Ébredés

1

szerző: Politzer Tamás

Kitartóan csengett a telefon. Az első gondolata az ébredés – jobban mondva felriadás – után az volt, hogy megint elfelejtette, hogyan is kell elnémítani a készüléket, ha nem akarja, hogy a csengetés zavarja. Hiába tanulta meg a műveletet, még soha nem élt ezzel a módszerrel. Azért nem, mert a gyerekeit, unokáit nem akarta megrémíteni, hogy a ritkaság számba menő hívásukat nem fogadja… Ki lehet az? Felült, felvette a kagylót:

– Tessék, Berényi.

– Jó napot kívánok Berényi úr, magukat keresem. Horváth Géza vagyok Sajóbogátiból. A kedves feleségével…

– Öt éve elhunyt, ne hívjon többé, jó…

– Elnézést kérek, ezt nem tudtam, részvétem, bocsánat, a zavarásért. Egy családi ügyben szerettem volna vele beszélni, találkozni.

– Milyen családi ügyben? Nekem csak a gyerekeimmel, unokáimmal van családi ügyem. Magát nem ismerem, Sajóbogátiból már hatvan éve elkerültünk.

– Tudom, a szüleim, a rokonaim még emlékeznek a Berényi –féle üzletre…

– Én nem akarok emlékezni.

– Csak azért említettem, hogy ne legyen bizalmatlan velem szemben. Ha már a kedves feleségével nem tudok találkozni – isten nyugosztalja őt -, nagyon szeretném megosztani önnel, ami a két család múltjában közös volt…

– Milyen nevet mondott, Horváth? Melyik utcában laknak ?

– Igen, Horváth a nevem. Nagyszüleim a Bocskai utcában laktak, a Feuer pékség mellett, a szüleim ma is abban a házban élnek , én pedig…

– Aha, emlékszem a pékség mellett lakott Horváth Endre, aki vitéz is volt, meg csendőr is volt…És nagy disznó volt szerintem. Peckesen, kackiásan kísérte a falu zsidóságát a téglagyári gettóból a vagonokhoz szuronyos puskával negyvennégyben…Megérdemelte, hogy negyvenöt után elvitték egy időre…

– Ő nem bántott…

– Ó, ő nem bántotta a zsidókat, nem, mondhatjuk aranyember volt. Szó szerint. Az ismerős zsidókat a kizsuppolásuk előtt rávette, hogy ő majd megőrzi értékeiket, ékszert, arany órát, pénzt, egyebeket. Néhány lágerből visszajött ismerősömtől tudom, hogy az őrmester úr…

– Tizedes volt…

– Egyre megy…, vitéz módjára megőrizte az átvett értékeket, csak azok a fránya ruszkik, ugye, elzabrálták őtőle… Az átadók papírt persze nem kaptak a csak tizedes csendőr jótevőjüktől, ő meg vitézül rákente a hiányt az oroszokra. Senki nem ült föl az ilyen mesének, tudja. Én nem voltam otthon negyvennégyben, az orosz mezőkön voltam szorgalmas munkaszolgálatos, soha nem tudtam meg, hogy a szüleim, akik nem jöttek vissza, hagytak-e valamit a nagyapjánál…

– Hallottam ezekről a vádakról, tudom, hogy 46-ban hónapokig letartóztatásban volt nagypapa, mert többen feljelentették. Nem büntették, nem került bíróság elé.

– Igen, csak arra volt bizonyíték… Hagyjuk. Én nem akarok már hallani ezekről. Leteszem a telefont, ne hívjon engem soha, megkérem.

– Nem a nagyapámról akartam én a feleségével, elnézést, önnel beszélni, hanem a nagyapám bátyjáról, Horváth Gáspárról, aki Hajdú Piroskának, az ön néhai feleségének volt a gyűrűs vőlegénye.

– Micsoda? Miket beszél, ember?

– Sajnálom, apám nemrég mondta el nagybátyja történetét. Apám 47-ben született, ő soha nem látta Gáspár nagybátyját, nagyapám mogorván mindig azzal hurrogta le a bátyjáról kérdezőt, hogy eltűnt a testvére a második nagy háborúban…

– Mondtam már, hogy nem érdekel a maga családja, hagyjon engem…

– Mutatnék egy levelet és egy régi fotót…

– Milyen levelet?

– A levelet Horváth Gáspár, tehát nagyapám testvére írta Ausztráliából. A fotón a jegyespár látható…

– Nem bánom, jöjjön.

Akkurátusan összehajtogatta a kanapéról lecsúszott plédet és a gobelin hímzéssel díszített párna alá tette. A konyhában töltött magának egy pohár ásványvizet, megitta, majd még egy pohárral ivott. Piroska és a csendőr testvére? Se idegentől, se ismerőstől, se a néhai feleségétől nem hallott még célzást sem arról, hogy Piroska valaha menyasszony lett volna.

1945 augusztusában vergődött haza Mauthausenből Braun Dezső. Szüleit, két húgát hiába várta. A szülői házat, az üzletet – a szomszédok szerint – kifosztották a nyilasok, a németek, az oroszok. Az elhagyott javakkal gazdálkodó hivataltól szerzett, kapott néhány bútort, ágyneműt, sparhertet, kályhát, edényeket.
Órákig elnézte az üzletben maradt üres polcokat, fiókokat, a körbefutó pultot. Emlékezett mindenre: a bejárattól balra lévő polcokon volt a harisnya, a kötött áru, a berliner kendő, a vászon-, a gyapjú szövet, az asztalterítők, konyharuhák. Emlékezett melyik pult üveg teteje alatt sorakoztak a cérnák, gyűszűk, fonalak, kötőtűk, ollók, szabókréták, gombok, cipőpertlik. A bal sarokban volt a petróleumos hordó, amiből kézi pumpával adagolták a kuncsaftok bádog kannájába, üvegébe a „petrót”.

A jobb oldali polcokon és fiókokban volt a só, a cukor, édesség, a búza- és a kukorica liszt, a rizs, a köles, az őrölt piros paprika, a bors – zacskóba csomagolva vagy ömlesztve üvegtartályban. A pulton az élesztőt takaró fedeles üvegbúra, az élesztő hasábjából vastag cérnával szeletelték a kívánt mennyiséget. A pénztárgép mellett három fiókos, dr Oetker feliratos ládikó díszelgett, egyenesen a gyár hazai vezérügynökétől kapták grátisz. Sütőpor, vanília rúd, szódabikarbóna, tasakos tea – ilyesmiket tartalmazott. Bort, pálinkát is árult apja, Braun László. Az italt az udvar végében lévő, a kert alá nyúló pincéből hozták fel.

Egykori nejének, Piroskának az apja az első háborúban Braun Lászlóval együtt katonáskodott. Azt rebesgették róla, hogy szocdemes vagy kommunista. A csendőrök mindenestre gyakran lefogták, vallatták, tudja-e, hogy kitől származnak a vörös csillagos, németellenes röplapok, amiket valakik a községháza falára ragasztgatnak. Negyvennégy tavaszán is bevitték a csendőrök. A család soha nem látta többé. A „hivatalos” szóbeli közlés az volt, hogy a községen átvonuló németek magukkal vitték, további sorsa ismeretlen.

Braun Dezső 46 tavaszán nyitotta ki az üzletet: hitelbe, bizományba szerzett, szegényes árukészlettel. A jegyző szemet hunyt a fölött, hogy az üzlet még a régi cégnév alatt működik, a bélyegzőjén még az áll: „Braun László fűszer- és vegyes kereskedése- Sajóbogát, Fő utcza 6.”. kereskedik…

Hajdú Piroska gyakran megfordult a boltban. Kérdezte tőle egyszer, hogy volna-e kedve ott dolgozni. Piroska megbeszélte anyjával, és másnap igent mondott. Hamar megtanulta az árakat, helyesen mért, jól számolt, rendet tartott a polcokon, fiókokban, talpraesett volt, ha Berényit helyettesítette, amíg az éppen árut szerzett be.

Sorra érkeztek a Vöröskereszttől az értesítések, tartalmukból az következett, hogy ne várja anyját, apját, testvéreit. Takács ügyvédet, egykori iskola társát bízta meg, hogy intézze ő, amit ilyenkor intézni kell. Fél év elteltével apját, anyját, testvéreit holttá nyilvánította a járásbíróság; aztán arról is kapott iratot, hogy ő az egyedüli örököse a szülői háznak, az üzletnek, mivel más öröklésre jogosult nincs…

Nemsokára a névváltoztatási ügyet is elintézte Takács doktor: Braun Dezső helyett Berényi Dezső szerepelt ezután minden igazolványában, hivatalos iratában. A jegyző módosította az üzlet engedélyét, az új cégtáblán ez állt: „Berényi vegyeskereskedés”.

Megmutatta Berényi a pult mögött álló Hajdú Piroskának az új igazolványát. Piroska bólintott, majd megszólalt:

– Nekem a Braun is tetszett… Egyébként én is szívesen nevet változtatnék…

– Aztán mire?

– Nagyon szeretném, ha az én nevem Berényi Dezsőné lenne…

– Én is…

Egy hónap múlva volt az esküvő. Fél év múltán a szomszéd város rabbija írásban igazolta, hogy Piroska is a kiléhez tartozik… Berényi később a nagyobbik fiának gyakran mondogatta: Robikám, még meg sem születtél, de már álltál hüpe alatt…

48-ban az üzletet államosították. Hogy-hogy nem, csak az árukészletről vett fel az államosító bizottság – elnöke az egykori levente oktató volt – jegyzőkönyvet, az ingatlan kimaradt a lefoglalásból. Berényi a bizottság bizonyosan komoly alkoholos befolyásoltságát tartotta az elnéző magatartás okának. Pár hónap múlva ugyan a Népbolt Állami Vállalat ki akarta nevezni Berényit üzletvezetőnek, ő nem vállalta. A házat eladta Friednek, aki szikvíz- és szódavíz gyártással foglalkozott.

Berényiék Pestre költöztek, a ház árából lett egy garzonlakás a Kálvin téren. Berényi Dezső a TÜZÉP nevű állami vállalatnál talál munkát. Szén-, tűzifa, építőanyag kereskedéssel, szállítással foglalkozott a cég, Berényi a pesterzsébeti telepet vezette nyugdíjig. Felesége az újpesti áruház női ruhaboltját vezette.

Csengettek.

Harmincas éveiben járó, bajuszos fiatalember köszönt az ajtót nyitó Berényinek:

– Jó napot kívánok, én telefonáltam, Horváth…

– Kitaláltam, jó napot, jöjjön be. Hellyel kínálta a jövevényt és megjegyezte:

– Olyan daliásan lépdelt előttem az előszobában, mint a nagyapja…Nem sértegetni akarom ezzel…

– Megmutatnám a levelet…

– Nem, inkább olvassa fel.

– Jó. Nincs rajta dátum, apám szerint valamikor az ötvenes években kapta nagyapám. Csak a feleségével kapcsolatos részeket olvasom:

„És kedves testvérem, arra kérnélek még, hogy a mellékelt fényképet add oda Piroskának, akivel az utolsó szabadságomon eljegyeztük egymást. Ő már minden bizonnyal nem tekinti köteléknek az eljegyzésünket, hisz ezerkilencszáz negyvennégy tavasza óta egymást nem láttuk, levelet nem váltottunk, azt se tudjuk egymásról, hogy élünk vagy holtak vagyunk-e. Nem írtam neki, értheted, nem akartam, hogy az én katonai ügyem néki bármily nehézséget okozzon. Te sem tudhattad, hogy mikor nyugatra kísértük a munkásszázadot, belőlünk, az őrökből is alig néhányan maradtunk életbe. Mentem én a németekkel tovább. Majd fogságban voltam. Egyszer majd papírra vetem, miként kerültem Ausztráliába. Legyen elég annyi, családom van, itt paraszt lettem egy farmon. Van egy iroda, ami kikutatta, hogy távollétemben ellenem nem indult bűnvád otthon a miatt, hogy mi történt a szakaszunk által őrzött zsidó munkaszázaddal, csak a szakaszparancsnok ellen volt ügy. Megértheted, tudhatod mitől tartottam otthon. Ne mondjad Piroskának, hogy írtam, csak add neki oda a eljegyzési fényképünket, ami ugye egy kicsit kopottas már, hisz régen volt mikor Varga fényképésznél ültünk. Ne írjatok nekem, nehogy bajotok legyen. A borítékon nem az én címem van. Jobb ez így…”

Berényi félbeszakította a felolvasást:

– Mutassa a fotót.

Hímzett gallérú, puffos ujjú blúzt, hajában virágos pártát viselt a fényképen mosolygó Piroska, mellette katonasapkás, zubbonyos, cérnavékony bajuszos, komoly tekintetű fiatalember nézett a lencsébe.
Berényi szótlanul visszaadta a megsárgult, töredezett szélű fotót, felállt és szótlanul intett a vendégnek, kikísérte, csak bólintással nyugtázta, hogy az elköszönt.

Felhívta a fiát:

– Olyan furcsa a hangod. Mi van, apu, jól vagy ? – kérdezte a fiú.

– Ahogy az egyszeri rabbi mondá vala: semmi nem jó nem volt…

– Aha, olyankor szoktál ilyeneket mondani, ha valami nem jó volt…

– A szülőfalumból járt itt valaki.

– Ne mondd, ki volt az, mit akart ?

– Nem ismerem, csak azt tudom, ki volt a nagyapja…

– És ki ?

– Hát nem egy unzere…

– Mit akart ?

– Szóval…nem is tudom, hol kezdjem…

– Az elején.

– Maradjunk annyiban, hogy az én múltam az én bánatom…

1 komment

  1. […] szerző: Politzer Tamás Kitartóan csengett a telefon. Az első gondolata az ébredés – jobban mondva felriadás – után az volt, hogy megint elfelejtette, hogyan is kell elnémítani a készüléket, ha nem akarja, hogy a csengetés zavarja. Hiába tanulta meg a műveletet, még soha nem élt ezzel a módszerrel. Bővebben » […]

Hozzászólás