Frájerek és arcátlanok

2

szerző: Sáfrán István

Az Egyesült Államokban ezer és egy nyoma van a magyarságnak. Előttünk járó nagyjaink sokaságának emlékét őrzik szobrok, terek és utcanevek, sőt – emlékezetem szerint az állampolgári vizsga egyik tudnivalója volt még nem is olyan régen annak a tábornoknak a megnevezése, aki rész vett a polgárháborúban, és nem is csak részt vett benne, hanem egyik hőse volt. Az ember szíve megmelegszik ilyenkor.

Nemkülönben ha és amikor az amerikai kultúrában való részvételünkről esik szó, különös tekintettel a filmkultúrára – hogy példaként csak a Czukor famíliát, Kordáékat vagy a Swartz-ivadék Tony Curtist említsük. És akkor az elszármazott tudósokról még említést sem tettünk, nem beszélve arról a rengeteg átlagemberről, akik mindennapi munkájukkal járultak hozzá egy ország, mi több egy nemzet kiteljesedéséhez.

Amikor először vendégeskedtem  a tengerentúlon, mégsem ezekre a jeles személyiségekre hívták fel először a figyelmemet, hanem egy egészen másfajra – vélt vagy valós – tulajdonságunknak emeltek (nem feltétlenül a tisztelet jeleként), kalapot.

Magyarok? – kérdezett vissza vendéglátóm kedves nehezteléssel a hangjában – tudod honnan lehet megismerni őket? Onnan, hogy mögötted léptek be a forgóajtón, mégis előtted lépnek ki. Picit tűnődött még, aztán hozzáfűzte: – Élelmesek vagytok, mintha túlságosan is élelmesek lennétek, olyankor is, amikor pedig nem lenne szükségetek rá.

Amikor ezt a történetet továbbmeséltem, volt aki büszkén elmosolyodott, másoknak viszont – közéjük sorolom jómagam is! – igen megkeseredett a szája íze. És, hogy mindez miről jutott eszembe éppen most, itt, Izraelben? Péter barátom, aki amúgy maga a megtestesült nyugalom, igen indulatosan újságolta, hogyan járt a minap. Állt a hosszú sor a zöldségesnél, türelmesen araszolva a pénztár felé, utolsóként haverom, a végén. Egyébként is érdeklődő alkat, most is bámuldozással ütötte agyon az időt.

Mit látok? – kezdi részletezni -, halad az idő, csak én nem jutok előre. Hát persze, mert egyre másra tolakodnak elém öregek és fiatalok, válogatás nélkül, és amikor szóvá tettem, hogy itt tor van, még nekik állt feljebb.

Bólogatok, jelezvén, hogy magam is megéltem már ilyesfélét, de ő rendületlenül folytatta. Ugyanígy jár rendszeresen a buszmegállókban. Hiába érkezik elsők között, általában utolsóként tud felkecmeregni a járatra, mert az utasok egyáltalán nem elhanyagolható része – ő használta ezt a kifejezést! -, élelmes. Tolakszik, furakszik, pedig a busz még soha nem hagyott a járdán egyetlen utazni szándékozót sem.

Csak nekem tűnik úgy, hogy mintha túlságosan is élelmesek lennénk. És ha igen: miért ez az elementáris törekvés a soron kívüliségre. Könnyű lenne annyival megválaszolni a kérdést, hogy a vérünkben van. Nem hiszem el! Erre utaló szakvéleménnyel még soha és sehol nem találkoztam. Péter barátom amondó, hogy mindennek az oka és magyarázata a „frájer-szindróma”. Első hallásra meghökkentőnek tűnik, ilyesféle betegséget ismereteim szerint nem tart számon az orvostudomány. A „frájer” Péter értelmezése szerint az olyan ember, aki mindig mindenből rosszul jön ki. Minden dologban pórul jár, mindenből a rövidebbet húzza. Az örök vesztes. Aki csak a pénztártól való távozás után veszi észre, hogy túlszámlázták a portékáját, akinek a garancia lejárta után egy héttel romlik el kocsija, mosógépe, hűtője vagy mazganja, aki éppen kiszorul a zöld-hullámból és a sárgáról kapja a csekket a yardtól – soroljam? És ugyancsak ő az, aki egyebet sem lát, mint hogy másnak minden sikerül. Más emberek még éppen hogy beleférnek a kárpótlásba, gépkocsija javítását jóváírják a szavatosság terhére, éppen akkor téved a Rossmannba, amikor a legnagyobb az árleszállítás, etceterá, etceterá..! Pechfogel – mondták régen az ilyen emberre, akire persze később majd rámosolyog a szerencse, mint mindenki másra, de neki nincs türelme ezt kivárni. Belőle lesz az a dühös, megkeseredett ember, aki örökkön örökké bizonyítani akarja, hogy ő igenis van olyan talpraesett, mint bárki más.

Sőt!

Na ez az a sőt, ami olyannyira bosszantani tud mindannyiunkat. Ő áll elénk a sorba, ő tör borsot az orrunk alá neveletlen erőszakosságával. Ez, hajlok Péter barátom pártját fogni, ez nem genetika kérdése. A magyarázat  – és egyben a megoldás is – sokkal egyszerűbb. Az érintettek kultúrájáról, pontosabban fogalmazva kulturálatlanságáról van szó.

Megoldás? Na azt nem tudom.

Illetve…

Na ezt elmesélem! A minap a kettesen araszoltam Haifa irányából Tel Aviv felé. Valahol félúton megtorpant az addig sem szélsebesen száguldó kocsisor. Valahol a messzi távolban előttünk sűrű füst gomolygott az ég felé. A gatyarohasztó hőségben kigyulladt egy autóbusz. A mi oldalunkról jött a felmentő sereg: tűzoltók, mentők és persze a rendőrök. Mindenki tudta a dolgát. Autóinkat a sávok széle felé kormányoztuk, hogy helyet adjunk a szirénázva érkezőknek. Olyasféle kis vákuum-sáv alakult ki középen, amelyen viszonylag gyorsan és biztonságosan a baleset helyszínére tudtak jutni a megkülönböztetett jelzéseket használók.

Is.

Történt ugyanis, hogy néhány autóstársunk kihasználva a helyzet kínálta pillanatnyi előny lehetőségét, rátapadt a „közösségi konvojra” és együtt száguldott velük, leelőzve a türelmesen álldogálókat, az utat biztosítóknak. Még káromkodni sem volt módunk egy jóízűt, olyan gyorsan elporoltak mellettünk. Ekkora arcátlanságot! És még csak elégtételt sem tudtunk venni.

Illetve.

A hivatásosok konvoját egy rendőrautó zárta, amelynek pilótája valószínűleg észrevehette a rájuk kapcsolódó élelmeseket. Ha jól láttam nemcsak lelassított, de meg is állt, mi több kiszállt a kék-fehér csíkos járművéből. Hogy mondott-e valamit vagy csak összeráncolta a homlokát, ilyen távolságból már nem lehetett megállapítani. Ami viszont tény, hogy a jobb híján élelmesnek mondott autóstársaink (nekem jutott eszembe akkor többféle jelző is, amelyeket azonban sem a nyomdafesték, sem pedig a szerkesztő-asszony ízlése aligha bír el) a satufék után rükvercbe kapcsoltak és elkezdtek visszafelé araszolni. Mintegy varázsütésre ráébredtek cselekedetük hogy úgy mondjam szerfölött helytelen, közösségellenes voltára.

Nos, hát itt a megoldás!

De hát mégsem lehet minden arcátlan autós mellé egy közlekedési rendőrt állítani. Mégiscsak más megoldásra van szükség. Azt hiszem, Péternek van igaza újólag. A kultúránál kell elkezdeni…

2 Kommentek

  1. Nos, én mindig és csakazértis a frájerek közé sorolom magam. És még büszke is vagyok emiatt magamra! Kiválasztottak érzésével tölt el.:)

  2. Én “középutas” vagyok, egyszer így, egyszer úgy. A “levegő” már rám is hat…

Hozzászólás