuló irígység Izraelben hiányzik a polgári lelkületből. Innen aztán már csak egy apró lépés a segítő kézsségig, amely mindig is ott volt Izrael ereiben. Igen ez a karakteri vonás egyik alapvető jellemzője lehet Izrael másságának, sok más népcsoporttal szemben.

  2. Érdeklődéssel és élvezettel olvasom minden jegyzeted! És a többiekét is. Különösen érdekelnek a mai izraeli hétköznapokról ……és a tragikus történelmünkről szóló cikkek.
    Üdv. Ligeti Pali Debrecenből.
    ui. Kohn bácsit is üdvözlöm 🙂

  3. Köszönöm az érdeklődést és örülnénk, ha sokan és sokáig velünk maradnátok. És mielőtt elfelejteném, Kohn bácsi megkülönböztetett barátsággal küldi üdvözletét.

  4. Bocsánat, de a történetnek van egy másik olvasata is. Mégpedig, hogy az akinek a gondjaira vagyunk voltunk bízva, mintha nem vette volna a védőszárnyai alá a rábízottakat. Még szerencse, hogy vannak kedves hivatalnokok is akik fel is néznek néha az “ügyfélre”. 🙂

Hozzászólás