Dési János/ujkelet.live
Miért mindig csak Jeruról írsz a ti Pesti Sóletetekben? – bökött oldalba G. a pajkos irodalmi szerkesztő, aki évek óta már Tel Avivban lakik, mert szerinte ott van az igazi élet. – Írj egyszer végre Tel Avivról is, simán megérdemelnénk, van itt is érdekesség és látnivaló bőven, de mutathatok még neked újdonságokat is – tette hozzá úgy, hogy nem lehetett neki már megint nemet mondani. Hát akkor íme.
Ültünk a homokos tengerparton, előttünk nem sokkal Ben Gurion állt fejen kisgatyában egy vicces szobor képében. Éppen meg akartam kérdezni G-t, nem érzik-e az itteniek súlyos tiszteletlenségnek, hogy az államalapítót itt így ábrázolják, amikor egy pohár jobbfajta Barkochba sörrel nyakonöntött a helyes pincérlány. Mert, ha eddig elfelejtettem volna mondani, a szállodasor előtti plázson heverésztünk és folyadékot pótoltunk egy remek kis parti bárban.
A pincérlány nem mentegetőzött, valószínűleg aznap már sokadszorra követte el ezt a mutatványt. Inkább rágyújtott egy spanglira és elmesélte, hogy nemrég szerelt le a katonaságtól. Egy rakétás egységben volt afféle irányító vagy célzó – nehéz ezt pontosan megérteni a magamfajta Kalocsán szocializálódott antikatonának. Most pár hónapig itt dolgozik, aztán megy egyetemre. Egyelőre klasszikafilológusnak fog tanulni, de a rakétásoknál rájött, hogy a fizika is meglehetősen érdekli, úgyhogy lehet, hogy átvált arra. A tengerparti munkát szereti, gyakorolhatja legalább itt szülei-nagyszülei nyelvét, az oroszt.
„Mert itt aztán olyan sokan vannak az oroszok, mint az oroszok” – jegyzem meg, de nem nevet. Mi ebben a vicc? – látszik az arcán. És tényleg, mi lenne tréfás ebben itt, ahol mindenütt hallani orosz szót, a feliratok jelentős része az ivriten, az arabon túl általában cirill betűkkel is szerepel.
Majd bemutatja koromfekete kolleganőjét, aki viszont tíz palack italt is ki tud hozni viszonylag üzembiztosan. Az ő szülei Etiópiából érkeztek – magyarázza nekünk, mert mi nyilván nem tudjuk az ilyesmit – a katonaságnál barátkoztak össze, és most majd együtt bérelnek lakást az egyetem idején, mert az itt méregdrága. Még beveszik a volt őrmesterüket is, aki szabre, de amúgy rendes fiú.
Ja, és a sört amit rámöntött akkor nem kell kifizetnem, és ne izguljak, a nadrágom ebben a friss tengeri szélben hamar megszárad, a sörszag meg kifejezetten férfias tud lenni.
G. nevet, mert nem ő a sörszagú.
Üldögélünk még egy kicsit a tengerparton, széles, homokos sáv, oldalt fiatalok röplabdáznak, a felső útnál pedig idősebb népek járnak valami körtáncot már háromnegyed órája, átszellemülten, mosolyogva és nagyon ügyetlenül. Boldogok és elégedettek. Helyi nyugdíjasok, akik élvezik az életet.
Itt jegyezzük meg, hogy a strandon a bár ugyan elég drága, de azért a mosdók, az öltözők, a zuhanyzók ingyen használhatóak annak, aki itt nyaral, vagy éppen ebédidőben kiugrik valamelyik belvárosi elegáns bankfiókból gyorsan tempózni egyet.
Nekiindulunk, elsétálunk az emlékező oszlopok mellett,amelyek azt a kort idézik, amikor a zsidók még illegálisan kényszerültek visszatérni őseik földjére Erec Jiszroelba, sokszor komoly áldozatokat hozva. S alig pár évtized és egy hatalmas, modern nagyváros dübörög előttünk a sorra épülő felhőkarcolóival.
A Ben Jehudán előbb a drága kirakatokat bámuljuk, a mindig tömött kávézókat a helyi aranyifjakkal.
Aztán eszembe jut, hogy másszunk fel az egyik legelső toronyház tetejére, a Shalom toronyba. Az első emeleten izgalmas kiállítás a Bauhaus Tel Avivjáról. Évek óta próbálom megtalálni, hol lehet itt TA-ban az a ház, amelyik kívül-belül pont úgy néz ki a képeken, mint a pesti Dunapark étterem.(Aki tudja, mondja meg.)
A tetőtéri kilátó ugyan most zárva, de a legfelső irodaszint folyosói ablakain kukucskálunk ki s ujjongva mutatjuk egymásnak, amit felismerünk.
Neve Tzedek – mondja G., a pajkos irodalmi szerkesztő megfellebbezhetetlenül. Először ott sétálunk, Aztán Sarona. Jaffot meg most meghagyjuk a turistáknak.
Neve Tzedek volt a 19. század végén az első zsidó település a régi jaffai kikötőn kívül. Vagy húsz évvel TA alapítása előtt kezdték elépíteni. Főleg askenáziak települtek ide. Iparosok, kereskedők. A felső részén aztán gazdag villák épültek.
A később lassan lepusztuló, elszegényedő környéket pár éve kezdték rendberakni. Ma a legdrágább részek közé tartozik. Sok művész települt ide, kis kávézók, műtermek, galériák. Itt még lehet egy kicsit bolyongani a múltban. S mi többször is végigjárjuk a kis utcácskák labirintusát, mielőtt nekivágnánk a Saronáig vezető úton.
Fákkal szegélyezett, árnyas úton jutunk el a nagy térig. G. a pajkos irodalmi szerkesztő látom, hogy eldörzsöl egy könnycseppet a szemében.
1995. november 4. Itt gyilkolta meg egy szélsőjobbos fiatalember Jichak Rabin miniszterelnököt. Azóta az Izrael királyai teret Jichak Rabin térnek hívják. Tavaly itt tartották Rabin egykori pártjának, a Munkapártnak a nagygyűlését – két órán át lökdösődtem a tömeggel. Gyerekek és idősek, középkorúak és fiatalok, soványak és kövérek, kicsik és nagyok, fehérek, feketék tarkák – és mindenki mosolygott vagy énekelt, aztán kicsit az öklét rázta, majd kezdődött az egész elölről. Nem tudtam elszakadni sokáig. G, a pajkos irodalmi szerkesztő többször is rámtelefonált, hogy kihűl a vacsora, ha nem indulok.
Jalla – szól rám, mert szeret helyi kifejezésket keverni a szavai közé. Sétálunk hát tovább. Sarona. Egykor az itt élő németek lakhelye volt, aztán sok kaland után néhány éve a szépen rendezett két-háromszintes épületekkel teli negyedből vásárlóközpont, park, múzeumok és vendéglők sora lett – miközben sorban toronyházak lepik el a környéket.
Saronában mi egy olasz vendéglőbe szoktunk beülni, amacellot iszunk. S a nagyszakállú, kétméteres pincérsrác minden körben iszik egyet velünk – a mi költségünkre – és lelkesen csapja pohárkáját a miénkhez, így kiáltva: L’ chajim Tel Avivban.
Az írás nyomtatásban, eredetileg a Sóletben jelent meg.
Fotók: Dési János: fotolexikon.blogspot.com
