Kohn bácsi és a piros csengő

0

szerző: Sáfrán István

Csapkod. Semmi sem jó neki ma. A teafű morzsás, a kumkum lassan melegíti a vizet, a cukorpótló szukrazit porlad – nem lehet a kedvére tenni. Ilyenkor jobb csöndben kivárni, amíg helyre billen a világ rendje. Ma azonban valahogyan nem akaródzik. Szótlanul teázunk, aztán hogy a magunk szokott szertartása szerint a csap alá tesszük a mosatlant, kikísér a kapuig. Ott buggyan ki belőle a keserűség.

– Nem jól van ez így, nagyon nem jól.

Lóg az eső lába. Még csak szemerkél, de már a levegőben a kiadós februári zuhé. Ilyenkor lehet a legkönnyebben megfázni! Menne is vissza öreg barátom az otthon fedezékébe, meg maradna is itt a kerítés mellett, olyan, mint aki könnyítene lelkiismeretén, de valamiért nem tud dűlőre jutni magával: maradjon-e örökre titok vagy ossza meg, amit…

– Csöpög – mondom – megázunk. Meg tetszel fázni Kohn bácsi.

Legyint, s mondja is, nem számít. Azt mondja, semmi sem számít. Ilyet még tőle legrosszabb pillanataiban sem. Nem az ő formája, ez nem öreg barátom habitusa. Valami történhetett, amit még nem osztott meg velem. Milyen nap van ma? Szerda. Ismerem az időbeosztását. A délután az enyém, vagyis hát a mienk. Teázunk, elhülyéskedünk, szóval jól megvagyunk. Délelőtt pedig öreg barátját szokta felkeresni a béit avotban. Ez a béit avot egy olyan szociális otthon féle, ahová a magukat már önállóan ellátni nem tudókat helyezik el a hozzátartozók, ahol illő díjazás ellenében szakképzett ápolók vigyázzák a gondjaikra bízottak mindennapjait. Ma is nála járhatott. Ugyan mi más, mi szokatlan történhetett, mint ami máskor nem szokott. Mi hozhatta ki így a sodrából? Kohn bácsi öreg barátja tolókocsiban tölti az idejét. Egy elhanyagolt cukor-kóma vette le a lábáról, amit állítólag törvényszerűen követett valamiféle szélütés. Minthogy azonban az öreg keményen végigdolgozta az életét, még túl a kilencvenediken is volt benne annyi erő, kitartás és elszántság, hogy ne adja fel. Már ismét tud egyedül enni, s bár a látása és a hallása erősen megromlott, ismét csaknem teljesértékű kapcsolatot tud tartani környezetével. Lányai és unokái rendszeresen látogatják, meg persze az én öreg barátom, Kohn bácsi, akivel a viszonya valami olyasféle lehet, mint nekem vele. Mondhatnám meghittnek, barátinak, de inkább talán a tiszteletteljes a helyes kifejezés. Még így romjaiban is a valamikori példaképet látja és tiszteli benne. Ez a dél-alföldi paraszt-zsidó gyerek alig elképzelhető nyomorban nőtt fel. Kijutott neki mindenből, ami akkoriban kijárt a vidéki izraelitáknak. Auschwitzból szabadulva szembesült a kivert-kutya helyzetével: senkije és semmije sem maradt, se család, se otthon. Természetes tehát, hogy mint oly sok más ifjú felnőtt Izrael államiságát már itt ünnepelte az óhazában. Élt, mint mindenki más akkoriban. család, gyerekek, munka, mi egyéb. Elébb szerényen-szegényen, aztán előrébb és feljebb, ahová és ahogyan egy munkásember juthatott. Soha nem akart se többet, se mást, csak amit a sors megadott neki. Aztán megöregedett, megözvegyült, idővel előjöttek a mindenféle nyavalyák, mígnem a már mondott tolókocsi. Se előtte, se utána nem panaszkodott soha semmire. Elfogadta ami megadatott. Mostanság is inkább csak kér.

– Az úgy volt – idézi fel a ma délelőtt történteket -, hogy a félig-meddig magatehetetlen arra kért toljam el az ágyáig. Van ott neki a párnája mellett egy hosszabbító kábelre szerelt piros csöngője, ami arra szolgál, hogy ha éppen ágyban fektették, de valami óhaja, kívánsága vagy panasza lenne, akkor ezzel a szerkezettel tud kapcsolatba lépni a személyzettel. Csakhogy ez a piros csengő már jó ideje nem működik. Kérte ugyan az ápolókat, hogy szíveskednének megnézni, nincs-e valami érintkezési hiba vagy valami más baj, mert hiába is nyomja akár teljes erővel a piros gombot, jó ideje senki nem reagál rá.

Na hiszen! – gondolta magában öreg barátom – én meg a műszaki dolgok, két külön világ! Éppenséggel megnézhetem, de hogy bármin is javítani tudhatnék, hát az ki van zárva. Még fiatalabb éveiben sem, hát meg még most, amikor nemhogy a másodvirágzásán, de talán harmadikon is túl van már.

Bekocsikáztak tehát a hálóba. Mint mindig, most is patika-tisztaság fogadta őket a kétágyas szobában. A párna baloldalánál, a takaró fölött, hogy éppen kézre essék, ott virított égőpiros fejjel a riasztócsengő is, szokás szerint a vaságy falfelöli korlátjához csomózva. Kohn bácsi megnyomta egyszer, kétszer, talán háromszor is. Semmi. Aztán elhúzta az ágyat, mert kíváncsi volt, hogy merre vezet a kábel útja.
Nem vezetett sehova.

A kábel végi patent-kontakt nem volt becsatlakoztatva a fali kapcsolóba. Kohn bácsi felvette a földről a fém dugaljt, megtörölgette a zsebkendőjével, majd visszapattintotta a helyére a falba. Csak úgy próbaként a gombot is megnyomta. Percre rá, legfeljebb kettőre, amikorra már az ágyat is visszatolta eredeti helyére megjelent egy fehérköpenyes, s kérdezte, segíthet-e valamiben.

– Semmi, semmi – szabadkozott öreg barátom -, csak ügyetlenül megnyomtuk a riasztót.

– Rendben – nyugtázta a véletlen riasztást kedvesen mosolyogva a hölgy és már ment is a dolgára. Sokan élnek ebben az óriási épületben, s mindenkinek van dolga elég, a felelősségről már nem is beszélve, ami az ilyen magaskorú rászorulók gondozásával természetesen együtt jár.

A magára maradt két öreg összemosolygott. Bár inkább volt ez valamiféle bazsalygás, mint szép emlékű ifjabb korukban, amikor sikerült olyasvalakinek túljárni az eszén, aki ki akart fogni rajtuk. Kohn bácsi nem mer megesküdni rá, de talán még el is nevették magukat. Hangosan, jóízűen, majdnem úgy, mint régen – már ami két idős emberből kitelik.
Öreg barátom zihálva kapaszkodik a kerítésvasba. Még mindig a délelőtt történtek hatása alatt van.Tekintetemet keresi, én meg nem is tudom miért, de kerülöm.

Mondd! -, szólal meg végre nagy sokára -, mondd, hogy nem direkt húzták ki a falból a csengő kontaktját.

Valamiért nagy hirtelen teljesen kiszáradt a szám. Nyeltem egy keserveset, akartam volna mondani, hogy akarom hinni, nem direkt, de az öreg már sarkon fordult, mert közben meg eleredt az eső is.

Hozzászólás