Hogy lettem zsidó… 

szerző: Halász András

Hét ágra sütött a nap. A fiú jókedvűen szállt le az 59-es villamosról, átvágott a Moszkva téren, és a Fény utca felé vette az útját. A lejtős utca bal oldalán bandukolt, megállt a híres August cukrászda kirakata előtt. Fejébe véste, melyik süteményből vigyen haza a hétvégén. Anyja szombat délutánonként őt küldte a cukrászdába, hogy megvegye a vasárnapi ebédhez elengedhetetlen sütemény csodákat.

Az utca másik oldalán lovas kocsikról rámolták le és vitték be a piacra a farekeszekben tartott friss gyümölcsöket és zöldségeket. Előttük zárt terű teherautóról fehér sapkás és köpenyes, tagbaszakadt férfiak fél disznókat és marhákat cipeltek be a hentesboltokba. A fiú egy pillanatra elmélázott. Mi történne, ha az ő vállára dobnának egy fél disznót, és neki kellene becipelnie a boltba. Még a gondolattól is rogyadozni kezdett a térde. Különben sem szerette a véres hús látványát. Annak ellenére undorodott tőle, hogy a húst elkészítve, minden formájában szerette.

Néhány lépéssel a cukrászda után megint megállt a gombokat árusító bolt kirakata előtt. A boltban a gombokon kívül cérnákat és cipzárakat is árultak. De a fiút figyelmét kizárólag a gombok kötötték le, azok közül is csak a nagyobbak és kellő magasságúak, amelyek alkalmasnak látszottak MTK-s gombfoci csapatának megerősítésére. Bosszantotta, hogy a gombok árát nem tüntették fel a kirakatban. Mégsem volt bátorsága benyitni a boltba, és megérdeklődni, melyik mennyibe kerül.

Leért a Fény utca és a Lövőház utca kereszteződéséhez. A sarkon a Háztartási Bolt ajtaja tárva-nyitva volt, az utcán is jól lehetett érezni a vegyi anyagok maró szagát.

Tavaszi, meleg nap volt, a fiú a pulóverét már a villamoson begyömöszölte iskolatáskájába. Benyúlt inge felső zsebébe, ellenőrizte, megvan-e az ebédjegye. A Háztartási Bolttal szemközti kifőzdébe piaci kofák, a környék nyugdíjasai, és diákok jártak ebédelni. Mielőtt átkelt volna az utcán, feltolta az orráról lecsúszott, arcához képest nagy, fekete keretes szemüvegét. Az arca kipirult a korán beköszöntött melegtől. Gyomra megkordult az éhségtől. Délután fél kettő múlt négy perccel, állapította meg karórájára pillantva. Majdnem félórát késtem. Előbb szoktam érkezni. Remélem, maradt még ebéd nekem is.

Lelépett a macskaköves utcára, gyorsan körbe nézett, és átment az utca másik oldalára. A kifőzde dupla ajtaján az ablaküvegeket fehér függöny takarta. Ahhoz, hogy bekukucskálhasson, lábujjhegyre kellett állnia. Mindegyik asztalnál ültek, többen is. Az ablak mellettinél azonban egy idősebb nő egyedül ült. Ott jó lesz, döntötte el. Ha választania kellett, inkább az öregek társaságát kereste. Velük jobban szót értett. Tizenkét és féléves kora ellenére már tisztában volt azzal, elég, ha figyelmes hallgatója az idős embereknek.

Mindig volt mesélni valójuk. Ez azzal az előnnyel járt, hogy amíg beszéltek, nem tettek fel buta kérdéseket.

Belépett a helységbe. Összesen hat asztal volt, piros és sötétkék kockás terítőkkel letakarva. Mindegyik közepére egy színültig töltött kancsó vizet helyeztek. Odalépett az ablak melletti asztalhoz.

– Csókolom. Szabad ez a hely? Leülhetek? – kérdezte.

Nem várta meg a választ. Kihúzta a széket, lehuppant az idős asszony mellé. Kivette zsebéből az ebédjegyét, és az asztal sarkára tette. A néni éppen az utolsó fogáshoz kezdett volna hozzá, amikor a fiú az asztalához érkezett. Rápillantott, nem válaszolt, csak bólintott.

Rövid, ősz haj keretezte az arcát, amelybe az idő mély ráncokat szántott. Sötétbarna szemét a tányérra szegezte. Fehér, kihajtott nyakú blúz volt rajta, a fiúnak feltűnt a nyakában csüngő aranyló kereszt, amelyen nem volt kifeszített Jézus. Ráncos, kék és barna foltokkal tarkított jobb kezén jegygyűrűt és egy köves gyűrűt viselt.

Néhány percen belül az asztalukhoz érkezett a szőke kontyos, nagy mellű pincérlány. Ismerték egymást, a fiú rámosolygott, és a kezébe nyomta ebédjegyét. Szótlanul ücsörgött a néni mellett, türelmetlenül és éhesen várta a levest. A néni elmosolyodott.

– Nagyon éhes vagy? – kérdezte.

– Igen. Kicsit később érkeztem a szokásosnál. Nem jött a villamos.

– Finom a mai ebéd. Zöldborsó leves, pörkölt krumplival, és ez a sütemény, – mutatott az előtte lévő tányérra. – De ahogy látom, te a vasszöget is megennéd, olyan jó húsban vagy. Így van?

A fiú elpirulva bólintott. Már megint a súlyával piszkálják. E nélkül is tudta, hogy dagadt. Elég kínlódást okozott túlsúlya a tornaórákon. Mostanra társai felhagytak a csúfolásával. Egy évvel korábban az egyik piszkálódó társát úgy ellökte, hogy hanyatt esett. Azóta senki sem foglalkozott az osztályban a súlyával.

Merengését a pincérlány érkezése szakította meg. Elétette a tányér levest, és jó étvágyat kívánt. A fiú kezébe kapta a kanalat, és enni kezdett.

–  Jó étvágyat! Nem kell rohannod, vigyázz, nagyon forró a leves, – figyelmeztette az idős asszony.

Időközben asztaltársa végzett a süteménnyel. Az üres tányért beljebb tolta az asztalon. Komótosan megtörölte a száját a papírszalvétával, gombóccá gyűrte, és a tányérra hajította. Ölébe vette a táskáját, kivett belőle egy csomag Kossuth cigarettát, maga elé húzta a hamutartót, és a táskájából előkotort csillogó, aranyszínű öngyújtójával rágyújtott. A fiút egyáltalán nem zavarta a füst. Anyja és mostoha apja is dohányzott.

A szemüvegkerete fölött rápillantott az asszonyra, aki megemelt fejjel felfelé fújta a füstöt. Hosszasan nézte a fiút, mintha valamilyen jelet keresne az arcán. Rámosolygott, és azt kérdezte tőle:

– Ugye fiam, te zsidó vagy?

A fiú éppen végzett a levessel. Az öregasszonyra pillantott, nem értette, mit kérdezett.

– Mit tetszett kérdezni?

– Hogy zsidó vagy-e?

A fiúnak fogalma sem volt, mit válaszoljon. Bár már hallotta ezt a kifejezést, a történelem tanárnője mesélte, hogy a zsidókat a háborúban összeszedték és táborokba vitték. Azt is tudta, nagyon kevesen tértek haza.

De még sohasem gondolkodott el azon, vajon honnan tudták, kit kell elvinni a táborokba? Mitől neveznek valakit zsidónak?

Körbe nézett, tekintetével a pincérlányt kereste. Közben azon törte a fejét, mit válaszoljon a néni kérdésére. Hogy veszi ki magát, ha az igazat válaszolja? Vajon miért érdekli a nénit?

–  Talán zavar a kérdés? Nem akartalak kínos helyzetbe hozni. Ha nem akarsz, ne válaszolj, – mondta az asszony, közben elnyomta a cigarettáját a hamutálcában.

– Egyáltalán nem zavar. De fogalmam sincs, hogy az vagyok vagy sem.

– Hát az, hogy lehet? – nézett a fiúra az idős asszony. – Szoktatok templomba járni?

– Egyáltalán nem. A szüleim nem vallásosok, nem hisznek Istenben.

– Szóval, ateisták.

– Ezt a szót nem ismerem.

– És mondd kisfiam, a nagyszüleid élnek? – kérdezte a néni. Közben a pincérlány a fiú elé tette a második fogást.

– Egyél csak nyugodtan, mert a végén kihűl. Szóval mi van a nagyszüleiddel?

– Csak a két nagymamám él. Azt mesélték, a nagypapák meghaltak a háborúban.

– Azt nem mondták, milyen körülmények között?

– Nem. De majd megkérdezem tőlük.

– És a szüleid? Ők hol voltak a háború alatt? Mit csináltak?

– Az apám betegeket cipelt egy kórházban, valahol Pesten. Az anyám…- hirtelen elhallgatott.

Most mesélje el ennek az ismeretlen néninek, hogy az anyja illegális kommunista volt, és mindenféle álnéven bujkált?

– Varrónő volt, úgy tudom. De tetszik tudni, a szüleim nem szeretnek arról mesélni, ami a háború alatt történt.

Végzett a pörkölttel is. Azért jó lenne tudni, hogy zsidó vagyok vagy sem. Valamit tudhat ez a néni, ha megkérdezte tőlem. Megkapta a süteményét is, amit pillanatok alatt befalt.

A fehér hajú asszony mosolyogva nézte a jó étvágyú fiút.

– Ha hazamész, kérdezd meg anyukádat, zsidó vagy-e, rendben? Ha legközelebb találkozunk, majd számolj be róla.

A fiú nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Aztán felállt, helyére tette a széket, és gyorsan elköszönt a nénitől.

Délután alig bírta kivárni, hogy anyja hazaérkezzék a munkából. Miután végeztek a vacsorával, a fiú megfogta anyja karját, és azt mondta:

– Anya, szeretnék valamit kérdezni.

– Kérdezd csak kisfiam, de ugye nem baj, ha közben elmosogatok?

Anyja beleöntötte a forró vizet a mosogató edénybe, hideg vizet engedett hozzá a falikútból, aztán beletette a tányérokat és az evőeszközöket.

– Az étkezdében, ma délben, egy néni azt kérdezte tőlem, hogy zsidó vagyok-e?

Az anyja keze mozdulatlanná vált. Mereven nézett a fiára.

– És mit válaszoltál neki?

– Azt, hogy nem tudom.

– Erre ő mondott valamit?

– Csak annyit, hogy kérdezzelek meg téged.

Az anya letette a mosogató fazekat a konyha asztalról, leült a másik hokedlire, szemben a fiával. Pongyolája zsebéből előkotort egy cigarettát, és rágyújtott.

– Igen, zsidó vagy.

– És miért most kellett megtudnom? Miért nem beszéltél erről nekem korábban?

– De kisfiam, nagyon jól tudod, hogy mi nem vagyunk vallásosok. Szerencsére, ebben a rendszerben lényegtelen, hogy valaki zsidó vagy sem.

– Akkor miért kérdezte a néni? Honnan gondolta, hogy zsidó vagyok? Hiszen korábban soha nem találkoztunk. Szerintem, őt nem az érdekelte, hogy vallásos vagyok vagy sem. Van itt valami, érzem, amiről nem akartok beszélni. Nem így van?

A fiú anyja nagyot sóhajtott. Újabb cigarettára gyújtott.

– A zsidóság csak részben vallás. Az egyszerűség kedvéért, mondjuk egy nép is, amely több ezer éves történelemmel rendelkezik. Kiűzték őket az otthonukból, szétszóródtak a világban. De nem volt olyan korszak, amikor ne üldözték volna őket. A középkorban, aztán később is. És ami a legfurcsább, a legbizarrabb, később nemcsak a vallásos zsidókat üldözték, hanem azokat is, akiknek semmi közük sem volt Istenhez, de a szülei, nagyszülei zsidó származásúak voltak. Ezért pusztult el mindkét nagyapád is.

A fiú nem tudott mit kezdeni anyja szavaival. Eddig nem volt kérdés számára származása. Magyar volt, és kész. Most pedig megtudta, hogy zsidó. Ezek szerint nem magyar? Vagy egyszerre mindkettő?