szerző: Flórián András
1956 október 23. már javában dúlt a harc a rádió körül. A felkelők, hogy a rádiót védő ÁVH-sok ne kaphassanak erősítést, a Rákóczi út 4 alatti, nyolcemeletes házunk lapos tetejéről tartották zárótűz alatt a Bródy Sándor utca környékét.
Nyolc óra tájban egy orosz tank érkezett az Astoria szálló elé, a tetőről tüzelők semlegesítésére. Aki ismeri a környéket, az tudja, hogy nem ez volt a Vörös Hadsereg legbölcsebb döntése. Ugyanis, abban az időben még csak aknavetővel lehetett az Astoria elöl a házunk tetejét elérni.
Az oroszok a legfelső emeleti lakások plafonján keresztül próbálták fenéken lőni a tetőn lévő harcosokat. Nem csak az eszköz választása, de a kezelők jártassága is kritikán aluli volt. Az első ágyúgolyó, a mi első emeleti lakásunkat rombolta le. A tankisták kicsit igazítottak a lövegen, majd szétlőtték a második emeletet. Igazítás, lövés, harmadik emelet. Így araszolgattak emeletről-emeletre a tető felé. Végül nem is az ágyúzás, hanem a házban kitört tűzvész miatt hagyták el a felkelők az épületet.
Míg folyt ez a lőgyakorlat, a lakók, köztük mi is, a pincében dekkoltunk. Fölöttünk égett a ház, alattunk a lövések okozta rázkódásoktól megrepedt nyomócsőből szivárgott a víz. Nyolc órán keresztül ringatóztam a hullámokon, egy nagyméretű faláda tetején ülve. Aztán egyszerre csend lett. Belépett a pincébe egy orosz katona, aki közölte velünk, hogy csak egy rövid tűzszünetet tartanak, hogy a polgári lakosság elhagyhassa a környéket.
Ekkor indult az odisszeánk. Különböző barátoknál, ismerősöknél próbáltuk meghúzni magunkat. Egyikőjüknek se mi hoztuk el a szerencsét. Ahol mi megjelentünk, ott rövidesen fellángolt a harc.
Többet voltunk úton, mint fedél alatt.
Az akkor, tíz évesen átéltek döntő mértékben határozták meg a további életemet. Láttam embereket meghalni, láttam elesett orosz katonák hevenyészett sírjait.
Egy alkalommal, amikor anyámmal kenyérért mentünk, egy fegyveres leparancsolt engem a járdáról, mivel szerinte zsidók legfeljebb az úttesten közlekedhetnek. A bénultan álló anyámmal nem törődött a harcos.
Útközben egy graffiti Icig jövőjéről tudósított.
ICIG, NEM VISZÜNK AUSWITZIG
– harsogta a falfirka.
Egy teherautó robogott el mellettem. A platóján álló, kipirult arcú emberek lelkesen skandálták, hogy:
AKI MAGYAR, VELÜNK TART!
Aki nem tarthat velük, mert csak az úttesten közlekedhet, az nem magyar? És ha nem magyar, akkor mi lesz vele?
Az anyám nyújtotta kapaszkodók,
– nem zsidó, kommunista kisfiú vagyok
– szükség esetén a szovjet elvtársak ….. – semmivé lettek.
Démonaim testet öltöttek. A megtestesült gonosz állt előttem. Soha ilyen védtelennek nem éreztem magam.
Ekkor, tíz évesen határoztam el, hogy majd egy olyan helyen fogok élni, ahol ez velem meg nem történhet. A megvalósításra harminckét év múlva került sor.
kép: CIA
ICIG, NEM VISZÜNK AUSWITZIG Talán éppen ez az aljas gondolatkomplexum pecsételte meg 1956 sorsát ? Aki nem hisz a felső vezérlésbe azt is eléri.