A mézeshetek után

1

szerző: Sáfrán István

Azt mondja legújabb barátaim egyike, hogy a frissiben bevándorlóknak, az olé hadasoknak az érkezést követő hetedik hónap a legnehezebb. Az első hat úgy elszalad, hogy észre sem veszi az ember. Teendője mint a pelyva, miközben még azt sem tudja, hogy melyik ajtó merre nyílik. A csaknem felhőtlen boldogság időszaka ez. Még jóformán át sem esik az ember a Ben Gurion képzeletbeli küszöbén, máris Erec Izrael teljes jogú polgárának mondhatja magát. Van-e a világnak még egy szöglete, ahol eképpen tárják szélesre az érkezők előtt a befogadás kapuját? (Szigorúan zárójelben? Tudok egyet Közép-Európából, de annak a kapunak a kulcsát csak a leggazdagabbnak adják a kezébe, és pedig a szó legszorosabb értelmében tengernyi pénz ellenében.)

Még a hétköznapok többsége is egyfajta kellemes izgalommal telik. Minden és mindenki új, minden és mindenki más, mint amit előző életében megszokott. Aztán persze jönnek a szürke hétköznapok, a kevéssé kellemes tapasztalások. Mindjárt első helyen a merkaz klita, amelyik persze általában – és persze konkrétan sem! – nem vethető össze általában azzal a fedéllel, amit maga mögött hagyott az ember, amikor one way ticketet váltott a tel-avivi járatra. De hát valamit valamiért. Gondoltuk, hogy nem a Ritz szállóban hajtjuk majd nyugovóra fejünket első idegenben – pontosabban fogalmazva: első itthoni szállásunkon, amiképpen azzal sem számoltunk, hogy mindez ennyi és ennyire nyughatatlan csótány társaságában történik majd. De hát számított ez akkor, az érkezés és honfoglalás első izgalommal teljes óráiban, napjaiban? Ezer és egy más gondunk-dolgunk töltötték ki hétköznapjainkat. Végeláthatatlan sorban jöttek a teendők. Mindenek előtt keresni kellett egy pénzintézetet, mégpedig sürgősen, mert hogy csak az első apanázst kaptuk zsebbe, onnantól számítva minden fillér bank to bank mozgott! Aztán a háziorvos és közben a közért, a zöldséges, a patika megtalálása. És mindjárt kezdődik az ulpán is végre, mert a shalomon kívül csak igen kevesen tudtunk megszólalni az új anyaország nyelvén. Töprengtünk is, de mennyit, hogy biztosan jó csoportba kerültünk-e és ha igen, nem kellene mégis inkább oroszul tanulnunk az ivrit helyett, hiszen itt mindenki a hajdan volt unió, a megtestesült eszme országának nyelvén közlekedik boltban, utcán és a hivatalban egyaránt. Most hiányoznak csak igazán a hajdan elbliccelt orosz órák tudnivalói! De hát legyünk őszinték, ugyan mire mentünk volna azzal, hogy tavaris prepedavityelnyica szasztav klassza…, meg hogy szelkohozjajsztvennij kooperatyív… ha egyáltalán.

Aztán kezdtek kiegyenesedni a dolgaink. Kiderült, hogy az emberek segítőkészek és kedvesek, különösen ha kiderül, hogy a kérdező új bevándorló. Baruch haba – mondták mindahányan, mintha összebeszéltek volna és öröm volt visszafejteni a szótárból, hogy ez bizony nem más, mint az isten hozott! De hát miért is ne lennének barátságosak, hiszen ezt a kenyeret, amelynek héját most ropogtatjuk, az itt született nemzedékeket leszámítva mindenki végigrágcsálta – és senkinek sem volt könnyű. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, akkor valószínűleg összehasonlíthatatlanul “másabb” volt, mint a mostanában érkezőknek.

Nem volt és ma sem leányálom. Hazudik, aki azt mondja, hogy az alija maga a fáklyásmenet. Lehet belőle, az elvitathatatlan, de annak hosszú, kemény és kitartó munka az ára. Jómagam egyetlen más hasonlóan teljesítményorientált országot nem ismerek, mint Izrael, pedig bejártam Ungot, Berket. Ennek minden előnyével és persze nem ritkán hátrányával is gyakorta. Semmit nem adnak ingyen, viszont amit fel tudsz mutatni, annak ára, érték és becsülete van a környezeted szemében is. Tekintélyt parancsol, ha fel tudod mutatni, hogy jutottál egyről kettőre. Hát még ha háromra – vagy tovább! Respektusa van, aki viszi valamire. Saját erőből! És erre még csak fel sem kell szólítanod senkit. Pláne nem nyakba akasztott táblákkal.

Talán amikor először, dolgaink szerencsés fordulata után a hála istennek helyett, a baruch hasem-et mondtuk, érezhettük igazán, hogy megérkeztünk, itthon vagyunk. Legalább már nagyjából tudjuk, hogy merre a hány óra. Havonta rendszeresen megérkeztek számlánkra a szál klita sékeljei, amiből persze olyan nagyokat ugrálni nem lehetett, de ha az embernek sikerült elcsípnie egy-egy alkalmi munkát, mégiscsak ki lehetett jönni valahogy és belefért egy sör is olykor-olykor. Akinek szakmája van vagy konvertibilis végzettsége viszonylag hamarabb talál olyan feladatot, amelyet anyagilag is és személyisége feladása nélkül is szívesen bevállalhat. A kevésbé szerencséseknek maradt a takarítás vagy a metapeletkedés – mindenütt és mindig szigorúan a minimális órabérért. Mintha minden munkaadó összebeszélt volna. És persze a hónapos szerződés, amelynek letelte előtt egy nappal mindenféle jogkövetkezmények nélkül útilaput köthetnek az ember talpára. Nehéz ezt megszokni, talán nem is kell. Minthogy azonban nincs olyan szervezet se égen, se földön szerte Izraelben, amely felvállalná az új bevándorlók hathatós képviseletét, sok olyasmivel is meg kell alkudnia az újonnan érkezőknek, amelyről ugyan tudja, hogy jogait és lehetőségeit csorbítják, minthogy azonban a nyelvet még nem bírja annyira, hogy kiálljon igazáért – jobb híján beletörődik a hátrányos megkülönböztetésbe és nyeli a keserűséget.

A harmadik-negyedik hónap táján aztán kénytelen elgondolkodni a hogyan továbbon. A merkaz klitából előbb-utóbb kiteszik az ember szűrét, menni kell lakást keresni, s persze most már olyan munkát találni, ami nem csak megélhetést biztosít de talán még perspektívát is nyújt egy nem túl távoli továbblépésre. Ilyentájt találkozik az ember az első ősz hajszálaival a tükörbe pillantva és az első barázdák is megjelennek a homlokodon.

Hogyan és hova tovább?

A nagy döntést ugyan el lehet odázni ideig óráig, de a hetedik hónaptól a szál klita egyre kevesebb, kinek-kinek önmagáról kell gondoskodnia. Nincs itt se a papa, se a mama, akitől remélni lehet a kiegészítést. Igaz a bankok mindegyike készséges és nem is számol uzsorakamatot, de azért jobb az óvatosság. A takarók ilyentájt még mindig rövidebbek, mint amennyire az ember fia nyújtózni szeretne. Az első félévben a kiadásaid nagyját az állam finanszírozta – most már te jössz, állj a saját lábadra. Ugyan létezik a munkanélküliek segélye meg még többféle más kiegészítés is, hogy kinek-kinek legalább a minimálbérnyi bevétele meglegyen, végül is azonban senki sem azért cserélt hazát, hogy segélyen és/vagy minimálbéren tengesse napjait. Ha igen, ők vannak a kisebbségben, s közülük nem kevesen előbb utóbb feladják és visszatérnek az óhazába vagy keresnek egy másik befogadó országot, ahol aztán megtapasztalják, hogy annyit mint Izraelben sehol és senkitől nem kapnak soha. Na jó, mondjuk az édesanyjukat leszámítva.

Szóval mint beszélik, valamikor a hatodik hónap táján véget érnek a mézeshetek. A szigorú hétköznapok következnek. Munkavállalás, lakásbérlés – és persze annak a kevésnek is a beosztása, ami bejön és ami megmarad. Nehéz, kemény időszak ez, amely minden szempontból megpróbálja az alijázók kitartását. Aki ezt túléli, már keresheti a dolgok valamelyest könnyebbik végét. Mert az első esztendő letelte után mindenféle kedvezmények után lehet érdeklődni. Látszólag nem nagy dolog ezek, de a havi élelmiszer-pakk sokakat átsegít a nehéz napokon. Mert vannak nehéz napok, nemcsak a reklámokban. Aztán valahogy az is kiderül, van mód a közüzemi számlák lefaragása, az arnona csökkentése és ki a fene tudja még ebben a gyorsan változó szabályzók világában, hogy ki mire jogosult. (Azt írtam: “valahogy”. A helyzet valóban úgy áll, hogy nem lévén valójában is működő egységes szervezete vagy képviselete a magyar alijásoknak, jószerivel csak véletlenszerűen, olykor egy-egy fészbuk levélváltásban vagy nem ritkán a magyar nyelvű sajtók és öntevékeny közösség-szervezők közlendőiből lehet kibogarászni a fontos tudnivalókat.) Visszatekintve az indulás perceire, igen felszínes eligazításokban lehetett részünk és bár mennek a visszafelé telefonok a magyarországi szochnutba is, hát… Gyakorta kell szembesülniünk azzal, hogy ismereteik nem kifejezetten naprakészek. Kétségtelen, sokféle kérvényt lehet benyújtani és várakozáson felül sokfélét fogadnak is be a hivatalok. Sokkal kevésbé szőrösszívűek, mint az orosz akcentusukból kitetszenők.

És mintha az ivrittel is jobban boldogulnánk az első év végére! Egyre ritkábban keverjük angol és orosz szavakkal mondandónkat, és gyűjtjük a bátorságot, hogy beiratkozunk az ulpan bétre is. Alakulnak a dolgaink. Bővül a baráti körünk, s már nem csak anyanyelvünkön szidjuk a legendás izraeli bürokráciát és együtt sajnálkozunk a tévé képernyője előtt ülve a még nálunknál is régebben érkezettekkel, milyen kár, hogy Izrael focistái nem jutottak ki az Európa Bajnokságra, mert lett volna módunk egyszerre két ország fiainak is drukkolni.

Észre sem vesszük és egy reggel arra ébredünk, hogy itthon vagyunk otthon.

Na ez nem könnyű. Sem itt, sem sehol máshol a világban.

De talán itt azért mégiscsak más.

fotó: link

1 komment

  1. 👍 בתאריך 12 ביולי 2016 10:10,‏ Új Kelet online כתב:

    > Új Kelet online posted: “szerző: Sáfrán István Azt mondja legújabb > barátaim egyike, hogy a frissiben bevándorlóknak, az olé hadasoknak az > érkezést követő hetedik hónapjuk a legnehezebb. Az első hat úgy elszalad, > hogy észre sem veszi az ember. Teendője mint a pelyva, miközben m” >

Hozzászólás