Gideon Peer/ujkelet.live
A francba! A pénztár előtt színültig telt, bazi nagy bevásárlókocsijával egy nő elém vág. Egyetlen tánclépéssel előz meg, pedig készültem rá. Isten a tanúm. Felmértem a távolságot, kiszámítottam a hajlásszöget, és mégis. Miért? Mert egy nyikhaj feltartott. A krumplipüré-por előtt tétovázott.
Nézek jobbra, nézek balra, aztán magamba. Megállapítom, ezt elcsesztem.
A többi kassza előtt is hosszú sor áll, teli kocsikkal. Pedig semmi ünnep, éppen kettő között vagyunk. Ritkán, de előfordul.
A saját bevásárlókocsimban néhány valami árválkodik. Azon töprengek, otthagyom az egészet, felmondok, illetve lemondok, bár Izraelben az utóbbi nem szokás.
Fény villan a napsugaras éjszakába. Van expressz pénztár is, áldja meg az ég, aki kitalálta. Áthajtok oda, sajnálkozva gondolok a nagy kocsis nagyságára, mekkorát fog nézni, ha előtte hagyom el a terepet.
Mosolytalanul áll, érzi a vesztét. Naná.
Vannak előttem, kevesen, és ami a lényeg, szinte üres kocsikkal. Tíz áruféleség a határ, annyim van éppen, talán kettővel-hárommal több, de nem olyan országban élünk, ahol a pontosság szerepel a hivatalos erények listáján. Lesz valahogy – nyugtatom magam. Ha megszólnak, maximum otthagyom a többletet. Tejet, húst, azt úgysem vállalják majd, megromlik, mire visszakerül a helyére. Inkább futni hagynak.
Van itt ész – döngetem a hátam.
Semmi sem mozdul.
Állunk, mint bálám szamara, csak én ülök tűkön.
Utánanézek, mi történik elől, honnan a dugó.
A pénztáros nyilván kezdő a szakmában, kódokat kérdez jobbról, balról, meg hogy mit kell lenyomni. Nem ura, illetve úrnője a helyzetnek.
Minek állítanak zöldfülűt az expressz pénztárba – kérdem. Időm, mint a pelyva, hogy elgondolkodhassam a lehetséges verziókon.
Az egyetlen elképzelhető megoldás: éppen azért állították oda, mert újonc, járatlanságával a gyorskasszánál okozza a legkevesebb fennakadást.
A visszajáró pénzzel is problémák vannak, nincs elég apró, és ha van, ismerkedni kell a címlettekkel. Még szerencse, hogy a számolást gép végzi, persze csak akkor, ha jó helyen nyomkodják.
De azért haladunk.
Látom, a nagy kocsis is. Az élet nem Rigó Jancsi – idézem magam.
Végre sorra kerülök.
Mondom a bájos arcú hölgynek, van egy csomag vizem is. Látom, nem igazán koncentrál, megismétlem: vizem is van. Meg még egyszer: víz!
Bólint.
Nem veszi észre, hogy átléptem a tízes álomhatárt. Mindenben van valami jó: pénztárosnőként még nem tökéletes, de a szakma nem mond le róla egykönnyen. Előtte az élet. Lényeg, hogy átcsúsztam.
Elindulok a kijárat felé, a nagy kocsisnál az utolsó tételeket számlázzák.
Lemaradtál galambom, mint a borravaló, amikor még nem írták a számlához.
A kijáratnál ellenőrzik a blokkot, pecsét, utánam az özönvíz!
A vizet nem fizette ki az úr – mondja az őr, én meg képtelen vagyok eldönteni, higgyek-e a fülemnek?
Az őrszemélyzet nem rendez nagyjelenetet, nem ver vasra, nem fúj a fütyülőjébe. A főpénztárhoz irányit, ott rendezzem a számlát.
Újabb sor. Telik az idő… Végül én jövök.
Unottan számlázzák le a 11 sékel 90 agorát, fizetek. Megpróbálom helyreállítani megtépázott tekintélyemet, mondom, szóltam a pénztárosnőnek, háromszor is. Senkit sem érdekel, a napi húszból éppen a 19-ig eset vagyok.
Behúzott farokkal tolom ki a kocsimat.
Lehet, hogy délibáb, de látom a nőt: már hazaért. Egy karosszékben, a klíma alatt piheg.
Kiemelt fotó: flickr
