1956

szerző: Flórián András

1956 október 23. már javában dúlt a harc a rádió körül. A felkelők, hogy a rádiót védő ÁVH-sok ne kaphassanak erősítést, a Rákóczi út 4 alatti, nyolcemeletes házunk lapos tetejéről tartották zárótűz alatt a Bródy Sándor utca környékét.

Nyolc óra tájban egy orosz tank érkezett az Astoria szálló elé, a tetőről tüzelők semlegesítésére. Aki ismeri a környéket, az tudja, hogy nem ez volt a Vörös Hadsereg legbölcsebb döntése. Ugyanis, abban az időben még csak aknavetővel lehetett az Astoria elöl a házunk tetejét elérni.

Az oroszok a legfelső emeleti lakások plafonján keresztül próbálták fenéken lőni a tetőn lévő harcosokat. Nem csak az eszköz választása, de a kezelők jártassága is kritikán aluli volt. Az első ágyúgolyó, a mi első emeleti lakásunkat rombolta le. A tankisták kicsit igazítottak a lövegen, majd szétlőtték a második emeletet. Igazítás, lövés, harmadik emelet. Így araszolgattak emeletről-emeletre  a tető felé. Végül nem is az ágyúzás, hanem a házban kitört tűzvész miatt hagyták el a felkelők az épületet.

Míg folyt ez a lőgyakorlat, a lakók, köztük mi is, a pincében dekkoltunk. Fölöttünk égett a ház, alattunk a lövések okozta rázkódásoktól megrepedt nyomócsőből szivárgott a víz. Nyolc órán keresztül ringatóztam a hullámokon, egy nagyméretű faláda tetején ülve. Aztán egyszerre csend lett. Belépett a pincébe egy orosz katona, aki közölte velünk, hogy csak egy rövid tűzszünetet tartanak, hogy a polgári lakosság elhagyhassa a környéket.

Ekkor indult az odisszeánk. Különböző barátoknál, ismerősöknél próbáltuk meghúzni magunkat. Egyikőjüknek se mi hoztuk el a szerencsét. Ahol mi megjelentünk, ott rövidesen fellángolt a harc.

Többet voltunk úton, mint fedél alatt.

Az akkor, tíz évesen átéltek döntő mértékben határozták meg a további életemet. Láttam embereket meghalni, láttam elesett orosz katonák hevenyészett sírjait.

Egy alkalommal, amikor anyámmal kenyérért mentünk, egy fegyveres leparancsolt engem a járdáról, mivel szerinte zsidók legfeljebb az úttesten közlekedhetnek. A bénultan álló anyámmal  nem törődött a harcos.

Útközben egy graffiti Icig jövőjéről tudósított.

ICIG, NEM VISZÜNK AUSWITZIG

– harsogta a falfirka.

Egy teherautó robogott el mellettem. A platóján álló, kipirult arcú emberek lelkesen skandálták, hogy:

AKI MAGYAR, VELÜNK TART!

Aki nem tarthat velük, mert csak az úttesten közlekedhet, az nem magyar? És ha nem magyar, akkor mi lesz vele?

Az anyám nyújtotta kapaszkodók,

– nem zsidó, kommunista kisfiú vagyok

– szükség esetén a szovjet elvtársak ….. – semmivé lettek.

Démonaim testet öltöttek. A megtestesült gonosz állt előttem. Soha ilyen védtelennek nem éreztem magam.

Ekkor, tíz évesen határoztam el, hogy majd egy olyan helyen fogok élni, ahol ez velem meg nem történhet. A megvalósításra harminckét év múlva került sor.

kép: CIA