Hal a vízben

0

szerző: Gideon Peer

Nem vagyok horgász. Tőlem a halak vidáman fickándozhatnak a vízben. Eszembe sem jut, hogy kirángassam őket természetes közegükből.

Aztán egy nap arra ébredtem, hogy pecáznom kéne. Mintha valaki azt súgta volna a fülembe, hogy menj, dobd a csalit a sodrásba.

– Milyen csalit, és milyen vízbe? – kérdeztem tanácstalanul a súgótól, aki a láthatatlanság fátylába burkolózott.

– Indulj! – szólt rám erélyesen, pedig nem kedvelem a magas frekvenciákat.

Éppen mindennapi tevékenységemhez, a semmihez feszültem újfent, azzal próbáltam elütni az időt, horgászni viszont semmi kedvem se szottyant, igaz, máshoz sem.

– Lódulj! – pörkölt rám a láthatatlan – nem fogod megbánni…

– Nem tudom, mit fogok és mit nem, halat biztos nem – replikáztam, de akkor észrevettem, hogy felvonja láthatatlan szemöldökét.

– Jól van, na – mondtam, és kipenderültem az ajtón.

Halászati ismereteim hézagosak, de azt tudom, bot, madzag és horog nélkül nincs hal, amely szóba állna velem.

Madzagom volt, legfeljebb nadrágom nem lesz, mármint rajtam. Botot meg törtem magamnak az útszéli fák egyikéről. Már csak a horog hiányzott, de az nagyon, hogy profi legyen a felszerelésem.

Az egyik inggombomat, kábé két éve, de ki tudja a pontos időt észben tartani, egy gombostű helyettesítette átmeneti jelleggel. Megszüntettem beosztását, de munkaviszonyát nem. Meghajlítottam kissé a felszabadult tűt, már horgom is volt, nem is a legrosszabb.

Elértem a Yarkon folyóhoz.

A gatyamadzagot rákötöttem a vesszőmre, majd a madzag végére a behajlított gombostűt erősítettem, amelyet közben, gyorstalpaló kurzuson átképeztem horoggá.

Bedobtam a csalit csak úgy, pőrén, pedig tudtam, illenék legalább egy fél gilisztát ráakasztani, de úgy gondoltam, békén hagyom a környék csúszómászóit, végül is semmi közük ahhoz, hogy engem egy láthatatlan össze-vissza kajtat.

Gondoltam, időm van, hűvösebb hely után koslattam. De megszólítottak.

– Kívánj hármat, teljesítem!

Egy aranyhal volt. Fogalmam sincs, hogy került a Yarkonba? Tel Aviv tejjel-mézzel folyó lefolyója nem arról nevezetes, hogy aranyhalak fickándoznak benne. A horgot nem kapta be, a madzagot a szájában tartotta. Úgy látszik, nem kívánt plasztikázni.

– Nos? – kérdezte, közben a szempilláit verdeste.

Gondolkodóba estem, de momentán egy teljesítendő kívánság nem sok, annyi sem volt a tarsolyomban.

– Nú – sürgetett, héber tudását fitogtatva.

Megvontam a vállam, mert tényleg semmit sem kívántam.

– Segítek – jelentette ki az aranyhal.

Sorolta:

– Pénz… nő… egészség…

Egyikre sem kaptam rá. Aztán eszembe jutott valami:

– Egy kívánságom lenne…

– Egy? – kérdezte. Lerítt arcáról a csalódottság. Végül megemberelte magát:

– Mi vóna az?

– Úgy szeretnék élni, ahogy a tévéhirdetésekben van…

Láttam, nem érti. Megmagyaráztam:

– Azt szeretném – kezdtem – ha mostantól minden úgy lenne, mint a hirdetésekben. A krémtől váljon simává, ráncmentessé az arcom. Ha autót veszek, abban mindig a legcsinosabb lányok üljenek, miközben átszeljük a Szaharát, és áttörünk néhány jéghegyet. Ha készételre fáj a fogam, olyan finom legyen, hogy attól az ájulás környékezzen. A Szuperben kiváló minőségű gyümölcsöt és zöldséget kapjak. Ha nyaralni megyek, mindenki a kívánságomat lesse. Az egész személyzet. Ha lakást vásárolok, olyan hatalmas szalon, fürdőszoba álljon benne, amilyent a képernyőn látok. Ne repedjenek meg a falak, ne robbanjanak szét a csövek, és az erkély se hulljon alá, ha kilépek. Továbbá, az idősek otthonában mosolygós arcú alkalmazottak, és táncos lábú szobatársak várjanak. Testépítés közben láthatóan duzzadjanak az izmaim…

Egy uszonycsapással otthagyott:

– Csak az örökéletre, nőkre és pénzre van felhatalmazásom. Csodalesőkre nem pazarlom a drága időmet…

Hozzászólás