CSIRIBÚ-CSIRIBÁ

0

Avagy: Hogyan lesz a paradicsomból friss darálthús

szerző: Gideon Peer

A csodák korát éljük, szinte minden napra jut belőle egy-kettő, de most a bűvész az én zsebembe nyúlt, onnan tüntetett el 50 sékelt. És még azt sem mondta, csiribú-csiribá. Jószerével semmit sem mondott, és cilindere, meg varázspálcája sem volt.

Egy széke volt, meg egy pénztárgépe, a székén ült és a kasszagép gombjait nyomogatta.

Mindenki tudja, a mai pénztárgépek úgy működnek, hogy az ablaka előtt a pénztáros elhúzza a kódot, és a gép már tudja is a termény árát, és azon nyomban feljegyzi azt.

Néha előfordul, hogy valamilyen oknál fogva képtelen leolvasni a számokat, ilyenkor a pénztáros kézi vezérléssel siet segítségére.

Ilyen esetben a lecsapó ujjbegyek fontos szerepet játszanak, ha odább kötnek ki, az kihat a számla nagyságára. Hogy, hogy nem, általában megduzzadnak tőle.

Mint az én esetemben is. Vettem egy kiló harminc deka paradicsomot, és a gép, csiribú-csiribá, anélkül, hogy akár a szempillája rezdült volna, frissen darált marhahúst varázsolt belőle. Akciós áron. Azt ütötte be.

Nem akarom árlistákkal untatni az olvasót, nem írom le, mi mennyibe került. A képzeletbeli frissen darált marhahúsért összesen 50 sékellel fizettem többet, mint amennyit a paradicsomért kellett, vagy illet volna.

Miután éppen az időszakos nagybevásárlásomat bonyolítottam, nem tűnt fel a kasszánál a kifizetendő összeg nagysága. Azért csípte a szememet, meg is jegyeztem magamban, hogy akármit is mond a kormány, az árak egyre felfele kúsznak, lám most is jóval többet fizettem, mint egy héttel ezelőtt.

A magamfajta öregúr, ha későn is, de elkezd gondolkodni a vele történteken, hazaérve elővettem a számlát és átböngésztem.

Amikor az akciós, frissen darált marhahúshoz értem, a szemem kikerekedett, a szám tátva maradt. Először az összegtől, másodszor meg, mert életemben frissen darált marhahúst nem vettem, sem akciós, de kikiáltási áron sem.

Hogy került a csizma, illetve a marhahús az én asztalomra?

Miután megfelelően kihápogtam magamat, és a meglepetéstől némileg magamhoz tértem, megpróbáltam logikusan gondolkodni.

Mit csináljak? – kérdeztem magam.

Legjobb lenne – gondoltam – visszakocsikázni a bevásárló központba, de a bevásárlás, az élelmiszerek felhordása és – nem utolsó sorban – a nagy meleg kiszívta az erőmet.

A számlán volt egy telefonszám. Feltárcsáztam. Nem az üzlet száma, hanem a központé. Nyomogattam a gombokat a géphang utasítása szerint, így jutottam el a vevőszolgálathoz. Az órám délután hármat mutatott. Csing-cseng-csong, egyszer-kétszer-sokszor, semmi.

Megismételtem néhányszor, végre valahára négy óra után megszólalt a géphang, hogy négy óráig vannak nyitva, telefonáljak másnap.

Másnapra összegyűjtöttem összes erőimet, azt is, ami volt, és azt is, amihez mérgemnek köszönhetően jutottam. Elkocsiztam a tett színhelyére.

Nem mentem a pénztárhoz, hanem egyenesen a nagyfőnökhöz. Előadtam, miként jártam. Megértő fülekre találtam. Megesküdtem égre-földre, hogy üzletben – se itt, se ott, se máshol – darált húst eddigi életem során még nem vettem, és nem szándékozom a jövőben sem.

Akkor hogyan került a számlára? – tette fel a logikus kérdést a nagyhatalmú igazgató.

Én is azért jöttem, hogy ezt megkérdezzem – mondtam teljes joggal és egy csipetnyivel sem kevesebb logikával.

Végül is hitt nekem, meg is dicsőültem ott helyben. Érvelésembe besegített, hogy okos telefonomon látható volt, hogy előző nap négyszer hívtam (hiába) a vevőszolgálatot.

És még valami: a számlámon háromszor volt javítás, mert – anélkül, hogy arról nekem tudomásom lett volna – a pénztáros annyiszor tévedett más kódok beírásával. Azokat észrevette, de az akciós, frissen darált marhahúst futni hagyta. A szomszédos pénztárosnőt nem, miközben engem „kiszolgált” egyfolytában vele beszélgetett. Úgy látszik, nem tudta kellőképpen megosztani a figyelmét.

Ami nekem 50 sékelembe került volna, ha nem állok kősziklaként a vártán, és sólyomszemeimmel ki nem szúrom a tévedést.

Egy utolsó megjegyzés: Izraelben (szerintem) szörnyű kór ütötte fel a fejét. Amikor az ember végre a kasszához ér, a pénztáros a maga módján hozzá akar járulni munkáltatója bevételéhez. Feltételezem, prémiumért. A pénztárnál kiállított akciós cikkeket ajánlja megvételre azoknak, akik már túl vannak a vásárláson. Vannak, mint én, akik kapásból elhárítják azt, mondván, hogy amit akartak, már megvették, de vannak, akik horogra akadnak. Ilyenkor kezdődik a perzsavásár. Trécselés, rábeszélés, megtárgyalása az ajánlott árucikk kitűnőségének, és soha vissza nem térő akciós olcsóságának.

Mi meg állunk a sorban, és fennhangon szidjuk azokat, akik ezt az őrültséget kitalálták. Akik prédának tekintik a vásárlók drága idejét.

Ha varázsló lennék, elmormognék egy csiribú-csiribá-t, suhintanák a varázspálcámmal, és hipp-hopp, megszabadulnánk ettől a butaságtól – remélhetőleg örökre. És mennyi minden mástól is…

Hozzászólás