Takizom az unokámmal

0

Gideon Peer/ujkelet.live

Gyanútlanul tértem nyugovóra. Meg fáradtan. Olvasok két-három oldalt, aztán álomba ringulok – motyogtam magamban.
Mások máshol másképp gondolták.
Telefon.

Kiderül, az unokám nem mehet óvodába, beteg, és arra gondoltak – mondja a lányom – jöjjek el hozzájuk reggel bébiszitternek. A munkaidőm héttől egyig tart majd – tette hozzá. Fizetés megegyezés szerint…
Egyikőnk – én – Raananan lakom, másikunk – ők – Gan Yavneben.
Tőlem telhető gyors fejszámolás. Bekalkulálva a távolságot, az útviszonyokat, a szakadó esőt, no meg a dugók dugók hátánját, fél hatkor kell indulnom. Ahhoz viszont fél ötkor van az ébresztő.

Három háborún túl vagyok, ez is menni fog.

A gyerek kitörő örömmel fogad, gőzöm sincs, hogy érte el ezt az anyja? Miket ígért neki?
És egyáltalán, egy négyéves, beteg gyerek miért nem alszik reggel hétkor?
Az anyja megnyugtat: egész éjszaka fent volt, egy-kettőre elalszik majd.
Végre egyedül maradunk. Kártyázni invitál, Taki. Fogalmam sincs, hogyan játsszák, eszik, vagy isszák? A kártyalapok össze-vissza, lapján és fonákján, amikor oszt, egyenként, tüzetesen megvizsgálja lapjaimat. Ha meggondolja magát, visszaveszi a már lerakott kártyákat. Még csak sánszom sincs, hogy nyerjek, de azért megpróbálom. Ne kapjon mindent ezüst tálcán. Ütközne nevelési elveimmel.
Tönkrever, de nem azért, mert olyan jó, hanem, mert én vagyok indiszponált, ráadásul pillanatonként változnak a játékszabályok.

Egyelőre nem álmos. Kettőnk közül inkább én vagyok bóbiskolásra kiéhezve.
Dobozt vesz elő, építkezni fogunk. Az elemek mágnesesen tapadnak egymásba. Két perc alatt felépít egy hatemeletes házat, még ablakok is vannak rajta. Lerombolja, én következem. Lehajolva nem érek odáig, ha meg leülök a szőnyegre, nem tudok majd felkelni. Hirtelen ötlettel kinevezem építési vállalkozónak. Lépre megy, ráadásul előleget sem kér, azért még van mit tanulnia, ha sikeres akar lenni a szakmában.
A könyvemet – bodor módon – otthon felejtettem, azon töröm a fejem, mivel foglalom majd el magam az alvási szünetben.

Szülei viszont – előrelátóan – a számítógépet és a televíziót is bekapcsolva hagyták, minden eshetőségre készen.
Most ez jött el, Guy megszállja a számítógépet, különböző játékokkal foglalja el magát.
Kihasználom a tűzszünetet, előkotrom az iPad-omat, és igyekszem kitölteni az időt, a beígért álomba szendergésig.

Ami várat magára.

Megéhezik. Egy fél pitát kap, közepén sajttal. Kiderül, azt nem szereti.
A félreértés abból eredt, hogy ő túrót kért bele. A héberben mindkettő gvina, egyik fehér, a másik sárga. Nem számit, megeszem a sajtosat, ő kapja a túróst. Szent a béke.
Lovat vált, a televízió következik. Szerencsére van gyerekcsatorna, azzal is telik az idő. Egy szikrányi álmot sem látok a szemében. Olyan, akit felhúztak. Nem régen, hanem épp az imént. Ránézek az órára.

Szinte áll.

Felfedezi, hogy iPad van a körzetben, a szeme felcsillan. Nem mintha eddig nem csillogott volna. Csak még feljebb.
Mosolygok, mert nálam minden magyarul van, nála meg héberül. Meg is lepődöm, milyen jól beszél, mennyi mindent tud. Amikor utoljára volt alkalmunk szót váltani, jóval kisebb volt a szókincse. Ha jól belegondolok, két év sem múlt el az óta.
Pillanatok alatt átáll az új formátumra, nyomja oda- és vissza a gombokat, megtalálja, amit keres. Próbálom befolyásolni, de mindig neki van igaza. Hogy mentsem a helyzetet és nagyapai ritkuló tekintélyemet, elterelem a figyelmét.
Olvassunk valamit – mondom – erre még jobban felcsillan a szeme. Annak a szemnek – igazság szerint, és amint ígérték – már le-le kellene ragadnia, de erről szó sincs. Annyi energia halmozódott fel benne, mint egy túlpakolt szénásszekér.

Hozza a könyvét. Két oldal, nagy betűkkel, rengeteg rajzzal, ábrával. Nyeregben érzem magam, ha van is problémám az ős-új nyelvvel, egy Guy méretű férfit még két vállra terítek. Olvasom, hogy Eszter hazajött és leült az asztalhoz, mire unokám jót derül az akcentusomon, azt mondja: még, még, és mosolyog hozzá.
A szeme csillog, mint az esthajnalcsillag. Látom, belátom, itt alvás nem lesz, legalábbis az én kádenciám idején. Beletörődöm sorsomban, próbálok kedvére lenni.
Barátként válunk el egymástól.
Az anyja felhív, hogy Guy még mindig arról áradozik, milyen jó volt velem betegnek lenni. Csillogó szemekkel mondta, amit mondott, aztán elaludt.

Hozzászólás