Kohn bácsi és a féligazságok

0

szerző: Sáfrán István

Tapintatosan tudakolom, haragszik-e rám az öreg, mert hetek múltak azóta, hogy utoljára látni kívánt. Se egy telefon, se egy mail, pedig ennyit azért megérdemeltem volna azok után, hogy barátságunk hajnalától számítva már kilószám tömtem magamba a világ valószínűleg legrosszabb teasüteményét, de még neki áll feljebb! Riposztoz: kötöttünk valami szerződést, hogy akkor álljon rendelkezésemre, amikor én akarom? Vegyem tudomásul nyaralni volt. Azaz telelni. Bolond ember, aki Izraelből a nyári hónapokban utazik el vakációzni. Decemberben kell menni, meg januárban vagy februárban, amikor itt is zord az idő. És pláne bolond, aki a görög szigeteket, a török, olasz vagy a francia Riviérát keresi fel, netán a horvát tengerpartot vagy más, a mienkhez hasonló klímájú vidéket választ utazása céljául.

– Melyik és mennyivel jobb, mint amit az izraeli üdülőparadicsomok nyújtani tudnak? – szegezi nekem ellenmondást nem tűrő hangsúllyal a kérdést -, na erre mit lépsz?!

– Ha nem is jobbak -, próbálkozom az ellenvetéssel -, de talán olcsóbbak… Azért a mai világban ez is szempont, nemde?

Az öreget meglepi a replika, ám ahelyett, hogy legalább elmosolyodna, már csak az illendőség kedvéért is, elvégre mégiscsak vendég lennék a háznál, tovább kedvetlenkedik.

– Erről persze nem ír a sajtó. Erről se! Fontosabb nekik a leendő first lady cicijének kolumnás közzététele. Nem mondom, hogy nincs mit nézni rajta, de hát a lényeget most is kitakarják, mint ahogyan mindenkor máskor csinálják. Csúsztatnak és csak a féligazságokat hozzák az olvasók tudomására, vagy még azt se. Szóval tele a kalucsnim a sajtóval..! Újságírók… Megéritek a pénzeteket!

– Tele a kalucsnid…? Talán a hócipőd!

Na ezt aztán végképp nem kellett volna mondanom. Amit én kapok! Hogy december közepén általában nincs hó Izraelben, s ha mégis, csak a legritkább esetben, akkor is legfeljebb a Hermonon vagy Jeruzsálemben, viszont eső meg dögivel, tehát mije lehet tele az embernek Izraelben? Na mije?! Már majdnem kimondom neki, amúgy magyarosan, de fékezem magam, mert tényleg érdekel, mi a baja a sajtóval. A magamfajta obsitos hírlapírót egyébként is mindig érzékenyen érinti, ha valaki a szakma becsületébe gázolni törekszik. Szóval lássuk csak! Mi a baja a sajtóval? Pláne meg most, amikor a négy világtáj majd mindegyik orgánuma avval kérkedik, hogy szabad és független – amin persze ha van időm, magam is jókat szoktam kuncogni, de hát ennek nem most és nem itt van az ideje.

– Szóval mi baja a sajtóval, Kohn bácsi?

– Nem mondanak igazat.

Na erre mit lehet válaszolni? Védjem a mundér becsületét vagy kínáljam fel a “tisztelet a kivételnek” semmire sem jó kifarolását? Lássuk inkább mire akar kilyukadni.

Az öreg fészkelődik a füles foteljében, aztán csak belekezd. A minap azt olvasta, hogy Szíriában az oroszok iskolákat és kórházakat bombáznak és hogy rengeteg nő és gyerek van az áldozatok között. És ezt olvasta másnap és olvasta harmadnap, negyednap és mindannyiszor az iskolákat és a kórházakat érik az orosz lövedékek, miközben…

– Miközben…?

– Mit miközben!? Miközben ott tolonganak a harcmezőn a fél világ fegyverkereskedői, akik nagy ügybuzgalommal próbálják kiárusítani elfekvő készleteiket, csatasorba rendezni a raktárkészlet lassan-lassan lejáró szavatosságú arzenálját. Legalább öt, ha nem több nemzet regulái, megszámlálhatatlan családi klán, szabadcsapat, törzsi és vallási alakulat lő jobbról is, meg balról is. Mindenre, ami mozog, meg ami nem mozog. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik közöttük, hogy melyik a barát és melyik az ellenség. Nagyjából páros naponta rendeződik át a ki kivel és a ki ki ellen. De! Akárki nyúl is az elsütőbillentyűhöz, az iskolák és a kórházak szétlövése a szabadnak gondolt sajtó többsége szerint csak és kizárólag az oroszok privilégiuma. Mintha mindenki más, aki a harcmezőn sertepertél, csak és kizárólag a harcoló alakulatokra nyitna tüzet.

Sietek leszögezni, mielőtt bárki is szemrehányna: semmivel sem vagyok nagyobb barátja a hajdani vörös-csillagosoknak, mint általában azok a zsidók, akiknek volt vagy van némi köze a felszabadítókhoz, s akik aztán később megismerhették ténykedésük árnyoldalait is, több más mellett viszonyukat fajtánkhoz. De, hangsúlyozom: de! Tisztára, mint tavaly, amikor a II. világháború végét ünnepeltük. A megszólaltatott történészek és hivatalosságok rendre csak arra emlékeztek, hogy az orosz hordák milyen gaztetteket hajtottak végre a megszállt országokban. Loptak, raboltak, megerőszakolták a nőket és ehhez hasonlók. Ezeknek az állításoknak a hitelét, igazságát egyetlen pillanatig sem akarom vitatni. De: a megnyilatkozók többségének még csak véletlenül sem jutott eszébe, hogy felidézze, miként viselkedtek az Európát vagy Szovjetuniót megszálló csapatok katonái.

Ezt a csőlátást éljük meg napjainkban, olykor még bólogatunk is hozzá, rosszabb esetben a fészbukon kommentáljuk helyeslően a valóságnak álcázott kancsal eget. Miközben eszünkbe sem jut, hogy rendre ugyanez történik a mi kárunkra is. Emlékezzünk csak! Amikor legutóbb, a Hamasz agresszióját követően Izrael visszalőtt Gázába, tele volt a világsajtó azzal, hogy mi mindig az iskolákat és a kórházakat vesszük célba… Tisztára, mint az oroszok most. Nem kísérteties a hasonlóság!

– … a sajtó egy része szerint.

– Különbség? – tekint fel várakozás teljesen az öreg. – Mi a különbség? És hol az igazság?

Huhh! Erre nem igen tudok válaszolni. Az “X faktor” szlogenje jut eszembe, de nem merem hangosan is kimondani. Hogy az igazság odaát van és hogy az igazság mindig a túloldalon van. Legalábbis akkor, ha a klaviatúrán klimpírozónak nem elég erős a kötődése a tényekhez. Mert bár a vélemény szabad, és a hír szent, viszont a valóságnak nincsen szája íze. Se színe, se visszája. A tollforgatónak meg a szerkesztőnek lehet, de az már egy másik bordélyház. Nincs olyan, hogy szerintem az történt…

Ebben a háborúban, amely a világ szeme előtt játszódik már eddig is százezrek vesztették életüket és milliók váltak nincstelen földönfutókká. A vesztesség napról napra nő és még csak pislákolni sem látjuk a fényt az alagút végén. Akadnak ugyan, akik odahazudják a csillagot az égre vagy éppen letagadják – ilyen-olyan-amolyan érdekek szolgálatában, de azt hiszem nincs különbség a kétféle magatartás között. Azt gondolom, igaza van az öregnek. Nincs kétféle igazság.

És már a féligazság is hazugság.

 

kép: Aleppo youtube screenshot

Hozzászólás