Kende László élete 11. rész

3
Tomi. Forrás: Kende László/ archív

Gideon Peer/ujkelet.live

Tizenegyedik, befejezőrész (Magyarország 5.)

Nem lenne teljes az élettörténetem – de az életem sem – ha nem emlékeznék meg unokáimról. A legnagyobbról, Móziról már írtam, és Emmáról is, első dédunokámról. Velük kezdtem a sort, ők a válogatott csapat nőtagjai. Őket követi öt fiú. Dédunokámról még csak annyit, hogy az Egyesült Államokban született – nem véletlenül – és már három útlevéllel rendelkezik.

Családunk nemzetközisége legnagyobb fiúunokámmal, Tomival, Mózi testvérével folytatódik. Nyolcadik éve él külföldön, korát tekintve belépett a harmadik X-be. A napokban kezdi el tanulmányait a bécsi kertészeti egyetem tájépítészeti fakultásán. Nem szereti elkapkodni a dolgokat. Tudom, ez a kijelentés magyarázatra szorul: nyolc évvel ezelőtt kezdte el tanulmányait a budapesti Műszaki Egyetemen. Első félév után arra a konklúzióra jutott, nem műszaki, hanem művészi érdeklődésű. Miután a gondolat megfogant benne, elment Bécsbe és felvételizett az ottani képzőművészeti akadémiára. Ő lepődött meg leginkább, hogy a mintegy háromszáz jelentkező közül benne volt a tízben, akiket felvettek. Az egyetem ingyenes volt. Négy év szorgalmas tanulása után megszerezte diplomáját, nem sokkal később már egy fotókiállítására utaztunk Bécsbe. Kitől örökölhette művészi hajlamait, fogalmam sincs, az én családom ezen a téren labdába sem rúghat. Dzsindzsi dédapja viszont kántorként tevékenykedett, egyik nagybátyja az Operaház hegedűse, a másik énekese volt.

Mózi. Forrás: Kende László/archív

A Képzőművészeti Múzeumban tett látogatásunk során azt fejtegette, mi látható a festményen, és hogyan értelmezzem azt. Sok öröme nem lehetett bennem, hosszas magyarázat után sem mindig értettem, mit akar a művész kifejezni. Életem során több mindennel volt dolgom, a modern művészetek nem tartoztak közéjük. Arra azért büszke vagyok, hogy Tomi egyik fotójából ráéreztem a mondanivalóra.

A diplomamunkája – amit a vizsgabizottság kitűnőre értékelt – már a klímaváltozásról szólt. Egyértelművé vált, új irányt vesz érdeklődése. A mostani egyetem hároméves, plusz két év a mesterfok. Kétségem sincs afelől, hogy ott is sikeres lesz, csak azon imádkozom, hogy ott lehessek a diplomakiosztáson. Azt is remélem, mire nyugdíjba megy, majd csak befejezi a tanulást  

Jelenleg Berlinben él, apja útját járva próbálkozott diszkóvezetéssel. Ahhoz képest, hogy egyetlen hangszeren sem játszik, sikeresen vette az akadályokat. Viszont abszolút zenei hallással rendelkezik, ezt abból gondolom, hogy olyan üzletek állandó vendége, ahol minőségi fülhallgatókat, és hangfalakat árulnak. Elmondása szerint talált egy viszonylag jóminőségű fülhallgatót, amit átszámítva kb. egymillió forintért vesztegetnek.

A neten sikerült rálelnie egy skót házaspárra, akik a hangeffektusok komponálásában világhírűek, Angliában és Amerikában is kitüntették őket. Alkalmazták Tomit Berlinben, mint számítógépes szakembert. Kiállítótermekbe komponálnak zenei aláfestést, a százéves londoni hidak alatt átkelve élvezheti a közönség az odaillő, hangszórókon át közvetített zenét. Belehallgattam ezekbe a művekbe.Megállapítottam, inkább maradok a hatvanas-hetvenes évek slágereinél, azokról legalább tudom, eszik-e, vagy isszák. Tomi szerteágazó érdeklődési körébe még az is belefér, hogy a neten – hol máshol? – talált egy amerikai fotóművészt, akinek fotóit a komputeren tovább tökéletesíti. Az a feladata. Én az egészből csak annyit értettem, hogy ezért a tevékenységéért (is) tisztességesen megfizetik.

Tomi, mielőtt nagyfiú lett, kisfiú volt, és már akkor sem lehetett átlagos pasinak nevezni. Óvodáskorában nem vett fel olyan zoknit, ami nem nyerte el a tetszését, inkább a tegnapi koszost akarta. Akkoriban a gyerekek testi fenyítése már kiment a divatból, a rábeszélés viszont a falra hányt borsóval volt egyenértékű. Ő győzött, Dzsindzsit meg – aki tisztaságmániájáról híres messze földön – az idegösszeroppanás kerülgette.

Étkezési szokásai tragikusak voltak. Nagyjából öt ételt volt hajlandó elfogadni. A hatodiknak, és onnan felfele semmi esélye sem volt, hogy Tomi szájat nyisson nekik. Egyszer egy étteremben kijelentette, hogy valami sárgás ételt szeretne. Félóráig tanakodtunk, mi lehet az. Végül kisütöttük, hogy unokánk vadast kíván. Meghozták, aztán visszavitték. Kijelentette, ez nem olyan, amilyet az iskolában adnak. Inkább egész nap éhezett.

Idővel rájöttünk, hogy sántít a feltételezés, hogy a gyerekek az ételtől nőnek nagyra. Tomi 193 centiméter magasra cseperedett, csinos fiatalember. Amikor éppen Pesten van, minden alkalommal néhány órát velünk tölt. Közben – ha éppen szükség van rá – rendbe hozza Dzsindzsi laptopját, ami igazából nem nagy dolog. Inkább arról van szó, hogy feleségem néha rossz gombot nyom meg. Olyankor minden a fejetetejére áll, amit egyedül képtelen kijavítani. Ezenkívül Tomi intézi az utazásainkkal kapcsolatos teendőket, és a teniszszövetség Londonban székelő vezetőségével is ő tartja a kapcsolatot, amire hiányos angoltudásom-, valamint komputerismereteim miatt magam képtelen lennék.

Sorrendben következő unonkat Marcinak hívják, száznyolcvanöt centi magas, igazi szépfiú, aki mindig úgy néz ki, és úgy is öltözködik, mintha most lépett volna le a divatlapról. A sportban nagyon jó eredményeket érhetett volna el, ha nem kiköpött apja (Gabi) lenne, akinek szorgalma fiatal korában hagyott némi kívánnivalót maga után. Érettségi előtt áll, abban bízunk, hogy benőtt fejjel is apja nyomdokaiba fog lépni. Tüneményesen jógyerek, és a sors remek humorral áldotta meg. Családunk minden tagja nagyon szereti. Vele is, mint két idősebb unokánkkal, nagyon sokat voltunk együtt kiskorában. Nagy reményekkel és izgatottan várjuk, hol folytatja tanulmányait. Az esze megvan hozzá, az önbizalmával sincs semmi probléma. Milyen érdekes a világ! Nekem szorgalmam volt, lehetőségem nem, neki pontosan a fordítottját kínálta fel az élet.

Kristóf unokám fél évvel fiatalabb Marcinál, ő az egytelen, aki nem a Kende nevet viseli. Tulajdonképpen semmi értelme, hogy ezt megemlítsem, annyira a családhoz tartozik. Peti neveli őt Timivel másfél éves kora óta. Édesapjának tartja, de Petinek hívja. Engem Papának szólít és mindketten úgy szeretjük egymást, mintha vérbeli unokám lenne.

Különleges, végtelen aktív fiú, mindig ő volt az iskola legjobb tanulója. Kisgyerekként imádott rajzolni és festeni, kifejezetten tehetségesnek tartották. Már öt-hatévesen egy festőművésznő foglalkozott vele, aki hazavitt egy festményét, hogy megmutassa férjének, aki szintén festőművész. Neki is nagyon tetszett a kép, csak azt nem értette, a fiatal művész miért nem írja alá a nevét, ahogy ez szokás a szakmában. A válasz rövid volt: mert még nem tud írni. Én is örzök tőle egy születésnapomra kapott tájképet. Később gipszből, fogvájóval mintázott Ken Follett szoborral ajándékozott meg, akiről tudja, rajongója vagyok, összes, magyar nyelven megjelent művét elolvastam.

Kristóf nemrég jött haza a velencei filmfesztiválról, ahol az események felvételén segédoperatőrként dolgozott. A televízióban már többször is bemutatták drón-felvételeit, amivel szép pénzeket vágott zsebre. Második éve ő készíti a Parlamentben az ország tortájáról a fotókat. Mint régi vendéglátós csak remélem, hogy meg is kínálják vele. Érettségi előtt áll, biztosan sikerrel veszi az újabb akadályokat is. Úgy legyen!

Bálint unokám most tizenhárom éves. Ami elsőre eszembe jut róla, hogy teljes egészében örökölte Tomi bátyja összes, gyerekkori húzását. Sőt, tovább is fejlesztette azokat. Egy példa. Tizedik születésnapját nálunk, a nagyszülőknél ünnepeltük. Timi menyem a tőle megszokott gondossággal és szeretettel elkészítette három legkedvencebb ételét. De Bálintot nem lehetett ilyen könnyen levenni a lábáról. Tizenkét szem csokismüzlivel a maga részéről le is tudta az ünnepi ebédet, majd szobájából visszatérve, hajlandó volt egy falatot elfogadni az általam kért tortaszeletből.

Szerencsére nagy adag ésszel áldotta meg az isten. Egy alkalommal elmondta nekem, mi lesz, ha felnő. Nem igazán csodálkoztam. Kijelentette, a NASA-nál fog dolgozni. Hogy kétségeim se legyenek arról, hogy komolyan gondolja, amit mond, mindjárt tarott egy ismeretterjesztő előadást a világűrben végbemenő legújabb tudományos felfedezésekről.

Ha mostanában nálunk van, állandóan az okostelefonját nyomkodja. Ha szólunk hozzá, nagykegyesen leveszi fülhallgatóját, mert rendkívül jólnevelt gyerek. Csak az a baj – és ez gyorsan kiderül -, hogy szelektív a hallása. Mostanra könyvmollyá vált, sorozatban olvas, komoly havi kiadási tételt okozva ezzel szüleinek. Ha véletlenül – ne adj’ isten – négyest hoz haza valamelyik tantárgyból, a családnál beköszönt a heti gyász, nehezen tudják kiheverni a csapást. A magam részéről úgy gondolom, hogy a NASA-ról nem tett le, és amit ő egyszer fejébe vesz, azt tűzön-vízen keresztülviszi.

Legkisebb unokánkra a legmegfelelőbb jelző, hogy bohém. Dani úgy gondolja, hogy az élet csak játékból és szórakozásból áll. Már kétéves korától az ő akarata érvényesül a családban. Úgy kezdte, hogy miután megunta nálunk a társaságot, kivonult az előszobába és öltözködni kezdett. Hitetlenkedve vette tudomásul, hogy a szülei nem követik, nem rohannak utána. Szervezőképességét Krisztától, anyjától örökölte, az eszét innen is, onnan is. E két tulajdonság birtokában mindent elér, amit csak akar. Olyan ember még nem született – a családban biztos nem – aki bírja cérnával az ellenállást. Az a típus, akire azt mondják, a jég hátán is megél. A tanulást nem veszi túl komolyan, és ha – másirányú elfoglaltsága miatt – nem készítené el házifeladatát, olyan mesét képes kitalálni, amivel tanárait könnyekig meghatja, miközben megfeledkeznek arról, hogy rossz osztályzattal illessék.  

Imádnivaló emberke, nagyon nehéz rá megharagudni – eddig még nem sikerült. Nincs az a dolog, amit ne tudna megmagyarázni, vagy elintézni. Úgy érzem, az életben könnyen fog érvényesülni és ezért még nagyon törnie sem kell majd magát. Egy alkalommal feljött hozzánk egyik kis barátjával, aki meglátta az asztalon az én régi telefonomat. A gyerek tágra nyílt szemekkel bámulta, majd megkérdezte, mi az. Ez az én mobiltelefonom – közöltem vele. Bólintott egyet, és nyilván azt gondolta magában, milyen butaságokat tud összehordani a bácsi. El sem tudom képzelni, mit szólt volna, ha meglátja fiaim huszonöt évvel ezelőtti, vállukon hordotttöbbkilós akkumulátoros telefonjait.

 ***

Végül még valami, amely unokáimhoz kapcsolódik. Amikor Mózi tizenhárom éves lett, szörnyű álomból riadtam. Azokra a borzalmakra emlékeztem, amelyeket korábban átéltem. Kimentem a konyhába, pár oldalon leírtam, hogy gyerekként miken mentem keresztül. Amikor unokáim elérik a tizenharmadik életévüket, átadom nekik ezeket a lapokat. Hadd tudják meg, és emlékezzenek örökre, miket élt át nagyapjuk az ő korukban, hogyan gyilkolták meg rokonaimat, a további hatmillióval együtt, és hogyan gyilkoltak meg további tízmilliókat egy kegyetlen, értelmetlen háborúban. Azt szeretném, ha felnőnek, és módjuk lesz rá, próbáljanak hozzájárulni, hogy az emberiség történetében ilyen borzalmak többé ne fordulhassanak elő.

EPILÓGUS

Megpróbáltam leírni azon események egy részét, amik velem történtek. Nem regényt kívántam papírra vetni, csak néhány mozzanatot életemből. Vándorlásaim során rengeteg emberrel találkoztam, életre szóló barátságokat kötöttem. Egy percre sem felejtettem el ismerőseimet, barátaimat, rokonaimat. A Debrecenben, Budapesten, Izraelben és Svédországban élők arcképei a nap minden órájában előttem vannak. Nem tudtam mindenkiről beszámolni, az igazat megvallva, nagyon kevés emberrel tettem kivételt. Nem vagyok író, úgy örökítettem meg gondolataimat, ahogy emlékezetemben megmaradtak. Nyilvánvalóan sok esemény, ismerős, barát és rokon is kimaradt a feljegyzésből. Ezért elnézést kérek mindenkitől. Remélem tudjátok, nincs olyan nap, hogy ne gondoljaktok, és teszem ezt a lehető legnagyobb szeretettel.

KENDE LÁSZLÓ    

   

 

 

3 Kommentek

  1. Ez az önéletrajzjellegű leírás (regény) egyáltalán nem tetszik nekem. Nincsenek benne az Izraelhez fűződő ragaszkodó szeretet megnyilvánulásai, a zsidó népért tenni akarás akarata, vágya. Ez egy teljesen hazafiatlan írás (mű), így nem találok benne semmi építőjellegű, pozitív dolgot. Ez a “mű” azt sugallja, hogy a zsidó csak a gojok között lehet boldog. Ezt a felfogást én teljes mértékben visszautasítom. Szirmai Iván

  2. Tisztelt uram! Az élet egy kissé bonyolultabb annál, ahogy Ön látja. Nem csak jelszavakból, plakátokból, transzparensekből és klisékből, frázisokból áll. A fenti “mű” nem sugall semmit. Az írás elmondja egy ember igaz, valódi történetét. Ennyi.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..