Ha a King George utcából – ami maga is egy nagy bábeli zűrzavar olcsó üzleteivel, járdára kiterített portékáival, egymást taposó embertömegével – végre kijutunk az Allenbyre, hogy a Karmel piacra mehessünk, egy pillanatra se gondoljuk, hogy már túl vagyunk a nehezén. A megpróbáltatások csak eztán következnek.
De menjünk sorjába.
Az Allenbyn szemben találjuk magunkat a Karmel piac, vagy héber nevén Suk Hakarmel bejáratával. Nem kell keresgélnünk, főleg nem valami díszes főkaput, gótikus bejáratot. Olyan itt nincs. Legbiztosabb, ha a csődület irányába megyünk. Ahol sok az ember. Ott kezdődik.
Persze, addig át kell vergődnünk az Allenbyn, ami legalább 50 éve Tel Aviv legzsúfoltabb utcája. Talán jó is átmenetnek, főleg, ami a zajt illeti, had edződjön és erősödjön fülünk a reá váró közel-keleti ricsajhoz.
A Karmel piac tulajdonképpen egy keskeny utca, amelyet a két oldalán felállított, mindenféle formában és kivitelben – rendetlenül és ötletszerűen – felállított standok tesznek még szűkebbé. Ezen az alig helyen vonul, áramlik, zakatol, hömpölyög a tömeg, a nép, vásárol, alkuszik, kiabál, és keresi a valahol elbambuló hozzátartozóit.
Talán ennyire kis helyen sehol a világon nincs ennyiféle ember, színre, fajra, származásra, nyelvre való tekintettel. Lehet, amikor Marxban megérett a gondolat, hogy „Világ proletárjai egyesüljetek”, előtte tett egy kört a Karmel piacon, ott szállta meg az ihlet.
Ha kérdeznének, elmondanám, hogy részemről spéciál a fedett, zárt és tiszta csarnokot tartom ideális piacnak, már csak neveltetésemnél, illetve származási országomnál fogva is. Ennyi zsibongástól, kajabálástól, tömegtől libabőrös leszek, kiütést kapok jobb esetben.
És mégis, ha külföldi látogatóimat el akarom vinni egy autentikus izraeli helyre, a piacot választom, mert tapasztalnom kellett, hogy ezen a zajos, izzadt, és mondjuk meg őszintén, piszkos közegben érzik úgy, hogy végre megtalálták, amit kerestek. Különösen, ha nő az illető. Nem egyszer voltam szemtanúja, hogy úri hölgyek pillanatok alatt átváltoztak, levetették magukról jólneveltségük álarcát, és mosolyogva, bódultan vetették be magukat a sokadalomba.
Ha valahonnan, mondjuk egy nyitott ablakból vagy egy utcai gramofon sokat forgatott lemezéről felcsendülne a Perzsa vásár dallama, egyáltalán nem lepődnék meg. Minden adott a műélvezethez: vásár, sokszínű forgatag, zaj, saját magát énekelve reklámozó árus. Perzsák, irakiak, marokkóiak, amerikaiak, ausztrálok és persze, pestiek. Mi kellhet még?
És – el ne felejtsük – van zöldség is, gyümölcs, hús, sajt, túró, édesség, nápolyi, halva tömbökben, ruhanemű, plasztik doboz, nyaklánc, felfűzhető gyöngy, gyűrű és persze a szerencsét hozó hamsza, minden színben, nagyságban és mennyiségben.
És vannak éttermek, és fodrász, szabó is akad. Talán csak lovakat nem árusítanak, vagy legalábbis nem azokon a napokon, amelyeken én tiszteletemet teszem.
Az utca végén, mintegy lezárva a színekben tobzódó vásári festményt, szembe a tömeggel, háttal a hullámzó tengernek egy szakállas, kipás koldus ül. Nyugodtan, bölcsen, sokat tudóan, látóan. Az utca közepén, megkerülhetetlenül, kis hokedlijén várja, hogy ebből a nagy, színes kavalkádból neki is csurranjon-cseppenjen valami, hogy neki is összejöjjön a betevő falat.
fotók: Gideon Peer
Egy kis korrekció : a Bograshov nem találkozik az Allenbyvel, szinte párhuzamos vele…
Szerintem a King George-ra gondoltál.
Igaz! Köszönöm.
Kijavítottuk. Mégegyszer köszönöm.