Másnap reggel négy dzsip érkezett, amelyekre rászerelték a karton-tankokat. Így indultak el az egyiptomi határ felé, mely néhány kilométerre volt Mivtáchimtól. Olyan irányba mentek, ahonnan jól láthatta őket az egyiptomi őrség. Néhány kört csináltak, majd megálltak a dzsipek, hátukon a tankokkal. Időközben megérkezett egy teherautó, amelyen sátrak, vascölöpök, drótkerítés és különböző felszerelések voltak. Lerakták ezeket a szállítmányokat és az ott lévő emberek megkezdték a tábor felállítását. Már a sátrak is álltak, amikor egy álcázott konyhát is elkészítettek. A tábor közepén feszítették ki a ruhaszárító köteleket, a ruhákkal együtt. A konyhában, a kályhákban, olyan anyagokat égettek, amelyek a kéményen sűrű füstöt eresztettek ki. Így az álcázott tábor valódinak tűnt.
Reggelenként a dzsipeken lévő “tankok” elhagyták a tábort, s utaztak egyet a sivatagban, mialatt óriási porfelhőt kavartak. Néhány óra múlva már vissza is tértek a táborba. A sofőr és a katonák munka után visszamentek Mivtáchimba. Az egyiptomiak azt hitték, hogy az izraeliek valamilyen nagy támadásra készülnek! — ezért, a Beér Séva környékén állomásozó egyiptomi katonákat összpontosították, nem messze az álcázott tábortól. Az akció előkészítése tovább folyt. Estére a negevi kibucok autóit összevonták Gvulot kibucában, majd a sötétség beálltával ezeket az autókat kivilágítva elindították Gvulotból, Mivtáchim irányába.
Az egyiptomi állásokból jól lehetett látni az akciót. Mivtáchimba érkezéskor az autókon eloltották a lámpákat, majd a sötétben visszamentek Gvulotba. Itt megfordultak, és ismét kivilágított fényszórókkal indultak el Mivtáchimba. Ezt jó néhányszor megcsinálták az éjszaka folyamán.
Közben az egyiptomiak már félelemmel eltelten nézték a támadásra készülő izraelieket: s ez a mozzanat betetőzte félelmüket! Újabb erőket vontak ki Beér Séváról Rafiách irányába. A karton-“tankok” parancsnoka elmesélte, hogy ez az akció azért lett végrehajtva, hogy Beér Séváról az egyiptomiak kivonják katonai erőiket. Így sikerült Beér Sévát ténylegesen elfoglalniuk – majdnem – harc nélkül.
Néhány nappal később Smulik – miközben északon volt szabadságon – már Beér Séván keresztül jött vissza a bachurájával /barátnőjével/ Ruttal. Este érkeztek meg Beér Sévára és onnan még az éjjel eljutottak Célimbe, majd onnan autóval egészen Gvulot kibucig. Rut azonban nem akart ott maradni éjszakára, ezért gyalog nekivágtak a sivatagnak! – Mivtáchim felé. Két órát gyalogoltak – csőre töltött fegyverrel – a néptelen sivatagi utakon. Nem párban mentek és nem is szerelmeskedtek. Egymástól két méter távolságban haladtak, feszült figyelemmel, ütközésre készen, mindenre elszántan! Már hajnal felé járt, mikor Mivtáchim kibuc körvonalai bontakoztak ki szemeik előtt. Az őrség számára – jeladás gyanánt – cigarettára gyújtottak. Az éjszakai érkezésükről gyorsan elterjedt a hír, s másnap Mivtáchim parancsnoka “raportra” hívta Smulikot. Nem büntette meg, de megtiltotta neki, hogy ilyen “hárpátkában” – felelőtlenségben – részt vegyen. Igényt tartott az életére!
Az események tovább folytatódtak. Egy szép napon Mivtáchimtól nem messze, Nirim kibucot támadás érte, Chán Junesz városától délre. A kibuc segítséget kért az akkori negevi parancsnokságtól. A hír hallatára a Gvulotban állomásozó parancsnokság azonnal akcióba lépett. A parancsnok személyesen indult el dzsipjével Gvulotból. Mivtáchimon keresztül Nirimbe akart eljutni, így bement Mivtáchimba is. A parancsnoktól segítséget kért, néhány ember személyében. Többek között Smulik is részese volt az akciónak. Mire Nirim kibucba értek, annak egyrésze már lángokban állt! Az arabok, látván, hogy Mivtáchim felől segítség közeledik, rögtön vissza vonultak. Az idő estefelé járt. Óvatosan közeledtek. Előre jelezték Nirim kibucnak, hogy érkezni fognak. Mikor bejutottak, mindjárt akcióba léptek: úgy a tűzoltásban, mint a lőállások és egyéb dolgok irányításában. Néhány napig ott maradtak és igyekeztek mindenben segítségükre lenni.
Az összeköttetés Mivtáchim kibuccal, morse -, és fényjelek útján történt. Így kaptak értesítést az akkor újjonnan érkező magyarországi csoportról is. Mikor kissé helyreállt a rend, visszatértek Mivtáchimba.
Hosszú hónapok teltek el és nem tudták elhagyni a Negevet, habár sok minden elintéznivaló lett volna, úgy a chederai, mint a tel-avivi Hánoár Hácioni irodájában, az akkor érkező magyarországi új bevándorlók ügyeivel kapcsolatban. Smuliknak még mindig feladatrésze volt a magyarországi új bevándorlók ügyeinek rendezése. Ezért kapott néhány napi szabadságot és így el tudott utazni északra. Ugyanakkor még néhány barátja szintén kapott szabadságot.
Indulásuk a kibuc teherautójával történt Célim kibucba, ahonnan rendszeres teherautójárat indult északnak. A kibucból Célimig néhány barát kísérte el Smulikot, s miután elbúcsúztak egymástól, az autó indult vissza Mivtáchim felé. Közben az arabok Gvulot és Mivtáchim között aknákat raktak le. A sofőr nem vette észre, hogy a homokúton aknák tömkelege van – és az autó aknára futott… Jó néhány barát megsebesült. Az egyik elvesztette egyik kezét és szemét, a másik – önkéntes, Belgiumból jött – szintén a szemén sérült meg. A többiek a légnyomástól, lerepültek az autóról és könnyebb sérüléseket szenvedtek. Chederára érve, csak másnap tudták meg Smulikék az aknára szaladt barátok sebesüléseit.
Egy alkalommal az arabok a késő esti órákban, az egyiptomi oldalról lőni kezdték Mivtáchimot. Percek alatt mindenki a lövészárkokon keresztül a lőállásokban /filboxokban/volt. Hamar megtudták, hogy milyen fegyverrel lövik őket. Kiderült, hogy srápnerrel! Ez a fegyvernem, mielőtt célpontját eléri, a levegőben felrobban és mint a záporeső – amely acéldarabokból áll – hull minden irányba. Több ilyen srápner-belövés volt, de emberéletet nem követelt, mivel a lövészárkok és lőállások biztonságot nyújtottak. Csak a faházak pléh tetején okoztak kisebb károkat, mivel a srápner acéldarabjai átlyukasztották a pléhtetőt. Ugyanis a házak már üresek voltak a gyors előkészületnek köszönhetően. Ki tudja miért, de néhány ilyen belövés után abbamaradt a támadás
Folytatás: Az angol támadás.
Képek: Smulik Ruttal /1948/
