Kultúra

Édes anyanyelvem

szerző: Gideon Peer

Ha konkrétan próbálom értelmezni az anyanyelv fogalmát – édes anyanyelvünk – akkor tagadhatatlanul a magyar nyelvet kellene pirossal bekarikáznom. Ez van – mondhatnám – és hogy ez sok, vagy kevés, mindenki maga döntse el. Én szerencsésnek mondom magam, hogy bírom ezt a (édes) nyelvet, ráadásul anyanyelvi színvonalon. Talán még, ha hagyom magam saját magam által sodortatni, azt is hozzábiggyeszthetném, hogy ahhoz képest, hogy…

De hagyjuk.

De ne hagyjuk!

Mi akar lenne ez az ahhoz képest, hogy?

Na, jó, engedve az erőszaknak, néhány szóban előadom. Akárhogy is, 46.-ik éve élek a határon túl, ráadásul jól túl, testvérek között is több mint 2000 kilométerre. Bár lehet, hogy ennek semmi jelentősége nincs, a kilométerezésnek, értelme meg pláne nem, mert ha az ember akarja – képes rá – 50 kilométerről is elfelejthet mindent.

Ez az utóbbi, nem áll fönn.

Lépjünk tovább. De maradjunk a nyelveknél. Több is terítékre került, terítékre kerülésük sorrendjében: német, orosz, olasz, angol és a héber.

A héber lett a nyerő, mint említettem, 46 év, 2000 kilométer. A többi lepergett, elvitte a cica. Illetve. De menjünk sorjába.

Anyanyelv kezdtem, anyám szegény nem birkózott meg fia új nyelvével, mentségére legyen mondva, a régit mindketten végig elég jól beszéltük. Ha akartuk, megértettük egymást. Akartuk. A maga részéről egy szót sem tanult meg héberül, néhány jiddis szóval is ki tudta fejezni hovatartozását.

Apámmal más volt a helyzet. Ő igenis elsajátított néhány héber szót, és meglehetős, veleszületett játékossággal használta is azokat, sőt, szinte hihetetlen módon, a meglévő tudást továbbfejlesztette, összevont, szétvont, és saját héber szavakat alkotott, mondjuk úgy, inkább gyártott, amit a Héber Tudományos Nyelvakadémia hosszabb vitázás nélkül sem fogadott el. Honnan is tudhatták volna a tanult urak, hogy nekünk ebben hagyományaink vannak, mármint a nyelvújításban, úgy szívtuk magunkba annak idején például a citrancs szóösszetételt, mint más az anyatejet. Azt is belénk verték, a tőmondat a legszebb magyar mondat, a többi imperialista cirkalom. A férfiak hamar átálltak az új módira, a hölgy elvtársnőkkel már problémásabb volt a helyzet, nem akarták semmiképpen se bevenni, vagy, hogy kevésbé kétértelműen fogalmazzak, az istennek sem lehetett beléjük verni az új irányvonalat, továbbra is szószátyárkodtak, mintha nem épült volna közben a szocializmus, és nem izmosodott volna egyre a béketábor. De mi, a család, használtuk apám jövevényszavait, nem kis örömet szerezve vele magunknak, és közvetlen környezetünknek.

Ami engem és az én héberemet illeti, mérsékelten elfogadható, önkritikusan és perspektívikusan nézve feltétlen, bár szűk családi környezetben erről némileg megoszlanak a vélemények. Megfigyeltem ugyanis, hogy felnőtt, és itt született lányaim direkt szeretik, ha bizonyos héber szavakat előttük, fülük hallatára ejtek ki a számon, néha már külön rendelésre megy a dolog, főleg közös családi összejöveteleken, ha próbálják derűre hangolni saját magukat.

Az unokákkal más a helyzet. A legnagyobb – úgy tűnik – tanárnőnek készül, ő rajtam eregeti jövőbeli oroszlánkörmeit. Minden egyes szavamat kijavítja, annyi szó nincs is, ahányszor javít, de hagyom, nem akarom fejlődésében meggátolni.

A következő korosztály nem szól és nem is beszél, végül is ez a legrosszabb, mert a bajszuk alatt – itt-ott már pelyhedzik – somolyognak, ha megszólalok, csak tudnám, miért. Na, jó, az akcentusról itt szó ne essék, de miért ne, nem én vagyok az első Magyarországon született, akibe belecsimpaszkodott magyar kiejtése, és a világért sem hajlandó tőle megválni. Ha belegondolok – és belegondolok, mert van mibe – még büszke is lehetnék különleges akcentusomra, miután nagy, és híres elődeim vannak ezen a téren, neveket szerénységből nem említenék.

A magyarral és a héberrel is az a baj, hogy mindkettő világnyelv, de nem eléggé, eléggé el nem ítélhető módon nem beszélik egyiket sem mindenütt a világon, illetve beszélik mindenütt, csak nem elegen. Voltam nemrég Angliában, leszállva a hajóról éppen egy olyan parti őrt fogtam ki magamnak, aki se ezt, se azt a nyelvet nem bírta. Ragaszkodott az angolhoz, be kellett látnom, ilyen is van.

Írásom elején említettem, némi angoltudás a legelején – még Magyarországon – rám ragadt s rá kellett jönnöm, éppen Angliában, hogy a tudás hatalom, a nyelvtudás meg kifejezetten kincs, a legszorultabb helyzetben is kisegít a bajból. Az említett országban, ahol továbbra is a font az úr, vonatra szálltam, és – nem próbálom szépíteni a dolgot, semmi értelme sincs, felnőttek vagyunk – használatba vettem a szerelvény vécéjét. Mindössze annyi történt, hogy a vonat közben megállt azon az állomáson, ahol le kellett szállnom. Bőröndjeim kint, én bent, és hiába nyitogattam a kilincset, kilincsnek nyoma sincs. A szívem a torkomba – szerencsére még dobogott – gyorsan kellett döntenem. Utolsó pillanatban a vécé falán két gombot fedeztem fel. Egyikre az volt írva, open, a másikra close. Villámgyorsan átfutott agyamon az egykori, jó öreg első angol lecke. Viszonylag könnyű dolgom volt, mert speciel az első órát húsz alkalommal ismételtem. Behunytam a szemem, és nem sokáig teketóriáztam, már csak azért sem, mert teketóriázásra nem maradt idő. Lesz, ami lesz: megnyomtam az open gombot. Aki járatos némiképp az idegen nyelvekben, kitalálhatta: megmenekültem.

Ezért is mondom, ahány nyelv, annyi ember és hogy sosem lehet tudni.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s