Kultúra

Kohn bácsi és a kóklerek

szerző: Sáfrán István

Dúl-fúl az öreg. Csapkod. Még a teáját is hagyja kihűlni. Meg persze az enyémet is. Tudniillik afféle hallgatólagos a megegyezés közöttünk, miszerint az első korty mindig az övé. Megízleli, bólint, jelezvén, megfelel kifinomult ízlésének – akkortól én is megkezdhetem a forró nedű óvatos hörpölését. De most nem! Kitölti mindkettőnk porcióját, viszont nem nyúl a csésze után, hanem tőle meg nem szokott ritmusban jár föl s alá a szalonban. Oda vissza, oda vissza és így tovább újra meg újra. Csak a vak nem veszi észre, hogy kizökkent az idő… Óh kárhozat! Netán én születtem helyretolni azt?

Micsoda emberek vannak! – vakkant végre egy értelmeset, s mint aki belefáradt az öt méter ide, ugyanannyi vissza, a sokadik kör után belezuttyan füles fotelje gödrébe. Sír alatta a rugó, pedig máskor milyen óvatosan szokott aláereszkedni fészkébe! Most úgy látszik semmi sem számít. Szusszan párat, s hogy vélhetően nyugvópontra jut az adrenalin háztartása, végre kortyolni kezd a Earl Greyből. Biccent felém, jelezvén lássak hozzá magam is, de még nincs az arcán az engesztelő mosoly, nem is néz rám.

Micsoda emberek vannak! – fújja ki magából alig palástolt dühét. Ajajj! Ha hagyom kirobbanni indulatát, még baja eshet, inkább sietve rákérdezek:

– Micsoda emberek vannak?

Mintha hálásan pillogna felém. Mintha… Sőt: valószínű, mert amikor végre beszélni kezd, már egyre kevéssé érezni hangjában az elfojtott haragot. Helyette és nevében megpróbálom rövidre fogva elbeszélni a történteket. Szóval egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vidéki házaspár, történetesen zsidók, ráadásul magyarok, akik körül elfogyván az otthoni levegő úgy határoztak, hogy életük hátralévő éveit őseik földjén élik le. Ez az “elfogyván a levegő” némi magyarázatra szorul. Úgy esett, hogy csaknem egy időben racionalizálták mindkettőjüket és bizony negyven és ötven között Magyarországon éppoly nehéz elhelyezkedni, mint a világ más tájain, hogy még csak érintőleges példát se említsek saját viszonyainkra. Már nem tartoztak senkinek semmivel és érdemben tulajdonképpen senkihez: gyermekeik nem lévén, a laza barátságokat nem számítva szabadok voltak akár a sas. Végeredményben a nagy semmi kötötte őket a sehová. A döntést tehát tulajdonképen a kényszer szülte. Vagy bekuncsorogják magukat az alkalmi közmunkások táborába annyiért, amennyi az élethez kevés, a meghaláshoz sok, vagy szerencsét próbálnak. Mérlegeltek, meghányták vetették lehetőségeiket, s végül arra jutottak, mégiscsak kell lennie a világban egy szögletnek, ahol újra otthonra találhatnak. Nos, így került az asztalra Izrael. Mint azt mi már mindannyian megtapasztaltuk, a tengernyi papír, okirat, igazolás beszerzése nem ment máról holnapra, de már az előkészületek izgalma is megpezsdítette hétköznapjaikat. Megfontolt ember persze nem indul csak úgy, habókra a nagyvilágba! Mindenre gondoltak. Volt ugyan egy öreg tánti Beér Seván, de különösen szoros kapcsolatot mindeddig nem tartottak, s most is, hogy jelezték neki kivándorlási szándékukat, az öregasszony meleg hangú levélben invitálta őket, hogy majd ha úgy hozza a soruk, feltétlenül keressék fel egy péntek esti vacsorára.

– Na – dörzsölte tenyerét Laci hatalmas röhögések közepette – egy vacsoránk már megvan , ideje hogy egyéb dolgoknak is utánanézzünk! Hol másutt, mint az interneten? Ráültek a fészbukra és egyik zsidó oldalról a másikra szörfözve kerestek fogódzót a leendő új hazában. Embernek még olyan szerencséje, mint nekik, keveseknek adódott! Több levelezőpartner is jelezte, hogy ha megérkeznek végre, haladéktalanul keressék fel őket, mert szoktak, is, akarnak is segíteni az olé hadasoknak. És persze a biztatás, hogy ne féljenek az újtól, mert az izraeli zsidót egészen más fából faragták: barátságosak és segítőkészek. Többnyire idős hölgyek ajánlották szolgálataikat, egyik másik olyan korban, amikor már inkább ők sejlettek mások gyámolítására szorulni. De ezeket is örömmel fogadták, bár egy idő után lassan-udvariasan csaknem mindenkit leépítettek, mert mondom, milyen kivételes szerencse, összeakadtak a skype-on egy olyan nagyjából velük egykorú féle férfival. Mennyből az angyal volt ez a Gábor vagy maga a megváltó személyes küldönce. Ő is bevándorló volt egykoron, ugyanígy kezdte, mint a szóban forgó házaspár, maga is megjárta a hadak útját, tehát pontosan tudja, hol, mikor és mire van szüksége az újonnan érkezőknek. Megsúgta nekik, hogy mint építési vállalkozó tud munkát szerezni nekik és természetesen a lakhatással kapcsolatban is vannak tanácsai. Esténként hosszú órákon át tervezték együtt a hogyan lesz majd ha végre megérkeznek. Akarva-akaratlanul? Egy kacsalábon forgó álomvilágot építettek fel hármasban. Az építkezéseken égető szükség van az olyan ezerkezű mesterre, mint Laci, Kati pedig a konyhák gyöngye lesz a magyaros ízeivel ebben a se íze, se bűze nyúltáppal teli menzakajáknak. Majd meglátják, az arabok, meg az oroszok is bolondulnak a fűszeres kajákért, és csak borravalóból megkeresi majd a fizetése második felét, ráadásul adómentesen! Még arra is kiterjed Gábor figyelme, hogy megnyugtassa őket: a kóser kosztra ne legyen gondjuk, mert az építkezésen jobbára oroszokat meg arabokat alkalmaznak. Disznóhús természetesen nem kerülhet a menübe, de egyéb másba nincs beleszólása senkinek.

Jó és megnyugtató volt hallani Gábor történeteit. Oldódott kezdeti feszültségük, ijedtségük is egyre inkább az a boldog várakozás örömébe simult. Meggyőződésük szerint megfogták az isten lábát. Különösen hogy kiderült, nem ők az elsők, akiknek Gábor a hóna alá nyúlt. A tulajdonképpen teljesen ismeretlen segítőkész azt is elárulta magáról, hogy sok kivándorló első lépéseit egyengette már az új hazában. Praxisa van ebben. Ha megérkeznek majd, személyesen lesz gondja rájuk. Mint újra meg újra elmondotta: segít lakáshoz jutni, állást keres velük, egyszóval atyáskodik fölöttük. Egyet se búsultak immár az óhaza vesztén, hiszen a tejjel-mézzel folyó Kánaán fogadja őket. A nyelvet egy kettőre megtanulják, onnantól aztán övék a világ! Izraelben azt mondanak és csinálnak majd, ami nekik tetszik, mert Izraelben demokrácia van – oszlatta oly-olykor felparázsló aggodalmukat leendő jótevőjük. Ennek a demokrácia dolognak egyébként őszintén szólva nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, ők dolgozni akartak, keresni, boldogulni, aztán majd nagy sokára, ha már a révbe értek vagy annak közelébe, jöhet a demokrácia, meg minden más efféle úri huncutság. Minden esetre építettek Gábor szavára. Megfogadva tanácsait az utolsó szögig mindenüket pénzzé is tették, mire megérkezett a befogadó határozat. Euró kell, amennyit csak elő tudtok teremteni, annak van itt keletje. És elhangzott valami olyasféle is, hogy érkezéskor majd le kell tenni valamennyi pénzt a szállás biztosítására, meg a munkahely lefoglalására, mert ez itt, mármint Izraelben így szokás. Éppen Kati vitte a szót a skype-on, Laci a kamera látóköréből kivonva magát jelezte párjának, hogy ezt a pénz dolgot halasszák azok utánra, hogy az első fizetésüket már megkapták. Gábort nem lepte meg a látszólagos bizalmatlanság, csak annyit mondott, hogy úgy is lehet, de akkor pár sékellel minden többe fog kerülni. Este, mikor lefeküdni készülődtek, Katiban felötlött, hogy eddig mindig euróról volt szó, most meg sékelről beszél, de megnyugodtak, mert a következő napon már ugyanott folytatták, ahol előző este abbahagyták. A készülődés semmivel össze nem vethető csodálatos nyugtalanságával tervezték leendő hétköznapjaikat. Egyszóval minden olyan jól alakult, ahogyan legszebb álmaikban sem remélték.

Boldog izgalommal várták a napot, amikor…

Az indulás előtt két nappal azonban hajszál esett a levesbe. Gábor közölte, hogy sürgősen el kell utazni, de mire UP gép felkavarjaja a port a Ben Gurion aszfaltcsíkján, ő már ott toporog piros lufival a kezében az érkező csarnok első sorában.

Azon az estén azonban még eszükbe jutott valami tulajdonképpen szóra sem érdemes apróság, ezért sietve megcsörrentették a skype-ot. A szokásos esti diskurzus azonban elmaradt, mert Gábor vagy már vagy még nem volt a készülék közelében. Minden esetre írtak neki egy mail üzenetet, de sebaj, holnap majd valóságosan is megropogtathatják egymás csontjait. Még reggel sem fogtak gyanút, amikor az este feladott mail, mint kézbesíthetetlen üzenet jött vissza a feladóhoz. Nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget ennek sem, el voltak foglalva a bőröndökkel, meg minden mással. Ilyenkor az ember azzal a bizonyos zabszemmel törődik, más egyébre nem igen jut a figyelméből.

Jó volt a repülőút, nem különben az érkezés. Ilyen sima landolást még soha nem éltek át. Kedves, szimpatikus hölgy fogadta őket a Ben Gurionon. Jóformán mindent tudott róluk, több más mellett azt is, hogy várja őket egy barát, aki majd segít a honfoglalásban. Minden esetre a papírmunka elvégzésében nagy segítségükre volt, és az örömteli procedúra befejeztével még ki is kísérte őket a terminál fogadó szintjére. Együtt pásztázták a sokadalmat, s próbálták megtalálni a leendő jótevőt.

Gábor azonban nem volt sehol. Előhalászták a laptopot, de többszöri nekibuzdulás után be kellett látniuk, hogy ez a kapcsolat valahol léket kapott. Hogy mekkora ijedtség vett erőt a házaspáron, azt talán nem kell részletezni, különösen azok előtt, akik még emlékeznek arra a pillanatra, amikor először tették lábukat Izrael földjére. Az a boldog gyönyörűség egyetlen pillanat alatt piszkosszürke ködbe veszett. Ott álltak a semmiben, már mint az álmodott államuk polgárai, akik előtt azonban egyelőre semmilyen ajtó nem nyílik meg semerre sem.

Az egyébként hivatalból kirendelt segítőkész hölgy szerencséjükre nem veszítette el lélekjelenlétét. Mint utóbb kiderült, nem ez volt az első hasonló eset praxisában. Jó páran maradtak már a pácban ismeretlen ismerősök csalogató ígéreteire építve. Néhány telefon és valahol északon talált is számukra egy olyan üdülőféleséget, ahol meghúzhatják magukat mindaddig, amíg elintézik a még szükséges formaságokat.

Ezek az intézni valók természetesen nem fértek a tervezett időbe. Pár hét múlva a szanatórium gondnoka közölte, hogy keressenek új helyet, mert rövidesen más beutaltak érkeznek és kellenek az ágyak. A merkaz klitával nem volt nagyobb szerencséjük. Mondták maradhatnak néhány hétre, de tekintettel a korukra, olyan költséget kalkuláltak, amely megfelelt volna egy középkategóriás szálloda árainak főszezonban, úgyhogy továbbálltak. Szerencséjükre még Pestről bespájzoltak néhány címet, afféle vésztartaléknak, hogy ha valami mégis közbejönne. Közbejött. Egy általuk eddig alig ismert vallási közösség fejedelemasszonya készséggel és önzetlenül felkarolta a két árvát. Sok új ismerősnek mutatta be őket, szállást szerzett nekik, intézte bankügyeiket, lebeszélte a kötelező orvosi tor idejét, miközben lankadatlan buzgalommal nyomozott Gábor után. Amikor végre rátaláltak, a férfi azzal mentette magát, hogy mivel nem kapta meg előre a kialkudott munkabérét, a közvetítői díjat, lényegében dobta klienseit.

Tudhatnák, pláne itt Izraelben, – állt még neki feljebb -, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen! Mi végre várhatná el tőle bárki is, hogy csak úgy szíre szóra, jószívűségből vegye magára mások gondjait. Boldoguljon mindenki, ahogy tud, a maga erejéből! Ő is kijárta ezt az iskolát, járja ki más is! Ha pedig a könnyebbik utat választják mégis, annak ára van, fizessék meg. Ő is a piacról él, neki se ajándékba adja a kofa banánt. Ez egyébként itt Izraelben így megy. Itt nem adnak semmit ingyen és ha boldogulni akarnak, ezt alaposan véssék az eszükbe.

A történethez tartozik, hogy már javában letelepedtek az északi Kiryatban, beiskoláztak az ulpánba, állást találtak mindkettőjüknek és az új barátok rengeteg apróbb nagyobb ajándékkal segítették otthonossá tenni lakásukat, – mert levitézlett jótevőjük tanácsaival ellentétben igenis szép számmal akadtak, akik a hoppon maradt házaspár segítségére siettek, közöttük történetesen öreg barátommal, Kohn bácsival. Gábor azonban nem igen szerette volna, ha végérvényesen kicsúszik a kezéből a remélt bevétel, mert még mindig volt képe zaklatni őket a kecsegtetőnél kecsegtetőbb ajánlatokkal, de mint korábban, sajnos a címet csak úgy ingyen nem adhatja ki, neki is többe van, értsék meg.

Hogy végül is hogyan szakadt meg ez az áldatlan állapot a család és Gábor között? Úgy, hogy Laci utánajárt az újra meg újra erőszakosan nyomuló férfi lakcímének. A telefonszám alapján gyerekjáték volt kibogozni hol hajtja nyugovóra a fejét álságos jótevőjük. Egyik este megvárta, amíg leszáll az Eged 23-asról és mind a 96 kilójával az éppen hogy feleannyi súlyú kókler fölé magasodott. Most ő szolgált jó tanáccsal ingyen és bérmentve.

– Ha meglátom még egyszer a mi utcánk körül sündörögni, vagy lesz bátorsága felhívni Katit, a feleségemet, már másnapra rendelje meg a koporsóját, mert szüksége lesz rá.

Hát ennyi. Mondhatnám itt a vége, fuss el véle!

Története végével az öreg szusszan egyet, s várakozással emeli rám tekintetét, mint aki véleményemet kéri: na mit szólok hozzá, hogy micsoda ember az ilyen?

Kókler – hirdetek hamarjában ítéletet, s hogy nyomatékosítsam, még hozzáfűzöm: – Fajtánk szégyene.

Kohn bácsi ingatja a fejét. Nem tetszik neki, hogy ilyen szimplán napirendre térek a történtek fölött. Sugárzik belőle az elégedetlenség. Hümmög, hammog, még rá is gyújt, pedig nem szokása, elvégre tí-tájm van, jobb helyeken ilyenkor tilos a dohányzás, ha csak a szivarszobában nem, de hát ennek itt se színe, se bűze. Nagy sokára végül csak kiböki a maga verdiktjét: szarember az ilyen! Írd meg, ahogy mondom. Vállalom. Elvégre szóból ért a magyar, nemde?

Jól van na, elfogadom, de hát mégis hogyan körmöljem én le ezt a szót egy olyan újságba, amelyik azért mégiscsak ad az illemre, meg a nyelvi kultúrára ápolására különösképpen.

Mintha az öreg is mélázna egy sort ellenvetésem fölött. Nincs kész a promt válasszal, mert hosszon dörzsöli a csibuk csücskét a hamutányérban, míg végre hajlandóságot mutat megnyilatkozni.

– Hogyan írnád másként, mint ahogyan kell? Szép nagy, vastag betűkkel: SZAREMBER.

Nem gondolom magam sem másképpen, ráadásul nem is az első ilyesféle história, amelyikkel szembetalálkozom, de most már másutt jár a fejem. Hogy mindjárt a legfontosabbat említsem: kihűlt a teám! Márpedig teát hidegen, decemberben? Ki hallott már ilyet!? Még a legnagyobb kánikulákban sem, nemhogy most, amikor éppen hogy 14 a celziusz. Éppen hogy egy arasznyira a fagyponttól. Ez már majdnem akkora szentségtörés lenne, mint amire Gábor készült. Becsapni és meglopni egy rászorulót. Zsidó a zsidót! Hallott már ilyet a világ? Na de most mi legyen? Hogyan vidítsam fel az öreget?

– Hallod-e barátom – jut eszembe a mentő ötlet -, azért mégiscsak ti, az emberarcú kohnbácsik vagytok a többségben.

Visszanéz rám és én megpróbálom kiolvasni tekintetéből a választ.

Advertisements

1 reply »

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s