Hárs Gábor: Egy túlélő naplója. Bemutató 2017. november 5-én, vasárnap este 7 órától a Drory Izraeli-Magyar Könyvtárban

1
Történelem. Fotó: courtesy

Bemutató 2017. november 5-én, vasárnap este 7 órától a Drory Izraeli-Magyar Könyvtárban.

 

 

Prókay Szilvia interjúja a szerzővel

 

 

Amikor a ’90-es évek elején megismertem Gábort, akár meg is haragudhattam volna rá. Azt hiszem, sajátos stílusában kevesen értették a kifinomult szellemességet és érezték meg a mély emberi, lelki tartalmat. Ma is különösen szerencsésnek gondolom magam, hogy akkor az ösztönöm azonnal a barátjává segített. Hasonlítunk egymáshoz abban, hogy ha egyszer valami vagy valaki mellett letesszük a voksunkat, ahhoz hűek vagyunk. (Ezért sem olyan nehéz rajtunk eligazodni.)

Most is a törzshelyünkön találkozunk, a Rákóczi tér sarkán lévő kisvendéglőben, amivel kapcsolatosan Gáborról szintén értetlenül írta egy újságíró, hogy ő Magyarországon ilyennel még nem találkozott, hogy egy nagykövet, országgyűlési képviselő nem valamelyik budai kerület gazdag kertvárosában, hanem a „nyóckerben” lakik, nem szerzett magának vagyonokat, hanem a nyugdíjából és az előadásainak, könyveinek szerény jövedelméből él. A kulturális szakértő, újságíró, diplomata, politikus, tanár mindig a saját történetébe ágyazott, de a magyarországi legújabb kori történelem részleteit és kulisszatitkait is felfedő könyveinek talán legszemélyesebb – és a zsidóság szempontjából legérdekesebb – kötetét tartom a kezemben és kérdezem őt.

Mintha reneszánszát élné a II. világháború és a holokauszt témája világszerte – miért szerinted?

Igen, van ebben valami. A háború óta jó pár évtized eltelt, lassan eltávoznak mindazok, akik még emlékezhetnek és emlékeztethetnek a saját maguk által átéltekre. Megnőtt az utódok felelőssége, különösen azoké, akik a génjeikben hordozzák a háború borzalmait. Még fel-felbukkannak háborús bűnösök, akik eddig megúszták, hogy tetteikért feleljenek, de élnek még – egyre kevesebben – a népirtást túlélő áldozataik is.

Egyre-másra jelennek meg a háborút, annak történetét, egyes epizódjait, csatáit és személyiségeit taglaló könyvek, színművek és filmek. Sokféle nézőpontból, sokféle megközelítésből tudhatjuk meg, mi történt. És persze megjelennek – legalább ilyen mennyiségben – a hamisítások, a szépítések, a „nem is úgy történt”-bizonygatások. Sokakat meg lehet téveszteni, sokan vannak, akik – hogy úgy fejezzem ki magam – hisznek a mesében. De – legalábbis remélem – jóval többen vannak, akik a valóságot akarják megismerni, hogyan történt, hogyan történhetett meg mindaz a szörnyűség, amivel ez a pusztító háború járt.

Ami a holokauszt témájának „reneszánszát” illeti, megítélésem szerint az ugyanebből a forrásból származik. Az emberek túlnyomó többsége számára ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a huszadik század közepén visszatérhetett a sötét középkor. A holokauszt-tagadók vagy a holokauszt-relativizálók éppen erre építenek: mindaz, amit holokauszt címén a zsidók előadnak, csak politikai célokat szolgál – mondják.

Hárs Gábor. Fotó: courtesy

A Te mostani könyved mi újat, mást tud hozni ebben a témában?

Hogy az én könyvem hoz-e valami újat? Nem tudom. De azt hiszem, minden egyes olyan könyv vagy akármilyen más műfajban születő mű, amely egyszerre épül dokumentumokra, szubjektív érzésekre és élményekre, hozzá tud valamit tenni az eddigi ismereteinkhez.

Történelem. Fotó: courtesy

A könyvem talán abban új, hogy a családi genealógiát, a magánhistóriát beágyazza a világ és az ország történelmébe. Igyekeztem olyan hátteret adni ennek a családtörténetnek, amelyből a mai, idősebb és ifjabb fiatalok érzékelhetik, mikor mi és miért történik. Megtudhatnak olyan történéseket, amelyek a tankönyvekben – legalábbis ilyen összeállításban – nem szerepelnek.

Egy kiragadott példa: apai nagyanyám, aki volt olyan „szerencsés”, hogy nem érhette meg a háborút, mert 1937-ben elhunyt, 1886-ban született. „Születése előtt két évvel nyitotta meg kapuit az Operaház, s pár héttel előtte keverték ki Atlantában az első Coca-colát. Pár hónappal utána pedig felavatták a New-York-i Szabadság szobrot. Olyan neves emberek születtek ugyanebben az évben, mint Tóth Árpád magyar költő, valamint számos politikus: Kun Béla, a Tanácsköztársaság vezére, a mártírhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endre, valamint két leendő miniszterelnök, Gömbös Gyula és Münnich Ferenc.” Lényegében minden évszámhoz igyekeztem tarka történelmi hátteret adni.

Miért gondoltad, hogy meg kell írnod és főleg, hogy közkinccsé kell tenned a Te családod és a személyed történetét?

Erre a kérdésre azzal tudnék válaszolni, amivel Sólem Aléchem hőse, Tóbiás, a tejesember, vagy ha úgy jobban tetszik, Tevje, a Hegedűs a háztetőn főhőse szokott: azt mondja az írás, „meséld el azon a napon fiaidnak – ennélfogva ezt tette velem az Isten…” Nem véletlenül választottam könyvem mottójául egy humoristának álcázott gondolkodó kortársamnak, Nagy Bandó Andrásnak pár mondatát. „Kötődöm a múlt(am)hoz. És át is akarom örökíteni, nemcsak az én unokámra, másokéra is. A nagyvilág talán nem is kíváncsi ránk, de az nem is baj. Minden fatörzs és lombozat a maga gyökerein át szívja föl a nedvességet…. Az utódainkba ágyazzuk bele a halhatatlanságunkat.”

Valamikor a nyolcvanas évek végén szereztem tudomást – nálam jóval fiatalabb testvéreimmel együtt – arról, hogy anyánk, aki a deportálását mindig csak „kirándulásként” emlegette, naplót írt elhurcolásának és a koncentrációs táborokban átéltek történetéről. Nem gondoltunk arra, hogy azt – a családon kívül – bárkivel meg kellene ismertetni. Gyermekeink még kicsik voltak, unokák meg még sehol. Közben telt az idő, anyánk is elment, s unokáink némelyike érdeklődni kezdett a család története iránt.

Amit felmenőimtől és idősebb rokonaimtól hallottam, az igencsak hézagos volt. Túlzottan tapintatosan kezeltem családunk és a magam történetét is gyermekeim és unokáim előtt. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy mindazt, amit tudok, s mindazt, amit ennek a könyvnek az írása közben „fedezek fel”, továbbadjam nekik.

S hogy miért kell „közkinccsé” tenni? Erre talán egy nálam jóval idősebb, ugyancsak „túlélő” barátom szavaival tudnék válaszolni, aki az első két fejezet elolvasása után hívott fel: „nagyon megrázó az írásod – mondta elfúló hangon –, sok hasonlót olvastam, magam is sok mindent átéltem, de ennyire alaposan dokumentált, egyszersmind emberközeli olvasmánnyal még nem találkoztam.” Barátom bizonyára elfogult, de azt remélem, a könyv annak az olvasónak is tud újat mondani, s a tragikus elemek mellett is olvasmányélményt adni, akivel személyesen nem ismerjük egymást.

De hadd idézzem – a fentiek ellentételeként – egy nagyszerű ifjú tanítványomat, akinek – önmagamat is kontrollálandó – folytatásokban küldtem el az írást: „hihetetlen, hogy egy ilyen művet csak így a kisujjadból kirázol nagyon szupi… alig várom a folytatást! nagyon kíváncsi vagyok! Amúgy annyira hihetetlen számomra, hogy ilyen sok minden történt Veled az életben és így megőriztél mindent, sikerült felkutatni konkrétan az egész életedet…. és ezt így megírni! hát teljesen el vagyok ámulva Majd egy újabb folytatás elolvasása után: „…éppen ma álltam neki a folytatásnak, tanulok, pihenésképpen olvasok….csak olyan nehezen tudom abbahagyni az olvasást komolyan mondom, annyira örülnék, ha gyereked lennék és így elolvashatnám az egész életedet, a szüleim életét és konkrétan a gyerkőcök a saját felnövésüket is….hihetetlen

Az utóbbi években fiatalokat tanítasz európai ismeretekre. Ennek kapcsán megtapasztalod, hogy a történelmet illetően milyen felkészültséggel érkeznek a felsőoktatásba. Azt hiszem, ez is indított a könyved megírására és főleg arra, hogy azt a formát és írói eszközt választottad, hogy a személyes és családtörténetet mindig elhelyezed a világ- és magyarországi történelem eseményei közé. Én úgy látom, hogy a könyvedet elsősorban ez teszi különlegességgé, mert emiatt a történelem-oktatásban is ott lehet a helye. Jól gondolom?

Tanári pályám az egyetem elvégzése után el sem kezdődött, akkor a külügy elszippantott. Több évtizedes szünetet követően, diplomáciai pályám végén álltam újra a katedrára. Az egyetemen szerzett nyelvtanári diplomám elegendő alap volt arra, hogy más területekre evezzek át. Több tantárgy – protokoll, kommunikáció, szociológia stb. – oktatásába kóstoltam bele, de az „idők szava” (a 2000-es évek eleje, azaz az Európai Unióhoz való csatlakozásunk évei) afelé vitt, hogy a középiskolából egyre felszínesebb történelmi ismeretekkel érkező diákjaimnak létrehozzam az Európai ismeretek tantárgyat. Tucatnyi jegyzetet írtam, amelyet minden évben felújítottam, s az elmúlt két tanévben már Világismeret tantárggyá fejlesztettem.

Ez az oktatói munka most végetérni látszik, de szerencsére más formában folytatódik. A Raoul Wallenberg Egyesület, amelynek egyik vezetője vagyok, idén nyolcadszor rendezi meg az antiszemitizmusról és az embermentésről, a rasszizmusról, a xenofóbiáról és a toleranciáról szóló középiskolai vetélkedőt. Ennek a vetélkedőnek vagyok most a szervezője. Ez jó alkalmat ad arra, hogy járjam az országot és a környező országokat, s a témában előadásokat tartsak. És csaknem mindenütt azt kérik, előadásom tartalmazza személyes sorsom bemutatását is. Pár nappal ezelőtt Nyíregyházán jártam. A hatvan percesre tervezett beszélgetés a duplájára nyúlt, annyian kérdeztek. S a kíváncsiságuk mögött – lényegében mindenütt ezt tapasztalom – ott húzódik a „nekünk ezt még így nem mondta el senki” szemrehányása.

Mindennek tudatában úgy vélem, a kérdés nem kérdés; ezt a könyvet meg kellett írnom.

Tanítványokkal. Fotó: courtesy

Hárs Gábor készülő könyvsorozatának most bemutatásra kerülő 1. kötetét Ormos Mária akadémikus, történész professzor korábbi szavaival ajánlom:

„Kezdő történészeinket, és mindenkit, aki többet szeretne tudni a magyar és a Magyarországhoz közeli államok helyzetéről, közéletéről, biztatok, hogy bátran lapozza ezt az adatokban bővelkedő, színes, és humorban is gazdag olvasnivalót.”

Azt hiszem, november 5-én is érdemes lesz elmenni Givatayimban a Haviva Reik 5. szám I. emeletére, a Drory Könyvtár eseményére.

Este 7 órakor a vetítéssel egybekötött beszélgetésre és a szokásos „svédasztalos” kóstolásra is szeretettel várunk minden érdeklődőt.

 

1 komment

  1. Drága Gabi barátom ! Köszönöm a meghívást, de sajnos sötétedés után én már alíg látok, így nem tudok elmenni a rendezvényre, de a könyvedet megveszem, hiszen én is a túlélők közé tartozom.
    Ettől függetlenül nagyon örülnék, ha egy délután eljönnétek. Puszi mindenkinek: Lengyel Gyuri

Hozzászólás