Papucs

szerző: Gideon Peer

Házi használatra szánt gumipapucsomat 2000 májusának egyik borongós délutánján vásároltam, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy ezzel a nagyvonalú befektetéssel otthoni lábbeli problémámat egy életre megoldom.

De mint tudjuk, ember tervez, isten végez: nagyon hamar, már tavaly, 2015-ben fáradság jelei kezdtek mutatkozni mamuszomon. Idén odáig fajult a helyzet, hogy egyetlen cérnaszál tartotta össze a felső fertályt az alsóval, és joggal lehetett tartani attól, hogy ez sem lesz örökéletű, az utolsó kötelék is megpattan közöttük, és nem csupán a nyomom, de a papucsom is ott marad majd a szőnyegen.

Meg kellett barátkoznom az ötlettel, hogy újat vásároljak, annak dacára, hogy szeretett és jól bevált papucsom bizonyos részei még teljesen érintetlenek voltak, és ha sajátos módon nem romlik meg a kapcsolat a fentebb említett két alkotóelem között, még évtizedekig tudtunk volna egymásnak örülni.

Jártam az üzleteket, de nem találtam kedvemre valót. Pontosabban, mindegyik drágának mutatkozott. A kereskedők a századforduló óta teljesen megbolondultak, ami pedig a papucsok árát illeti, az őrület jelei ütköztek ki rajtuk. Nem emlékszem, annak idején mennyit kóstált a lábbelim – hogyan tudtam elfelejteni? – de egy biztos: most többet kértek érte. A nagy és megválaszolhatatlan kérdés: miért?

Így morfondíroztam magamban, amikor az egyik üzletben, mintha angyal szállt volna az ölembe, egy nagy kosárban, takaros nylonzacskókba csomagolva Reebok gumipapucsokat láttam kiállítva, öt sékelért. Tizedáron, mint bármilyen addig látott lábbeli.

Már majdnem utána kaptam, amikor elfogott az egészséges kétkedés: miért ilyen olcsó? Először arra gondoltam, biztosan árukapcsolásról van szó, ha példának okáért papírpelenkát veszek 1500 sékelért, ötért megkaphatom a Reebokot. Miután a legkisebb lányom is 35 éves, az unokáimnak pedig a szüleik a nagybefektetőik, nem láttam kifizetődőnek az üzletet. Érdeklődésemre kijelentették, semmit sem kell vásárolnom, papírpelenkát sem, hacsak nem személyes okokból ragaszkodom hozzá. Le kell szurkolnom az öt sékelt, és enyém a papucs.

Álljon meg a menet! Ki kell derítenem, mi van a dolog mögött, hol van a kutya elásva, mit takargatnak előlem? Mikor zúdul nyakamba az özönvíz, ami majd megmagyarázza a surranó minősíthetetlen árát?

Nem vagyok balek, engem ilyen filléres trükkel nem lehet átejteni. De akármerről vizsgáltam is a tényállást, semmi gyanúsat nem találtam. Bár eredetileg nagy bevásárlásra készültem, semmi mást nem vettem, kizárólag a papucsot, azzal a céllal, hogy lebuktassam az üzlet vezetőségét. A pénztárnál még reménykedtem, hogy a számlán öt helyett ötvenet találok, de nem. Nagy kétkedések, lelki csaták után kiguberáltam az összeget.

Hazafelé menet rossz érzésem támadt. Semmi kétség, átvágtak. Alig vártam, hogy hazaérve kibonthassam a nylonból a papucsot, amelyet alapos vizsgálatnak vetettem alá. Először a nagyságát ellenőriztem. Talán egészen más méret, mint amit ráírtak. De akkora volt. Próbáltam hajlítgatni, előre, hátra, hátha eltörik, de nem, együtt hajlongtunk. Felpróbáltam, nem volt kényelmetlen. Jártam benne, úgy viselkedett, mint ahogy azt az ember egy papucstól elvárja.

Tanácstalanul álltam. Hol a svindli? Miért olyan olcsó? Hol a turpisság? Miért nem szégyentelenül drága, mint a többi, rendes papucs? Miután lábbeli ügyekben nem vagyok igazán járatos, elvittem egy szakemberhez, vizsgálja meg alaposan.

Nem talált rajta semmi kivetnivalót. Csak csodálkozott. Nem árulta el, min. Kérdezte, hol vettem, ebből azonnal rájöttem, összejátszik az üzlettel. Amerre az ember ellát manapság, mindenütt maffia.

Azóta képtelen vagyok megnyugodni. Nem is alszom rendesen. A papucsot visszatettem a nylontasakba. Ha látom, kétségek gyötörnek.

Még szerencse, hogy a régit nem dobtam ki. Most abban járok. Amíg tart, tiszta haszon. És aztán? Majd veszek egy másikat. Csak ne legyen túl drága…