Minimálbér

2

Sáfrán István/ujkelet.live

Nekem tulajdonképpen minden tetszik Izraelben.

Ezzel nyit Feri, akit amúgy a kiryat yami merkaz klitába érkezése óta ismerek. Kicsit disszonáns a bevezető. Mi az, hogy minden tetszik. És ha minden tetszik, akkor mi ez a tulajdonképpen. Javaslom, fussunk neki még egyszer a mondatnak, de köti a karót az ebhez: tulajdonképpen. Ebből nem enged.

Mielőbb belemélyednénk a szövegelemzésbe, engedtessék meg pár mondat Feriről. Az a típusú ötven előtti férfi, aki soha nem a dolgok könnyebbik végét keresi. Egy gramm fölösleg nincs rajta, szíjas izomzatú, nagy teherviselő. Beleáll a munkába és amit elkezd, azt be is fejezi. A legszebb férfikornak mondják, amikor ereje teljében még az ember, de már megfontolt annyira, hogy kétszer is meggondolja, mielőtt nagy döntésekre jut. Nem is a hozzáállásával volt a baj. Olyasféle közepesnek mondható vállalkozást vitt Magyarországon. Már a rendszerváltás előtt belevágott a szállítmányozásba, jó csillagzat alatt született az elhatározása, mert aztán évről évre haladt előre. Kölcsön-IFA-val kezdte és fénykorában Volvókat futtatott Európa útjain. Mindene volt a cég, nem csak megélhetése, de hobbija és mániája is egyben. Ment a dolog, amíg ment, egészen az éppen soros gengszterváltásig, amikortól mintegy varázsütésre, kezdtek elszivárogni megrendelői. Mindent úgy csinált, mint régen és mégis, azaz: mégsem! Egyik évről a másikra elapadtak megtakarításai és azon kapta magát, hogy már az üzemköltséget sem tudja kitermelni, pedig…

– Tőlem mindig távol állt a politika, nagyon ügyeltem arra, hogy senki ne tudhasson belém kötni semmilyen zászló alól acsarkodva. Véleményem persze volt a világról is meg a hazáról is, de megtartottam magamnak. Ez azonban kevés volt az üdvösséghez. A végén már majdcsak kenyérgondjaink támadtak. Akkor mondtam az asszonynak, úgy látszik nekünk kívül tágasabb. De erről ne is kérdezz, nem fogok visszafelé köpködni. Tudomásul vettük, mint oly sokan mások is, hogy mennünk kell.

Nem volt kétséges, hogy hova és merre tovább.

Izrael mindkét arcát megmutatta az érkezőknek. A kedves, szívélyesen befogadót és az érdesen sörtéset is. Nem érte meglepetés, felkészült a megpróbáltatásokra. Mint oly sokan mások, kezdte a lépcsőház-takarítással, aztán elszegődött bútorszállítónak, és az ulpántól lopott órákban metapeletkedett is. A minimálbért mindenütt megkapta, s ezzel nem is volt semmi baja. Minden kezdet nehéz, majd kiegyenesedik a világ körülöttünk is – vigasztalta asszonyát, aki mint minden rózsaszínű leányregényben szokás, az elsőtől az utolsó lépésig kitartott embere mellett. És ahogyan előbbre jutott a nyelvben, kezdett kikacsintgatni a kiryjatok munkalehetőségek tekintetében valóban szűknek tetsző látóköréből. Szerencsés pillanatban keresett új állást. Lévén agrármérnök az alapszakmája, egy tehenészetben kötött ki. Nem okozott gondot neki, hogy a hajdani ágazatvezetőnek a villa nyelénél kínáltak foglalatosságot.

Nem akarok nagyot mondani – idézi fel az első szakmai benyomásait -, de az alkalmazottak többségének, hogy egészen pontos legyek, a tulajdonoson és rajtam kívül, a többieknek annyi köze volt a tehenekhez, hogy már ittak életükben tejet. Ráadásul, amint megtapasztaltam, az egyszem távol-keleti olén, egy thai fiún meg rajtam kívül mindenki menekült a munkától, mint a tűztől. Én beleálltam, ahogyan mindig és mindenütt tettem. Ha akarnám se tudnám másképpen. A véremben van. Természetesen itt is minimálbéren alkalmaztak, de én ennek is örültem, mint daru a tollának. Gondoltam, a tulaj csak észreveszi előbb-utóbb az igyekezetemet és csiszol majd valamit a fizetésemen. Amúgy mindent velem beszélt meg egy idő után, mert látta a hozzáállásomat, meg persze a többiek még annyit se tudtak ivritül, mint én. Először csak a jobb keze lettem, aztán mind a kettő.

Észrevette. Mármint, hogy pakolni lehet rá. Egy idő után már nemcsak a nyolcórás műszakba kellett bejárnia, de nem volt ritka a 12-14 órás munkaidő és az éjszakai berendelések is csaknem egymást érték, mert egy-egy váratlan elléshez mindig őt ugrasztották. A többieket valahogy soha nem lehetett elérni. Vagy kikapcsolták a telefonjaikat este nyolc után, vagy a fülükön ültek, amikor a főnök csöngetett vagy maga a tulaj látta jobbnak, hogy mégiscsak jobb, ha egy szakember bábáskodik jószágai körül. Tény és való, a gazda minden percét kifizette.

Természetesen minimálbérrel.

Feri egy év alatt csont és bőrre fogyott. A végösszeg, amit havonta hazavitt tetszetősen kerek volt, de mint mondja nem ezért, nem ennyi munkáért. Próbálkozott a nagyfőnöknél. Soha nem a pénznél kezdte, hanem hogy mit lehetne másképpen, mit kellene nem úgy csinálni mint eddig. A gazda nem volt buta ember, nem volt saját ellensége, szinte kivétel nélkül minden javaslatát, tanácsát elfogadta, talán csak a munkatársak fegyelmezésébe nem akart belefogni.

– Ütötték-vágták a jószágokat, pedig az állatnak is van lelke, akkor almoztak, amikor kedvük tartotta, a fejés idejét sem tartották be mindig és hát a higiéniára sem adtak sokat. Azt hiszem a tulaj nem akart üközni az alkalmazottaival. Meglehet félt is egyiktől-másiktól, meg talán azért is, mert ennyiért nem talált volna helyükbe még olyanokat sem, mint amilyenek tették a dolgukat nála. Ezek a perifériára szorult oroszok meg arabok nagyon kemények tudnak lenni, ha egyszer bedurvulnak. Meg van közöttük összetartás is, úgyhogy kétszer meg kell gondolnia magát annak, aki beléjük köt. Rám úgy ahogy hallgattak, de noszogatni már nem hagyták magukat. Szicsász, meg rega-rega! Fogok én a főnök helyett velük kakaskodni? Majd egyszer még jól fejbe kólintanak. Nem! Inkább elvégeztem a rájuk szabottakat is.

– Mennyit húztál le a tehenészetben?

– Majdnem két esztendőt. Történt, hogy egyik munkatársam az éjszakai műszakban egy traktorral kidöntötte az istálló ajtaját, aztán mint aki jól végezte dolgát, mert neki már letelt a munkaideje, hazament. Az állatok persze kiszállingóztak a karámból, szerte szét amerre láttak, mert a pasas otthagyott mindent, mint eb a szaharát. Hajnali ötkor, amikor bejöttem, minden rám várt. Összeszedni a marhákat, csutakolni, almozni, előkészíteni a napi rutint. Mire a főnök is megérkezett, én már teljesen meg voltam halva. Mondom neki, hogy mi várt itt reggel, mire azt mondta, hogy kol ha kavod. Az anyád jó istenit, mi az, hogy kol ha kavod?! Kiteszem a lelkem, itt döglök meg a trágyakupac tetején és csak ennyi? Ko ha kavod? Hát nem érdemlek meg legalább egy sékeles órabéremelést. De, mondta, jól van, meglesz. Aztán nézem a hónap végén az elszámolást és látom, hogy csak 50 agorát emelt. Közöltem vele, hogy nekem a fél sékel kevés, nekem ennél több jár, mert többet is végzek, mint a többiek. Különben elmegyek. Megvonta a vállát és kiadta a papírjaimat. Titokban reménykedtem, hogy marasztalni fog, mert bár nagyon kemény volt a munka és tényleg erőn felül teljesítettem minden nap, de hát végső soron szerettem csinálni, mert valahol mégiscsak a szakmám közelében lehettem és tulajdonképpen jól éreztem volna magam. Úgy álltam hozzá, mintha az enyém lett volna az egész telep. A magaménak éreztem. A többiek nem sok vizet zavartak, engedték, hogy odaférjek a munkához. Én meg nem foglalkoztam velük. Nem is igen lett volna rá erőm, meg időm se. Szóval egy sékelen múlt. Inkább kirúgott. Komolyan mondom, hogy a könnyeimet nyeltem a hazafelé úton. Előtte még soha nem éreztem, hogy ennyire semmibe vettek volna. Még amikor a költöztetőkkel voltam, akkor is megkérdeztek a lépcsőfordulóban, akikkel együtt cígöltük a szekrényt, hogy megálljunk egy szusszanásra, vagy bírod még? Jó lecke volt. Mondtam az asszonynak, látod, ez is Izrael. Nemcsak az, amikor vadidegen emberektől kaptunk induláskor ilyen meg olyan ajándékokat, háztartási eszközöket, tévét, biciklit, meg sok minden mást.

Na, akkor jött pár nehéz hónap – egy fizetéssel, meg a munkanélkülivel. Túlélték. Sőt. Ebben az időszakban is kipréselték azt a jó pár száz sékelt, amivel az otthon maradott egyetemista lányaik megélhetését segítették. Hetente többször is járt a munkaerő-közvetítők nyakára, míg végül az egyik cég állást ajánlott. Egy nagy mamut raktárába kerestek targoncást. Szerencsére idejében honosította a jogsit és így jóformán a káderes karosszékéből mindjárt átülhetett a villás nyergébe.

– Mondjam, hogy természetesen? Itt is a minimálbérrel vettek fel. Jól van, új vagyok, kezdő vagyok, majd kialakul.

– Kialakult?

– A nagy fenét – legyint, s mond is egy cifrát hozzá. – Befejezett évem van és bátran állíthatom, hogy a legjobbak közé küzdöttem fel magam. Ugyanúgy, mint a tehenészetben volt, egy hónap után már itt is nyújtott műszakokba vezényeltek, mert én mindent elvállaltam. Ha sietős szállítmány futott be nem számított, hogy éjfélen innen vagy túl vagyunk. Látták, hogy lehet rám számítani és minthogy én amolyan civil-zsidó vagyok, volt hogy a teljes sabatot a villás targonca kormánya mögött töltöttem. Soha nem panaszkodtam, rám sem volt panasz. Kellett a pénz és kell ma is.

Akkor hát tulajdonképpen minden rendben…

– Te mondád: tulajdonképpen. A feleségem, aki egy óriási irodaház takarítását végzi többedmagával 30 sékeles órával van beállítva. Kérdeztem legutóbb a főnökömet, elégedett-e velem. Mondta, hogy minden a legnagyobb rendben, nekem itt nyugdíjig biztos állásom van. Mondtam neki, hogy köszönöm, de hát a feleségem, aki még csak nem is szakmunkát végez, három sékellel többet kap egy órára mint én, akinek milliós felelősség nyomja az emelővilláját. Amit itt meg kell emelni az nem ritkán egy kisebb vagyont ér. És én mindennel úgy bánok, mintha porcelán lenne a dobozokban. Jól van, nyugtatott meg a főnök, utánanézek.

Hát kelt, mint fent. Ahogyan a tehenészetben még nem is olyan régen, 50 agórát emeltek az órabérén. Nem volt kezében lapát, amikor átböngészte a bérjegyzékét, ezért nem is volt mit odavágni a sarokba. Nyelt egy nagyon vagy inkább köpött? Erre már nem emlékszik tisztán. Ami biztos, újra bejelentkezett az állásközvetítőkhöz. Elmondta, minden rendben lenne, de ezzel a fél sékellel nincsen kibékülve. Megalázónak tartja. Hogyan szakadjon már meg a munkában, hogy valahol kiérdemelje, ami jár. Mert jár, járhatna, hiszen amint azt a zuhany alatt olyan gyakran kitárgyalják, mindent tudnak egymás dolgairól. Természetesen arról is, hogy ki milyen elánnal dolgozik, s persze hogy ki mennyit szakít ezért a cégtől.

– Nem mintha különösebben érdekelne, hogy ki mennyit visz haza. Nekem az a fontos, ami a számlámra megy. 27,50 kevés, na! És ne gyere azzal, hogy ez a kapitalizmus. Egy fenét. Ez a szarháziság. Szóval mit is kérdeztél a beszélgetésünk elején. Hogy hogyan vagyok? Mit mondtam? Hogy tulajdonképpen jól. Na. Tulajdonképpen…. Most már érted?

2 Kommentek

Hozzászólás