Mikor a háborúnak vége lett…

szerző: S. Zoltán

…csak akkor kezdődtek az igazi lelki tusakodások, kérdezni magunktól, hogy miért éppen én éltem túl és nem szeretteim.

Egy kis történelmi visszatekintéssel 1945 nyaráról szeretnék írni, amikor kivilágosodott előttünk, hogy mi életben maradtunk, de csak most kell elébe néznünk annak, ami reánk vár. Csak ekkor kezdtük megérteni, hogy mi is történt velünk és kezdtük kérdezni magunktól, hogy most mi lesz?

Most hová? Most kivel? Ki maradt meg, ki jön velünk tovább?

Egy újfajta ember született a háborúban, aki ettől kezdve nem mindig tetovált számmal a karján, de mindig, éjjel nappal a szívében, a lelkében hordta az átélt borzalmakat. Úgy hívták őket, hogy a Vészkorszak Túlélői, nicolé háshoá.

Egy ilyen túlélőről szeretnék megemlékezni, aki legjobb barátom volt és viselte ezt a címet, minden következményével.

Sanyinak hívták.

Barátom, Sanyi visszajött a munkaszolgálatról. A keleti fronton szolgált. Az orosz csapatok előrenyomulásával a keretlegények hajtották századát nyugatra. Gyöngyös táján megszökött. Bekopogtatott egy barátja apjának az ajtaján, akit csak hírből ismert. Az apa présházában kapott menedéket az oroszok megérkezéséig.

1945 április 4. Magyarországot fölszabadította a szovjet hadsereg a nácik és a magyar nyilas söpredék uralmától.

1945 május 8. Szerte Európában megkondultak a harangok. A második világháború európai része véget ért.

Egy dunántúli kisváros napilapjában találtam rá (sok-sok évvel utána) Sanyinak, mint kerületi megbízott program beszédére, amit a helyi MADISZ alakuló nagygyűlésén mondott el. A dátum -1945 május 8. Csak részleteket közlök belőle.

“A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség az osztály, vallás és társadalmi különbség eltörlésével hívja szövetségbe a munkás, paraszt és értelmi ifjúságot. Le fognak dőlni a százados átkos korlátok.

A 25 éves Horthy korszak még mindig tartja a magyar imperializmusnak, és a faji gyűlölködés népszerűsítésének szellemi hadállásait az ifjúság lelki területén.

A parasztifjúság, és a munkásifjúság problémáival foglalkozik szövetségünk. A magyar nép súlyos óráiban a magyar ifjúság összefogásának gyakorlati kérdésének megoldására kell fordítani minden erőnket.

Nem a béke lagymatag körülményei között élünk. A háborúnak nem lesz vége akkor ha a fegyverek elhallgatnak. Harcolnunk kell tovább, hogy átvészeljük az év súlyos gazdasági válságát.”

Ezt a beszédet még hosszabban és megható lelkesedéssel egy 21 éves ifjú mondta el a háború utolsó napján. Csak néhány hónapja, hogy felszabadult a munkatábor borzalmaitól, hazatérve szülővárosába lebombázva találta családi házát, semmit nem tudva családja sorsáról.

Nem látszik különösnek ez a lelki állapot, ami őt erre a beszédre késztette? Mindenestre elgondolkoztató!

Nem tudok beszámolni arról, hogy hányan mentek vissza a megsemmisítő tábor túlélői közül szülőföldjükre és hányan közülük fogadták el más országok ideiglenes vagy akár végleleges befogadását.

Én Sanyival foglalkozom, aki mint láttuk, nem is hagyta el Magyarországot, sem testileg, sem lelkileg. És, amint láttuk, bízott abban, hogy új életet tud kezdeni fölszabadult hazájában. Megszűnt az üldöztetés, egyenjogú polgára lesz egy új társadalomnak, ahol nem lesz kiszolgáltatva megalázásnak, üldöztetésnek azért mert zsidónak született. Egy új, szocialista világ horizontja nyílott meg előtte és ebbe a világba akarta beépíteni magát.

De aztán a nyári június – júliusi hónapokban történt valami, ami kezdte megzavarni lelki állapotát.

A fölszabadult Európa koncentrációs táboraiból kezdtek visszaszállingózni a Túlélők. És kezdték mesélni, hogy hol, merre és milyen körülmények között voltak. Most először hallottunk a megsemmisítő táborokról, a gázkamrákról. A legenda, amelynek hitében éltünk egyszerre összeomlott. Kiderült, hogy a “Waldsee” -ből küldött képeslapok csak megtévesztésnek voltak szánva és a deportáló vonatok nem kényszermunkára vitték szeretteinket Németországba, hanem Auschwitz gázkamráiba.

Hangsúlyozom, hogy nem tartom ezt az írást töténelmi tanulmánynak. Csupán személyes észrevételeim papírra vetésének. Ezért nem foglalok állást amellett vagy az ellen, hogy a magyar zsidóság, amikor a vagonokba zsúfolták őket tudott-e arról, hogy hova viszik őket és milyen sors vár rájuk. De minden jel arra mutat, hogy nem tudtak semmit.

Sanyi 2O évesen, Budapesten élve tájékozottan arról, ami történik, nem hallott Auschwitzról. Ez tény. Az, hogy a Zsidó Tanács tudott róla, arról sokat írtak és beszéltek utólag. És arról is, hogy mi lett volna, ha ezt a zsidó közösség tudomására hozzák, még akkor. Máig sincs erről hiteles közlemény…

Mint fentebb említettem, 1945 nyarán kezdtek visszajönni a Túlélők. Nem volt erről semmiféle előzetes értesítés. Minden este 7 óra 15 perckor érkezett a vonat Budapestről. Egy maroknyi zsidó várt rá a peronon. Köztük Sanyi is. Nagyritkán leszállt a vonatról egy Túlélő. Gyakran nem fogadta őt senki. De néha örömrivalgások között bekövetkezett egy remélt találkozás. A várakozók nagyrésze lehajtott fejjel, csalódottan ballagott vissza a városba. Másnap és minden következő nap megismétlődött a jelenet.

Így múlt el a nyár. A fák koronái már hullatni kezdték levelüket és a makacs várogatók száma is csökkenőben volt. Kezdték fölismerni a szomorú tényt, hogy nincs kire várni, szeretteik nem jönnek vissza soha. Elpusztultak Auschwitz gázkamráiban, amely borzalmakról most már szemtanúk tanúskodtak.

Gyakran megesett, hogy a városba ballagók spontán összegyűltek egyikük lakásában, csak azért, hogy ne maradjanak egyedül. Fiatal férfiak a munkatáborokból, fiatal nők a táborokból kopaszra nyírt fejjel keresték egymás társaságát. Ettek, ittak, néha többet is mint kellett volna. Valamilyen sírva vígadó este alakult ki, ami néha az éjszaka kései óráiba nyúlt. Siralmas esték voltak ezek az esték és még az akkor divatba jött Gyertyafény Keringő megható ritmusa sem tudott enyhíteni a mindent elsöprő múlt felidézésének gyászos hangulatán.

De az életösztön kezdett felülkerekedni. Hallottunk Schiller verséről és idéztük őt – ’’síratom a holtakat, hívom az élőket’’ szólt a mondás. Akárhogyan is, az életösztön legyőzte a morbid lelkivilágot.

Sanyi is egyre jobban elfoglalta magát a MADISZ ügyeivel és rájött, hogy a lelkes programbeszéd céljai és a megvalósulás esélyei között csaknem áthidalhatatlan űr tátong. Az eddig rejtett utakon beszivárgó szovjet uralkodási, társadalmi rendszer kezdett egyre erőteljesebben és érzékelhetőbben ránehezedni a magyar politikai életre és közigazgatásra.

Nem lehet eltusolni egy kis epizódot, aminek elmulasztása hiányossá tenné az egész történetet. Arról az Örök Éváról beszélek, aki előbb vagy utóbb megjelenik minden férfi életében és Sanyit sem kerülte el. Gyönyörű nő volt, mindenki utána fordult az utcán. Sanyi elébe ment és nem sokkal utána nászútra utaztak Budapestre. Nem kísérte őket sem az egyház, sem egy rabbi, mégcsak egy városházi tisztviselő áldása sem. Csak egy föllobbant szerelem egymás iránt. És még valami – Dudus családjának átka, aki több mint rossznéven vette a zsidó betolakodót az őskeresztény famíliába.

Elmúlt a nyár, beköszöntött az ősz. Hideg, novemberi szelek csapdosták a fák lombjait, a szél nagy halmokba söpörte a lehullott avart. A régismert utcák kezdtek barátságtalanná válni. Ha néha elment a még mindig romokban fekvő családi ház előtt, könnyek gyűltek a szemébe. És különben is, nemcsak ez a ház… Minden ház egy emléket hozott föl benne… de hiányzott valaki… vagy valakik ezekből az utcákból.

Az utcán szembejövő embereket is más szemmel kezdte látni. Azt kérdezte magától, hogy vajon ez az ember is ott ált mosolyogva a járdákon, amikor elvonultak előtte a deportálásba hurcolt zsidók, egy évvel ezelőtt. Vajon van-e köztük olyan, aki rögtön fosztogatni kezdte az elhurcoltak otthonát?

Aztán, mint minden a világban, elmúltak a mézes hetek is. “Jelentéktelen”, váratlan esemény történt. Egy “szép” napon föltűnt egy, az orosz fronton eltűnt katona, aki mint nem hivatalos vőlegény volt számontartva Dudus családjánál, ha nem is Dudus szívében. Az esemény, mindenesetre, nem járult hozzá az ifjú pár harmóniájához. A család kitagadással és egyébb fenyegetésekkel hadakozott az ifjú pár – Dudus és Sanyi szerelme ellen.

Sanyi kitartóan, állhatatosan folytatta tevékenységét a MADISZ-ban. Úgy Karácsony táján elnökválasztásra került a sor helyi szinten. Sanyi is jelölt volt. Még mielőtt megindult volna a választás, valaki a hátsó sorokból hallatni akarta szavát, ami így szólt : “Márpedig mi zsidó elnököt nem akarunk.” Még enyhe taps is követte a felszólalást.

Mintha taglóval ütötték volna fejbe, Sanyi fölkelt a helyéről és otthagyta az összegyűlteket. Talán ez volt az a pillanat, amikor betelt a pohár. Amikor összeomlott benne egy új, szebb világba vetett hite. Amikor megszületett az elhatározás.

Nem igazán tatálom helytállónak, hogy egy lelki folyamatra egy rideg fizikai törvényt húzzunk és azzal próbáljuk elemezni azt. A lelki folyamat sokkal finomabb, sokkal bonyolúltabb,  mint bármilyen fizikai törvény. És mégis van valami hasonlóság közöttük. Először is van egy alaphelyzet, amiből kiindulunk. Utána jön egy folyamat, amelyben két ellentétes irányú vektort észlelhetünk, ha odafigyelünk: az egyik vektor taszít bennünket az adott helyzettől, a másik vektor meg vonz bennünket egy új helyzet felé. E két vektor párbajának kimenelete folytán születik meg az elhatározás – változtatni, vagy nem változtatni az adott helyzeten, amiben vagyunk. Ez megtörténik, tudva vagy akár tudat alatt is.

Én Sanyi barátom lelki folyamatára akarom alkalmazni ezt a teóriát, talán sikerül megfejteni a talányt, hogy mi késztette arra, ami bekövetkezett.

Ő, mint láttuk, nem is hagyta el Magyarországot, sem testileg, sem lelkileg. És amint hangsúlyoztuk, bízott abban, hogy új életet tud kezdeni fölszabadult hazájában. Egy új, szocialista világ horizontja nyílott meg előtte és ebbe a világba akarta beépíteni magát.

Ennek most vége lett. A taszító vektorok kenterbe verték a vonzó vektorokat, amelyek, őszintén szólva még nem is léteztek. De Sanyiban megszületett az elhatározás, hogy el innen… el innen, nem fontos hova!

Eleinte arra gondolt, hogy megvalósítja régi álmát… Olaszországba utazik, hogy tovább képezze festőművészetét, amiben már tanúságott tett kiváló tehetségéről. A kezdeti tapogatózások ennek kivitelézésére kudarcot vallottak. Az “el innen, el innen, nem fontos hova” jelszavával ébredt minden áldott reggel.

1946. január vége felé útban volt Palesztina vagyis Erec Jiszráel felé. Így valósult meg a vonzó vektor elmélete, a semmiből. Miért a semmiből?

Mert semmi háttere nem volt ennek a vektornak. Annak ellenére, hogy nem volt vallásos zsidó, tisztelte mérsékelten a hagyományt, de zsidó mivolta nem volt életének központjában. És most útban volt egy zsidó közösség felé, akinek még egy független országa sem volt és annak megvalósulása a kérdésesnél is kevesebbnek látszott.

A Carmel hegyei már föltűntek a láthatáron, amikor Őfelsége hadihajói körülvették a zsúfolásig telt hajónak nevezett bárka fedélzetén az illegális alijázókat. A kikötőbe érve elhangzott a Hatikva a könnyes szemű alijázók ajkáról, majd másfél óra múlva ott találták magukat az Atlithban működő szögesdróttal körülvett táborban. Angol fegyveres katonák őrizték biztonságukat. Szinte otthon érezte magát a nemrég hasonló helyzetet túlélő gyülekezet. Csoda  hogy volt aki ahhoz a mondáshoz fordult, hogy “csöbörből vödörbe …”?

Vagy három hétig tartott ez a szívélyes fogadtatás. Csak a hosszú évekig Európában nem látott és nem ízlelt narancs korlátlan mennyisége derítette föl valamelyest az új fogság hangulatát. Aztán jöttek az autóbuszok és elindultak az új ólékkal ismeretlen célok felé a Szochnut felügyelete alatt, anélkül, hogy az érintettek beleszólhattak volna a végállomás mivoltába.

Egy öt évvel ezelőtt alapított kibucban kötött ki Sanyi autóbusza, a Negev kellős közepén. A kibuc titkára köszöntötte őket ékes héber nyelven, amiből senki nem értett egy szót se. De aztán jött a fordítás igen-migenre és tudtára adták nekik, hogy hol vannak, mi vár rájuk, hol és hogyan fognak lakni, milyen munkában fognak dolgozni.

Eleinte a tehénistállóban hordta a trágyát, később a gyümölcsösben dolgozott. Aztán lassan híre ment a kibucban, hogy Sanyi képzettsége nem éppen ezekre a munkákra terjedett ki és kezdték fölhasználni tehetégét esztétikai célokra is.

Közel hat hónapig tartott az idill. 1947. január 1-jén tollat ragadott és írt egy levelet a kibuc titkárságához szép magyar nyelven, amit a madrich fordított héberre.

Néhány részlet a levélből;

”Hat hónapja élek itt, ebben a kibucban. Nem sok idő, de most már kezdem úgy érezni, mintha nagyon régen itt éltem volna. Most kezdett otthonommá válni a kibuc. Otthonná! Ez a szó jelent egy ember életében mindent. Hat hónap óta minden nap egy harc dúlt bennem – a régi művész és az új kibuc énem között. S ez a harc oly erős volt, hogy kiszorított belőlem minden más érzést.

S ez a harc most eldőlt. Győzött a művész bennem. S a művész nem ismer megkötöttséget semmiféle formában, a művész nem ismer függő viszonyt. A művész csak teljesen szabadon, minden befolyástól mentesen tud élni és produkálni.

Művésze akarok lenni ennek az országnak és otthonommá tenni az országot. Régi hazám meggyilkolta azokat, kiket legjobban szerettem, a családomat. És végül is elüldözött engem is, gyűlöletével. Népem befogadott, otthont adott és ezért én magamat akarom adni, művészetemet népemnek. “

Nehéz megélhetési küzdelmek vártak rá hosszú hónapokig Jeruzsálemben. Néha az éhségig fajult a dolog. De lassan elerendeződött ez is. A Yishuv egyik legfontosabb intézményében lett a grafikai osztály vezetője. Útban volt afelé, hogy tehetségét fölismerjék és méltányolják.

1947. november 3O

”Kedves Márta !

Ma éjszaka, 1947 november 3O-án, éjfél után 2O perccel az Egyesült Nemzetek megszavazta az UNSCOP -nak Palesztina egy zsidó és egy arab állam felosztására való javaslatát. Ezzel a határozattal elindult útjára az új zsidó állam. Kétezer év után a szétszóródás alatti szenvedések, megaláztatások, gettók, gyilkolások közepette megszületett a cionista gondolat, amely mindjobban utat törve magának, hatalmas munkával, rengeteg harc közepette felépített magának egy országot, amit ma már sajátjának vallhat.

Azért akartam e sorokat megírni még ma, mert semmi bizonyosságom, hogy holnap nem talál el engem egy apró, ostoba golyó, s nem válok én is az új ország egyik áldozatává. Az az igazság, hogy nem szeretném, ha ez megtörténne, mert már nagyon megszoktam a gondolatot, hogy ebben az országban új életre születtem.

Sok üdvözlettel, Sanyi”

A fenti levéllel, melyből csak egy töredéket idéztem, fejezte ki lelkesedését, részletesen vázolva az ünnepléseket Jeruzsálem utcáin.

Aztán reggel, reggeli után, útja egyenesen a Hagana toborzó irodájába vezetett, jelentkezni önkéntes szolgálatra. Még el sem tudtunk búcsúzni egymástól.

’47 decemberében csak ritkán találkoztunk. Rövid, néhány órás szabadságra érkezett a városba, mindig két ütkezet között a Jeruzsálem környéki harcokból.

December utolsó napján pár órás szabadságra jött a városba, keresett, de csak telefonon ért el a munkahelyemen, ahol éjszakai ügyeletes voltam. Egy levelet hagyott számomra a törzskávéházunk pincérénél.

” Zolikám!

Mint ahogy mondtam a telefonban, ma elutazom. Nem tudom hová, mennyi időre. Vigyázni fogok magamra. Esélyed az életben maradáshoz nem kisebbek és nem nagyobbak mint az enyémek. Én remélem, hogy még viszontlátjuk egymást, ha egy kis szerencsénk lesz. – Aztán majd együtt nevetünk újra a világban. Búcsúzok tőled úgy, mintha csak egy kirándulásra mennék. Vissza fogok jönni!!!

Isten áldjon Zolikám. Sanyi “

Rá néhány napra találkoztam vele újra. Nem személyesen, csak egy napilap első oldalán, ami beszámolt egy véres ütközet lefolyásáról Jeruzsálem környékén és annak áldozatairól, mondván… a halottak neve…

Sanyi, aki megígérte, hogy visszajön, nem jött vissza. Az az ostoba golyó, amit megjövendölt, vetett véget életének. 23 éves volt. A kegyetlen sors még azzal is megajándékozott engem, hogy eltemethettem véres, megcsonkított holttestét a jeruzsálemi katonai temetőben.

68 éve ennek, de mai napig nem tudok pontot tenni erre a mondatra, hogy 23 éves volt. Bennem él tovább. Hosszú életemben nem múlt el egy nap, hogy ne gondoltam volna rá – hacsak egy pillanatra is.

És mindig, amikor visszatérek gondolkozni a múltról, nem tudom kihagyni emlékezetemből ezt a két verssort amit Tompa Mihály írt “Levél egy kibujdosott barátomhoz” című gyönyörű versében:

“Mert a boldogságra kevés csak a jelen, a múlton épül az s az emlékezeten”

“Mert hosszú hervadás emészti azt a fát, melyet nagy korában tesznek más földbe át .”

Nem tudom, hogy olvasóim körében mennyien ismerik Tompa költészetét. Nem véletlenül idézek leveléből.

Önkéntelenül is kérdem magamtól, hogy alkalmazhatom Sanyira is a “kibujdosott” jelzőt? Hiszen tulajdonképpen nem is volt kibujdosott, csupán hazát változtatott. Mint mi annyian, e sorok olvasói közül, akik egy szép napon fölkeltünk, hogy egy új hazát keressünk és találjunk. Barátom, mint mi, alijázott, Tompa barátja kibujdosott.

Van-e valami közös nevező a két fogalom között? Ez itt a kérdés. Tudom, hogy sokan, nagyon sokan olvasóim közül rögtön, ösztönösen elutasítják a hasonlatot. Már azért is, mert az “alija” szóból az értetődik, hogy itt egy olyan változásról van szó, ami magában foglalja egy helyzet jobbra fordulását, egy óhajtott cél elérését és eleve semmi köze a kibujdosáshoz, ami pont az ellenkezője a helyzet jóra fordulásának… Akkor meg mire való a hiábavaló morfondírozás? Talán igazuk is van…

Nem tudnám megválaszolni ezt a kérdést igaz hittel, ha nem kaptam volna hiteles választ erre a kérdésre Sanyitól. Sajnos nem élőszóval, csak halála után naplójából, amit besorozásától kezdve csaknem haláláig vezetett. Halála után, véres hátizsákjából került a kezembe. Olvassunk el belőle néhány részletet…

” 1948 január 2.

A helyzet feszült. Katona vagyok. Mégpedig olyan formában, ami veszélyesebb minden más hadiállapoti katonaságnál. A partizán katona olyan helyzetében vagyok, amikor két ellenség között – az arabok és az angolok között – kell a háborút viselni és igen gyakran támadó háborút. Visszavonulásról itt szó sincsen. Jó katonája akarok lenni a háborúnak, nem azért mintha a nacionalista érzések teljes hatalmában lennék. Ebből már alapos leckét kaptam, amikor bezáródott ifjúságom fejezete. Nem kibujni feladatok elől. Legyen ez egy nagy próba.

Ha az életem is rámegy, az nem számit. Utálom a militarizmust, de sok jót még nem csináltam az életemben. Ha most odaadom magam ezért az országért, hát nem kár értem, de úgy fogok meghalni, mint egy ember, aki jó úton volt.

S ha néha felmerül bennem a gondolat, hogy nem szabad itt maradnom egy olyan eszméért, amit jóformán még fel sem fogtam, hát rájövök, hogy úgy mint ember kötelességem védeni akár saját magam vagy annak az országnak az életét, amely új életet adott nekem.

Most kezdem megismerni az ország fiatal generációját. Csak csodálni tudom őket. Eddig még nem találkoztam értékesebb emberekkel életemben. Könyvet kellene írni róluk. ( biztos írnak is ) Sokáig fog bennem élni egy 17 éves kislány alakja. Sztengánnal ment éjjel 12 órakor őrségbe. Fekete, copfos, édes kislány. Mosolyogva lépett ki a viharba. Gyerek még. Az, hogy esetleg elesik, nem zavarja meg gyermeki gondolkozását. Természetes valami, hogy ha támadják hazáját, ő megy védeni azt.

Érdekes, hogy milyen hamar elfogott a vágy a város után. Hiányzik a fekete, a kávéház, a mozi, a nők. Nem a meghátrálás jelei akarnak ezek lenni, hanem tisztán emberi szükségletem kielégítésére irányuló vágyak.

Ma nyolcadika van. Támadás előtt, illetve egy komolyabb akció előtt állunk. Talán ez az első eset, amikor tényleges életveszélyről van szó. Támadást várunk egy arab faluból. Hatod magammal kell, hogy megsemmisítsük a támadókat, vagy ha túlerőben vannak úgy 1/2 óráig tartani a völgykatlant. Ebben a pillanatban már indulásra szólítanak. Éjjeli 2 óra van.

Úgylátszik, hogy még sokszor fogok elmenni úgy, hogy titokban elbúcsúzok ettől a naplótól. Hajnali 6 órakor jöttünk vissza. A támadás elmaradt. Két óra hosszat feküdtünk az árokban, aztán visszajöttünk.

Azalatt a két óra alatt, amíg a hegyoldal sziluettjét figyeltem, újra otthon voltam. Felidéztem magamban azt a szép októberi napot, amikor Vele Pestre utaztam. Talán már csak azért is megérte. Valami nagyon komoly dolognak kellene jönni, hogy egyedüllétemben, álmaimban, álmatlan éjszakákon ne mindig az Ő képe jöjjön elém.

Érzem, hogy nincs már visszaút – Ez lesz a sorsom . De én nem akarok megszökni előle.

Talán mégis kár meghalni ilyen fiatalon. Úgy érzem, hogy szép jövőnek nézek elébe és sok szép festményt tudnék még alkotni. Adni tehetségemből a világnak és népemnek. De ezzel szemben tudom jól, hogy kötelességem megvédeni magam és népemet, ezt a népet, amely új életet adott nekem és elfelejttette velem a sok szenvedést és megaláztatást Európában.

Szenvedni? – nem számít. Meghalni? – nem számít. Ha az ember tudja, hogy miért!”

1945 május 8-án tartott beszédének idézetével kezdődik ez a megegemlékezés róla. Nincs ennél hitelesebb tanúság akkori világnézetéről, ami megszabta cselekedeteit.

Arról, ami 1945 nyarán történt vele és az, ami ahhoz az elhatározásához vezette hogy alijázzon, nem áll rendelkezésemre írásba foglalt bizonyíték.

De ahhoz a metamorfózishoz, ahhoz a lelki átalakuláshoz, ami őt, egy asszimilált, semmi cionista háttérrel rendelkező fiatal zsidót ahhoz a lelkes cionizmushoz vezetett, amiről naplója tanúskodik, arról semmi kétség nem lehet.

Mint fentebb írtam, nem tudok pontot tenni életére. Gondolataimban folytatom életét, kezdve a legszerényebb pályafutásoktól a legvadabb fantáziákkal teljes tevékenységekig.

Egy szép napon odáig fajult ez a képzelődés, hogy elhatároztam, hogy meghívom őt vacsorára. Szívélyesen fogadta a meghívást.

Péntek este volt, csak ketten ültünk a vacsorához. Mondanom sem kell, hogy megváltozott. Vacsora után átültünk a szalonba, meghallgatni a televízió esti híradóját.

Nem volt abban semmi különleges, semmi szokatlan. A megtébolyodott világ eseménydús életéről szólt a híradó. A szíriai háborúról, az iraki pokolbombákról, a török puccskísérletről, az amerikai bohócról, aki nemsokára elnöke lesz a világ nagyhatalmának, és még sok ilyen “lélekemelő” történésről, ami kedélyessé teszi a nézőt.

Persze nem hallgatták el azt sem, hogy mi történt a hét folyamán a mi udvarunkban. Arról beszéltek, hogy a volt államelnök, aki börtönben ül kiszabadul-e vagy sem, és ki fogja őt fölváltani, ha igen az ország vezetőinek köréből. Vajon lesz-e ez a miniszterelnök végre, vagy csak egy híres bankigazgató, vagy egy magasrangú katonatiszt, aki nem tudta fékezni beteges ösztöneit, vagy egy egyszerű bűnöző, aki megölte feleségét, vagy egy adócsaló, vagy egy terrorista, aki késsel leszúrt egy ártatlan idős embert Hebron közelében.

“Megnyugtattam” Sanyit, hogy ez minden héten így van. Egy ilyen világban, egy ilyen országban élünk. Kiváncsi voltam hogyan viszonyul a hallottakhoz.

Néhány pillanatig elgondolkozva nézett maga elé, aztán megszólalt …

“Nézd Öregem … azt, amit a megtébolyodott világról hallottam, az nem újság nekem. Mindig is így volt és mindig is így lesz. Amit az itteni helyzetről hallottam lehangol engem. Nem így képzeltem el. Nem egy ilyen romlott erkölcsi közéletet akartam látni 68 évvel az ország megalapítása után. Ezt el kellett volna és el lehetett volna kerülni. Kár, nagyon nagy kár!

De tudod mit? Én hiszek abban, vagy legalábbis remélem, hogy ezen lehet javítani. Vannak még társadalmi erők, akik ezt a célt tűzték zászlójukra. Nincs még minden veszve!

És ha mégis nagyon elkeseredsz attól, amiről a televízió értesít minden este, próbálj megvigasztalódni azzal, hogy minden hibák ellenére ez az az ország, ahol élned kell!

Én föláldoztam életemet ezért az országért, azért, hogy gyermekeid és az ő gyermekeik ne álljanak sorba soha többé a gázkamrák bejáratánál. Minden más eltörpül emellett! Gondolj szüntelenül erre! ”

A látomás eltűnt. Én próbálom vigasztalni magam a “soha többé” gondolattal!