Politzer Tamás/ujkelet.live
Feld Ervint imádták a nők. Néha egy időben és párhuzamosan több is, persze külön-külön. Főnöke, az ékszergyártó cég vezérigazgatója, Ervinnek egykori muszosként is „kollégája” irigyelte ezért a legjobban. Az is az irigység tárgya volt egyébként, hogy Ervin a belvárosi szabóság kézzel varrott öltönyeiben, méretére készült, FE monogramos puplin ingekben, lábára csináltatott cipőkben járt, hétköznap is az arany csatos, automata Eterna arany karóráját hordta és karika gyűrű helyett brillekkel, FE betűkkel ékített aranygyűrű csillogott jobb gyűrűs ujján. A két évenként cserélt nyugati autócsodákról ne is beszéljünk, hiszen akkoriban, a hetvenes években éveket kellett várni Zsigulira, Wartburgra, Trabantra, Skodára….
Többször előfordult, hogy bosszantásként direkte rendkívüli leltározást rendelt el a direktor az Ervin vezette ékszerboltban, mert a vállalati pletyka szerint újabb, fiatal, csinos kollegina hódolt be Ervinnek. A direktor csak azt hagyta figyelmen kívül, hogy például a leltározással foglalkozó dolgozó nők zöme nemcsak a rovancsoló munkában volt érdekelt, hanem a múltban vagy a belátható jövőt illetően remélte Ervin szerelmes közelségét… Láss csodát, a leltár mindig stimmelt. Fillérre, forintra, darabszámra. A leltár-jegyzőkönyv még el sem készült, Ervin már hívta a direktort: „Ölellek Palikám, jó hírem van. Nagyon guszta kis pipi ez a Borika, aki újonc a leltározóknál. Nagyon ügyes. Ja, hogy tudd, vége a vegzálásnak, minden stimmel, mint mindig.” Pali befogta a telefonkagylót és hangosan káromkodott, majd így reagált: „Csak ne legyél olyan nagyfiú Ervinkém, mert itt van a rendész jelentése, miszerint ma kora reggel egy nagy dobozt cipeltél be a boltba. Naná, hogy valami stikli leplezése miatt másik boltból kértél kölcsön cuccokat, ugyebár? A másik leltározó csoport máris vizsgálja Sági Lajos haverod üzletében az árukészletet, a pénztárt, ésatöbbi, ésatöbbi… Hm, ehhez mit szólsz? Szerintem lebuktatok. Nálad ugyan stimmt most minden, de ziher, hogy Lajosnál bukásra áll a játszma, mert még nem tudtad visszavinni neki a dolgait. Az eddigi eredmény az, hogy hiányzik hetven pár esküvői gyűrű, huszonhét pár fülbevaló, tizennyolc ezüst étkészlet… No ehhez mit szólsz, okos baldóver? Holnap megy a feljelentés. Akár hívhatod is a rendőrségi haverjaidat, akik tavaly az esküvői tanúid voltak. Na?”
Ervin nem hagyta tovább beszélni a főnököt: „Szóval feljelentesz? Figyelj, Palikám, igazgató elvtárs uram! Annyit már megtanulhattál volna, hogy ha a bűnügyben egy állítás és egy tagadás van, akkor nix eredmény, nuku nyomozás, nuku vádirat, nuku ítélet. Elfelejted, hogy két évig bírósági ülnök is voltam és ott rengeteget tanultam. Szavadat ne felejtsd, most telefonált a már említett csinibaba Borika, hogy Lali üzletében előkerült az általad emlegetett cucc, a Lali kocsijában volt, elfelejtette, hogy vissza akarta ezeket vinni a raktárba, mert nagyon nem voltak kelendőek és nem akarta a készletét tovább terheli… Itt vagy még Palikám, hallod?” Válasz nem volt, kattant a telefon, mert a diri letette.
Ervin és az említett Lajos együtt ebédeltek a közeli Múzeum étteremben. Ervin a fizetés előtt a főpincérre még rátukmált egy tíz grammos karkötő láncot: „Nagyon örülne a nejed, Jóska úr. Ócsón megszámítom neked, adsz nekem tíz ezret, plusz állod a számlánkat és kvittek vagyunk, mint a jó haverok.” Jóska úr hiába ódzkodott, bútorra gyűjtenek, nem tud költekezni, Ervin felemelte a hangját, még a hatodik asztalnál is hallották a vendégek: „Szívtelen dög, aki vagy, nem törődsz a nejeddel, képes vagy rongyos tízesért kockára tenni a renomédat? Már látta a nejed ezt a láncot tegnap előtt, tudod, a fülbevalója csatját pótoltam neki. Tisztára oda volt, amikor megmutattam ezt az amcsiból importált húsz karátos arany láncot… Ezeket csak pult alól áruljuk. Azt ígértem neki, hogy …” Jóska előkapta a pincéreknek rendszeresített brifkót és gyorsan leszámolt Ervin elé tíz darab ezrest, sőt még egy suttogó, sziszegő köszszépenervinbácsit is elrebegett…
Kifelé menet Lajos már a forgó ajtóban szemrehányóan közölte Ervinnel, hogy neki nem tetszett az előbbi seft. Arról nem is beszélve, hogy ilyen árucikk nincs is a cégnél, Amerikából nem is importálnak, és első blikkre valami Jugóból csempészett olcsó gagyi az eladott aranynak tartott lánc, talán tíz karátos arannyal futtatott esetleg…
„Lalikám, Lalikám, hol élsz te, kisapám? Legyél csak megértőbb és tanuljál tőlem, ha eddig nem tetted. Figyelj, öregem, a héten ki kell fizetnem egy rahedli pénzt, mert megérkezett az öcsémtől ajándékba kapott Opel Manta. Addig nem adják ide, amíg nem fizetem ki a vámot. Egyébként a Jóska főúr neje…, hogy is mondjam csak… Szóval nem javítottam én neki semmit… Szóval…, inkább együtt javítgattuk egymás közérzetét…, érted, ugye? Ígértem neki egy kis ajándékot, hát most megkapja. Ugyan, Lalikám, a Jóska nem meri megmondani, hogy pénzt adott a karkötőért. Annyit mond majd, hogy Ervin bácsitól van, a Marika vagy hogy is hívják meg belepirul az örömbe, és holnap már hív engem, hogy korábban végez, jönne a szokott időben”. Lali a szokásos aggodalmas megjegyzéssel reagált: „Egyszer le fogsz bukni, apuskám. Valamelyik rászedett férj előbb utóbb eltángál téged. Meg is érdemelnéd…”
„Lalikám, mit dumálsz már megint ? Látott valamit is bármelyik férj? Ugye nem? Na, akkor viszont egy állítás, egy tagadás és nincs tovább. Erre kioktattam Pali igazgató urunkat is, tehát ne szorongjál a leltár miatt, smafu az egész. Irigy ez a Pali, azt hiszi Csekonics gróf hozzánk képes kismiska, hokdacu rám azért is pipa, mert minden macát… Most hová rohansz, nehogy már átmenj pirosban a másik oldalra. Ne félj, megvárnak a vevők.”
Nagy feltűnést keltett Ervin okker sárga Opel Mantája, amikor délelőtt háromnegyed tízkor megállt az Otthon áruház melletti mellékutcában. A pinceműhely előtt hokedlin cigiző nyugdíjas lakatos mester elhűlve bámulta a csillogó csodát. Felállt, ám derékból nem egyenesedett ki, amikor meglátta, hogy Ervin száll ki az autóból. „Feld úr, mingyá összerogyok, magagyütt ezzel a…? A régi kocsija se volt kutya, de ez mindennek a teteje! Ez egy vagyonba kerülhetett. Majd előveszik egyszer a zsernyákok, hogy mibűl tellik magának, aztán…” Ervin kezet fogott és nyugtatta az ismerőst: „Ne aggódjon, tata. Magának elmondom, hogy az öcsém jól kereső szakszervezeti góré Izraelben, a neje orvos professzor, magán klinikája is van. Tőlük kaptam ajándéka az ötvenedik születésnapomra. Csak nem utasítom vissza! A vám meg kijött a régi Opel eladásából, tudja? Mit mond erre a nyomozó? Egy állítás, egy tagadás és jó napot kívánok. Amiért elárultam a Manta titkát, arra kérem, hogy időnként lessen már rá, nehogy valamelyik suvernyák tapogassa. Jó, jó, tudom, nem felejtettem el, péntekre kész lesz az unoka esküvői gyűrűje. Szóljon csak a mennyasszonynak, jöjjön be záróra után az üzletbe. Miért, miért? Mert nem próbálhatja csak úgy a pórnép előtt a brilliánsokkal díszített gyűrűt. Nyugi, nyugi, baráti áron lesz megszámítva, ne izguljon.”
Este már háromnegyed hatkor, záróra előtt elküldte az üzlet alkalmazottait arra hivatkozással, hogy az igazgató egy fontos miniszteriális kuncsaftot hoz majd, aki nem szeretné, ha sokan látnák mit vásárol. A legidősebb segéd mosolygott a bajusza alatt, mikor elbúcsúzott, mert ő sejtette, hogy Ervin olyan kuncsaftot vár, aki se nem miniszteriális, se nem férfi, hanem… Megértően eleget tett Ervin kérésének, elvitte egy ötperces egészségügyi sétára Ervin Oszi nevű kutyáját a közeli Köztársaság térre.
Ervin a bejárati ajtóra kitett egy táblácskát, ami arról értesítette a vásárlókat, hogy az üzlet technikai okokból zárva. Ő kinyitotta az üzletben a kirakat hátsó ajtaját, így ő is látta a járókelőket és őt is láthatta az üzlet előtt mindenki, aki elment vagy megállt az üzlet előtt. A mennyasszony csak nem jött. Már háromnegyed hét is elmúlt, amikor megjelent az üvegajtó előtt a várva várt, csábos, huszonéves, miniszoknyás menyasszony ésésés, micsoda tragéééédia, még a vőlegény is, sőt még a nagypapa is! Ervin majdnem elájult a méregtől… Udvariasan, ám nagyon szűkszavúan mentegetőzött: „Sajnos, még nem hozhatták el az aranyművesektől a brillel díszített gyűrűt, mert a ragasztásnak meg kell szilárdulnia… Hiába ezek a szovjet kövek valahogy nehezen kötnek meg az endékás vagy bulgár ragasztóval. Bezzeg, ha engednék a német-német vagy az osztrák anyagokat behozni… Szóval várni kell még két napot. Ja, a vőlegényé is ott van a műhelyben, majd együtt hozzák el a kettőt. Igen, holnapután biztosan. Ilyen tájt jó lesz. Egyébként elég, ha az ara jön el, úgyis a papával intézik a pénzügyeket, a vőlegény úr gyűrűje meg úgyis jó lesz, ha nem próbálja…”
A csalódott kuncsaftok húzták a szájukat, elköszöntek. Az ara kétszer is visszanézett kifelé menet. Ervin úgy vélte, hogy talán mosolygott is, ő mindenesetre ezt tette. Hűűűűűűű, micsoda bombajó, de kár, hogy nem egyedül jött… Benézett még a széfbe. Igen, meg van az ifjú párnak készült két jegygyűrű. Hogyne, majd családi mulatságot rendez velük. Nagyon-nagyon elég, ha az ifjú hölgy jön… Előbb vagy utóbb…
Éhes volt, fáradt volt. A pulton lévő naptárra nézett. Jujj. Egyetlen nagynénjének tegnap előtt volt a születésnapja. Hiába írta be a naptárba, megint elkésett. Mindegy, majd kivágja magát valahogy. Gyorsan bezárta az üzletet és elindult az autóhoz. Hoppá, valami ajándék! Virág vagy csoki. Balra fordult. Sokan vannak az édességboltban, nem érdemes sorba állni. Nézd csak az árkádok alatt sétálgat Regina a gagyi, sárgaréz gyűrűket áruló cigányasszony. Most szegfűt kínál: „Itt a szép virág, ócsó és jó szagú, tessék urak, névnapra, szülinapra, keresztelőre, lakodalomba, temetésre, tessék,tessék! – kiabálta folyamatosan – Jó estét. Ervin úr, vigyenmá’ egy csokrot a babájának, meglássa, bukni fog magára.”
Ervin válogatott: „Ne azt adjad nekem, az már olyan antik, mint te, azt a cirmos színűt kérem. Dehogy fizetek. A múltkor ingyen szakértettem az uradnak a ki tudja honnan zabrált arany medaliont…”
Az egyik szűk, belvárosi utcában araszolt az új Opellal az esti forgalomban. Cigizett, mint mindig és mindenhol, ezért a jobb oldali első ablak nyitva volt. Édes sütemény illat áradt be a sarki üzletből. Friss fánkot árultak a bolt utca felé nyitott ablakából. Ervin fékezett, behúzta a kézi féket, kiugrott a kocsiból, eldobta a félig szívott cigit és az ablakhoz rohant: „Csókolom, adjon nekem két pampuskát, jól szórja meg porcukorral. Nem tudja mi az a pampuska. Hát amit árul, kedves néni. Nálunk, Gömörben a fánkot pampuskának hívták. Ó, micsoda szalagos fánkot sütött nekünk anyus, szegény… A magáé ahhoz képest… Jó, jó nem simfelem a magáét… Külön-külön csomagolja, jó?”
Az Ervin autója mögött rostokoló autósok persze folyamatosan nyomták a kürtöt. Ervin méltatlankodva integetett nekik és be is szólt a közvetlenül mögötte álló taxisnak: „Mi van, már pampuskát se ehet nyugodtan az ember, annyira rohanni kell” Nem várta meg, míg a taxis kikászálódik, gyorsan beszállt az Opelba.
Rózsi néni nem volt meglepve, hogy vacsorát kért tőle unokaöccse. Köszönte szépen a virág csokrot és az olajfoltos, gyűrött flusz papírba csomagolt, kissé amorf fánkot. Rántottával, teával kínálta a rokon gyereket. Ő általában így emlegette. Ervinre és egykori testvéreire évekig vigyázott napközben, míg anyjuk a Tulipán áruházban mérte a szövetet, apjuk…, apjuk meg ment, sietett mindig valamilyen – ritkán sikeres – üzlet után. „Ez finom volt, Rózsikám, igazán finom volt. – hálálkodott Ervin. Ugyan, ne szabadkozzál drágám, nagyon helyes, hogy nem hagytál nekem egy szelet tortát. Meg sem érdemlem. És tudod, hogy az édességet nem kívánom soha – kivéve az édes kis pipiket, meg hébe-hóba a pampuskát…”
„Akarok veled beszélni, Ervin fiam, – kapott a szón Rózsi néni. – Eljött hozzám születésnapot kívánni a kis barátnőd, Évike. Jó, tudom, hogy már nem vagytok együtt. Megszoktam már, hogy szélcsap vagy, senki mellett nem maradsz meg. Csúnya dolgokat mesélt rólad Évi, tudod? Odáig rendben van, hogy nem örökre fogadtad be. Tudod mit mesélt? Amikor az utolsó reggelen felébredt nálad, te sehol nem voltál. Ez a kisebbik baja szerintem, de nem volt az éjjeli szekrényén a két köves gyűrűje, az arany karkötője, a nyaklánca, a fülbevalója és… Tudom, tudom, igen, ő is mondta, hogy te aggattad rá ezeket, amikor magadhoz édesgetted. És, és, ez talán még súlyosabb, hogy este, mikor hazament, jobban mondva hazament volna hozzád a munka után, a kulcsa nem nyitotta a zárat… Szép kis szakítás, mondhatom. És persze bujkálsz előle. Ha felveszed a telefont az üzletben és felismered a hangját, akkor azt mondod, téves, ez az Erkel Színház portája. A szemem kisül miattad, tudod? Felnőtt ember vagy, hogy lehet így viselkedni? Szerencse, hogy a fiad Amerikában él, és nem tud az apja stiklijeiről. Azt is mondta szegény lány, hogy eladattad vele a zebegényi kertjét, amit a nagyszüleitől örökölt és abból vetted a valutát, ami az új autód vétele miatt kellett. És még papírt sem adtál a kölcsönről! Ja, és még valami, itt volt Kerezsiné Putnokról. Már egy éve nem fizetted ki neki a volt férje arany Omegájának az árát. Ervin, Ervin, sose gondoltam volna, hogy ilyen széltoló leszel, ha felnősz. Évi szülei fel akarnak jelenteni, be akarnak perelni a pénzért, jó ha tudod. Ne mondd! Azt hiszed, annyi elég részedről, hogy egy állítás, egy tagadás és volt nincs pereskedés? Hogy te miket találsz ki?”
Fotó: illusztráció/Instagram
