Mikor van vége?

4

szerző: Sáfrán István

Harmadnapja, hogy öreg barátomat szélütés érte. Most itt ülök vele szemben. Én a kórház műanyag egyen-székén, ő tolókocsi börtönébe kényszerülve mozdulatlanul. Mintha kicserélték volna. Mindig vidám, huncut tekintete most fátyolos, valahová a messzi távolba révedő. Adnám rá a szemüvegét, de fejét elhúzva hárítja mozdulatomat.

– Hallod, amit mondok? – kérdezem, s próbálom erősebbre tekerni a fülest, de ebből sem kér. Bólintja hogy igen, meg hogy mondani akar valamit, húzódjak közelebb. Már arcomon érzem a leheletét, annyira nincs távolság közöttünk, mégsem értem elsőre közlendőjét. Erőlködik, újra kezdi, aztán még egyszer. Most már hallom, csak érteni nem akarom. Azt mondja Imre bácsi, az én öreg, mindig vidám, ezer csínyre a kilencvenen túl is mindig kész barátom, hogy el akarok menni.

Felcsattanok. Hogy mondhat ilyet!?

Magam is meglepődöm saját indulatomon. Nem érdemli ezt a durva hangot tőlem, nem ez a kettőnk viszonya, és én mégis akaratlanul és megbocsájthatatlanul kiabálok vele. Nem is tudom pontosan felidézni, hogy miket hordtam össze. Hogy ne adja fel, hogy szükségünk van rá, hogy sokan szeretjük, meg hogy az orvostudomány, és hogy ennél szarabb helyzetből is kivonszolta már magát, amikor a Kárpátok gerincén egyszerre kétfelől lőtték őket: onnan az oroszok, eminnen meg az övéi, hát csak nem fogja feladni most, amikor! Teljesen kifordultam magamból. Pedig hát se kutyám, se macskám az öreg, egy véletlen találkozásból visszamaradt barátság a mienk. Megkedveltem, talán korán elment apám és anyám helyett borítottam rá kéretlen szeretetemet.

Kifogy belőlem a szusz, lehiggadok, hátrébb csúsztatom a székem és keresem az öreg tekintetét. Nézem az arcát, az immár mimika nélküli kifejezéstelen ábrázatot, az elfonnyadt vonásokat, a liffedő ajkat. De a tekintete! A tekintetében még van élet.

Ne add fel – ismételem egyre kétségbeesettebben – ne add fel, ne add fel! Nyelem a könnyeimet és mintha neki is szivárogni látszana valami a szeméből. Mind a két kezét fogom, de csak az egyikkel tud visszaszorítani valamelyest, a jobb oldalában már nincs erő, nincs élet. Kilátástalan küzdelem. Nem panaszolja, fájdalmai nincsenek, de szenved, ezt mondania sem kell, a pillantása mindent elárul. Elfordítja a fejét, mint aki már nem akar tudomást venni az őt körülvevő világról. Nehezen préseli ki magából a szavakat. Inkább suttogja, mintsem mondja újra. Aztán újra. És megint újra.

– El akarok menni. Segítsetek…

kép: illusztráció

4 Kommentek

  1. Meghato,szep iras es igaz…..100x is igaz,hogy remenytelen helyzetben levo betegeket hagyjanak bekeben,emberi modon elmenni…rettenetes latni a ki es bemeno csoveket,a magatehetetlen embereket, a kiszolgaltatottsagot….a Hipokrateszi eskut ma nagyon felreertelmezik.Nagyon sokszor emberek,akik meg menthetok lettek volna meghalnak meghalnak figyelmetlensegbol, trehanysagbol,kozombossegbol…ez vomatkozik apolokra es orvosokra egyarant..szerencsere a tobbseg nem ilyen…..de betegek,akik menni akarnak ,hagyjak oket menni,vagy sgitsenek bekesen,megnyugodva tavozni….magamnak is ezt kivanom,ha eljon az ido….

Hozzászólás