szerző: Unti Ildikó
Békéscsabára érve – ez a város előbb felszabadult, mint Budapest – régi barátokkal találkoztak, s itt ették az első komoly ebédet a felszabadulás után.
Másnap vonaton indultak – tehervonaton – a román határ felé.
A néhány órás út kb. két napig tartott Bukarestig. A vonat több helyen megállt: előre-hátra tolatott: lekapcsolták és visszakapcsolták a szerelvényeket… egyik sínpárról áthelyezték a másik sínpárra, s mindezt végtelen lassan! S ők türelmesen várakoztak a vagonban, míg végre újra, rendes iramban nekiindultak.
A csoportban volt Kálmán édesanyja, Zonnenstein néni, aki néhány megmaradt „emlékét” takargatta hátizsákjában. Nagyon vigyázott rájuk, mert a múlt egy darabját jelentették neki.
Történt, hogy egy éjjel felszálltak a vagonba román és orosz katonák. Úgy tettek, mintha keresnének valamit, de igazi céljuk a zsákmányszerzés volt. Kiborították a féltve őrzött hátizsák tartalmát és rablók módjára osztozkodtak rajta. Szegény Zonnenstein néni- a legkedvesebb emlékei váltak semmivé a szemei előtt.
Amikor a katonák leszálltak és a vonat tovább indult, ő megsemmisülten nézett és beszélt, beszélt az emlékeiről, egészen Bukarestig! Smulik vállalta a vigasztaló szerepét.
Bukarestbe érkezésük után – a chaksarán, azaz az előképzőn – Zonnenstein néni lett a chaksara konyha vezetője. A romániai Hánoár Hácioni vezetői – Jicchák Arci és Berl Sieber – szeretettel fogadták és patronálták őket. Dr. Farkas Ervin, a Magyar Zsidók Világszövetségének központi igazgatója A félreértett Magyar zsidóság című cikkében írta:
„- A Magyar kormány a fehér terror idején elsőnek mutatott kegyetlen példát a világnak a modern antiszemitizmus dühöngő megnyilatkozásaira.
A túlélők nemzedékének szent kötelessége, hogy tudományos megvilágításban közreadja a Magyar-zsidó katasztrófa tárgyilagos történetét és ezzel szolgálja mártírjai emlékét! Ma még élnek néhányan a mentő-munka résztvevői közül és él még néhány megmentett is, aki tanúságot tud tenni.
Adassék elégtétel a Magyar zsidóságnak és ápoljuk, őrizzük a mártírjaink iránti kegyeletet.”
S mit ír Cvi Erez a Tanulság című cikkében?
„…..a zsidó szervezett kiirtása az ún. ulti poéan, a bűn csúcsa, ahol nincs egyetlen enyhítő körülmény sem. Ilyen „viszony” reprise, visszatérése, esetleg kissé módosított köntösben — elképzelhető! A pusztításban olyan emberek vettek részt, mint én, vagy Ön, nyájas olvasó. Étkeztek, ittak, éjszakánként szeretkeztek, halhatatlan mesterek pompás muzsikáját hallgatták őszinte élvezettel, klasszikus és modern szépirodalmat olvastak: —élő emberekről beszélek és nem múzeumban kiállított emléktárgyakról.
A vád egyik tanújaként máig is emlékszem egy hadbíróőrnagy,– ma a Legfelsőbb Bíróság egyik tagjának még 1972 telén elmondott szavaira.
„…. szinte minden nap sok olyan gyerek látja meg a napvilágot, akik fasisztoid potenciállal indulnak életútjukra. Függetlenül tőlük, sok millió ember szeretné,— ha tudná, ha körülményei ezt lehetővé tennék, a végső megoldás folyamatba tételét ellenséges embertársaival szemben… Isten háta mögötti falvakban, városokban, a világ négy sarkán minden nap egy-egy hitleri potenciállal megáldott demagóg tart uszító beszédeket, a múlt rémképeinek javított kiadásától a nap minden órájában tartanunk kell…. Hogy is mondta feleségének az a folklórból kilépett beduin, akit a vonat egyszer megsebesített és most meghallotta a teáskanna füttyét:
– Asszony, ezeket akkor kell agyoncsapni, amikor még kicsik!”
Bukarest villanegyedében, a Parkul Karol fölött kibéreltek egy villát, ahol megszervezték a Magyarországról érkező első „chalucok” útját Izrael felé. Itt laktak a magyarországi Hánoár Hácioni mozgalom chaverjai. Néhányan különböző helyeken dolgoztak, keresetüket leadták a közös kasszába. Továbbá segítséget kaptak a Jointtól és a Hánoár Hácioni romániai mozgalmától.
Közel volt a romániai chaksarához, ahol a román ifjúság várt az alijára. Ebben az időben /1945/ nem volt alija-lehetőség, s ezért elhatározták, hogy egy „mezőgazdasági előképző telepre” — chaksarára — mennek addig, míg lehetőség nem nyílik az alijára.
Gradistán sikerült ennek a telepnek a létrehozása. Egy magas rangú tiszt tulajdona volt, s itt különféle zöldségeket termeltek… Ezen a távoleső tanyán nem volt villany, telefon…stb. Szerencsére a gazdaság területén egy gyorsfolyású folyó húzódott végig, s így vízben nem volt hiány. Ezt használták öntözésre és egyéni szükségletek kielégítésére. Ivóvizet a közeli kútból hoztak.
Nemsokára lehetőség mutatkozott az alijára és így a barátok nagy része alijázott. Kis részük visszament Magyarországra – a hír hallatára- hogy a lágerekből visszajött családtagokkal találkozzanak Izraelbe való utazásuk előtt.
Smulik a romániai mozgalom kérésére erdélyi városokba tett látogatásokat és szervező munkát végzett az ottani ifjúság keretén belül. Nagyszebbent, Kolozsvárt, Brassót látogatta meg. Időközben a magyarországi Hánoár Hácioni mozgalomtól kérték, ne menjen vissza Bukarestbe, még ne alijázzon. Hogy miért ne? Szükség volt rá a magyarországi szervezői munkában.
Budapesten találkozott az első izraeli kiküldöttel /Juda Tálmival –Füredi Pali– kfár Glückson kibuc chaverja/ aki a mozgalom újjászervezésével volt megbízva, valamint az izraeli jisuv különleges megbizatást is kapott. Hosszú megbeszélések után elhatározta a mozgalom vezetősége, hogy Észak-Magyarországra fogják Smulikot kiküldeni, hogy megszervezze a mozgalmat és a chaksarákat.
Így Miskolcra utazott, s a Farkas Károly u. 2. szám alatt levő volt leányinternátus épületében kezdte meg működését.
