szerző: Gideon Peer
…mindennek.
Mondják, de látom, egyre inkább egyedül maradok tézisemmel. Még az is lehet, bár nem hiszem, hogy a rendet túlzásba viszem.
Lássuk.
Az életemben a rend nagyon fontos, sarkalatos dolog. Szeretem, ha minden úgy van, ahogyan lennie kell, ahogy az – annak idején így mondták – a nagykönyvben meg van írva.
Nálam – otthon – minden a helyén van, nincs semmi ide, vagy odadobva, otthagyva, itt felejtve. Evés után elmosogatok, aztán minden evőeszközt a helyére teszek, ugyanez mosás után is, csak akkor ruhadarabok, ruhaneműk találják meg kijelölt polcaikat a szekrényekben.
Ha könyvet olvasok, a mű visszakerül a könyvszekrénybe, és nem az asztalon, vagy az éjjeliszekrényen várja meg a következő művelődési félórát, és nem is a WC-ben, ahogy azt máshol láttam.
A rendszeretetem az élet más területén is megmutatkozik, időben eszem, kelek fel, és megyek aludni, sokak szerint – de ezek a rossz nyelvek – mint egy gép, olajozás után.
Hovatovább egyedül maradok természetemmel, ami maradinak van elkönyvelve, sokan, túl sokan néznek úgy rám, mint egy itt felejtett múmiára, aki az ókor szokásai szerint pergeti napjait.
Szemükben sokkal természetesebb, emberibb, ha minden szanaszét hever, egymás hegyén-hátán, asztalon, széken, fotelben, ágyon és a konyha márványlapján.
És persze a földön, ha hálószobáról és nőről van szó. Úgy kell araszolni, a sakkjáték futójaként szökellni a blúzok, szoknyák, nadrágok és – az olvasó fantáziájára bízom – a többi holmi között.
Az is megmosolygott tulajdonságaim közé tartozik, hogy mindenhová pontosan érkezem, akkor is, ha dugó van, vagy elromlott az ébresztőóra, és ha hó esik is. Eleve korábban indulok, beszámítok minden beszámíthatatlant. Néha félórával is előbb érkezem, de egy perccel sem később.
Belátom, és ha nem tenném is látnom kellene, hogy hovatovább egyedül maradok a rend ennyire szélsőséges szeretetével. Egyedi, orvosi eset – mondják. Az emberek furcsának tartanak, rosszalló tekintettel méricskélnek, azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, nem tartanak teljesen beszámíthatónak.
Én róluk gondolom ugyanazt. El sem tudom képzelni, hogyan lehet állandó felfordulásban, rendetlenségben élni, úgy, hogy sosem tudni, hol mi van, mi merre, hová tűnt el.
Mindamellett próbálok más lenni, „normálisan” viselkedni. Később indulok el a találka helyére, visszafogom, visszatartom magam, de úgy látszik, nem elégé. Fél óra helyett negyed órával így is előbb érkezem.
Otthon elől hagyok mindent, képességeimhez mérten próbálok egy kis rendetlenséget csinálni. Aztán térülök-fordulok, nézem a nem helyén lévő ruhát, ágyneműt, lábast. Egy darabig bírom, aztán feladom, mert szinte őrületbe kerget, ha valami nincsen a helyén.
Kitől tanultam, kitől örököltem mindezt? Fogalmam sincs.
Hogy miért mondom el? Nem is tudom…
Talán a rend kedvéért…
kép: illuszráció
Nagyon jó 🙂