Kémtörténet – 18. fejezet

0

szerző: Halász András

18.

Nem beszéltek útközben. Sarolta vendége rezzenéstelen arccal bámult ki a sötétbe. Amikor megérkeztek az asszony lakásához, Saci megkérdezte a férfit, beszélhetnek-e magyarul. A férfi rámosolygott, és bólintott. Amíg a liftre vártak, Saci megnézte magának vendégét. Tagbaszakadt, erős férfi volt, sötétbarna hajjal és szemmel, frissen vágott frizurával. Öltözete elegáns volt, de nem feltűnő. Sötétszürke gyapjúnadrágot, világoskék inget, nyakig érő bordó pulóvert viselt sötétkék télikabátja alatt.

Felmentek Saci lakásába. A férfi letette csomagját az előszobába, és anélkül, hogy engedélyt kért volna, végigjárta a lakást, még a fürdőszobába is benézett.

– Jobban járt volna, ha megkérdezi, van-e valaki nálam. Bár maga a vendég, kérem, vegye figyelembe, ez nem szálloda, hanem a lakásom. Egyébként, hogy szólíthatom?

Behozta az előszobából a sporttáskáját, aztán várakozóan Sacira emelte tekintetét.

– Kérdezni akar valamit? – Kezdte dühíteni a férfi magatartása. Mit játssza meg magát, ő is tudja, hogy én is tudom. Csak nem akarja egész idő alatt az előkelő idegent vagy a nagy kémet alakítani?

– Hol fogok aludni? – bökte ki végre a férfi.

– Itt, a nappaliban. A kanapé kihúzható. Én maradok a hálószobában, a saját ágyamban.

A férfi bólintott. Leült az egyik fotelba.

– Kérem, üljön le,- kérte a férfi. – Néhány napig egy fedél alatt leszünk, jó lenne, ha nem ölnénk egymást. Ferencnek hívnak, de nyugodtan hívhat Ferinek is. Maga pedig Sarolta, ha jól emlékszem.

– Jól emlékszik. Még ma értesítem a professzort, hogy megérkezett, és elkezdődhet a tárgyalás. De mielőtt ezt tenném, szeretnék néhány fontos dolgot tisztázni.

– Nyugodtan használja a konyhát. Bármit ehet, amit a hűtőszekrényben talál. A vezetékes telefont, kérem, ne használja, gondolom, nem kell megindokolnom. Míg itt van, ne hagyja el a lakást. Karácsony van, az emberek nem mennek dolgozni. Ha meglátnák, kérdezősködnének maga felől. Ha csöngetnek, én nyitok ajtót. Ha csörög a telefon, én veszem fel.

– Világos.

– Még egy fontos dolog. Nyilván magát is tájékoztatták róla, de a biztonság kedvéért megismétlem. A professzornak fogalma sincs arról, hogy maga a Cég embere. Ez maradjon is így. Hogy mit ad be neki, az a maga dolga. De el kell hitetnie vele, hogy én jutottam a cége nyomára. Remélem, nem kell több magyarázattal szolgálnom? – nézett Saci kérdően a férfira.

– Természetesen nem.

– Akkor érezze otthon magát. Ágyneműt talál a fiókban, tudja, hol van a fürdőszoba. A televíziót nyugodtan használhatja. Kér valamit enni, vacsorázott már?

– Igen, már ettem, köszönöm. Mikor hívja fel a professzort?

– Most, rögtön. – Saci odament a vonalas telefonhoz és tárcsázott.

– Professzor úr? Sarolta vagyok. Megérkezett a vendégünk. Igen, azzal kapcsolatban. Megkérdezhetném, mikor alkalmas, hogy idefáradj, hogy megbeszéljétek a közös ügyeteket? Holnap délelőtt? Nagyszerű. Kellemes karácsonyt. Jó éjszakát.

– Délelőtt tízre itt lesz. Hadd kérdezzem meg, bár tudom, hogy közvetlenül nincs közöm hozzá. Ha a professzor aláírja a szerződést, utána mi következik? Tudja, a nagy rohanásban, erről egyáltalán nem tájékoztattak.

– Fogalmam sincs. Az én feladatom kizárólag a megbízási szerződés megkötése. A továbbiakról a kapcsolattartóját kérdezze.

Sarolta bólintott, jó éjszakát kívánt, és bevonult a hálószobába. Hatodik éve lakott ebben a lakásban, de most fordult elő először, hogy valakit vendégül kellett látnia. Attól félt, elfelejtkezett valamiről. Azt akarta, minden a legnagyobb rendben menjen.

Levetkőzött, felvette pizsamáját, és bebújt az ágyba. Közben hallotta, a másik szobában a férfi bekapcsolta a televíziót, de szerencséjére nem üvöltette. Hallotta, ahogy bemegy a fürdőszobába, és a víz csobogását is.

Az ágyban azon morfondírozott, részt vegyen-e a másnapi tárgyaláson. Erre semmilyen utasítást nem kapott. De mivel őt nevezték ki a Varázsdoboz művelet vezetőjének, úgy döntött, részt vesz rajta. A feje alá tette a kispárnát, és azonnal elaludt.

*

Tilda csomagokkal megpakolva ért haza a Szenteste előtti délután. Becsengetett. Remélte, Péter nyit ajtót, hogy megszabadítsa a szatyrok többségétől. De semmi nem történt. Még egyszer próbálkozott, de Péter sehol nem volt. Lehet, hogy közbe jött valami, s bent kellett maradnia az irodában, morfondírozott magában. Nem tehetett mást, letette az összes cuccot az ajtó elé, és a táskájában kotorászott a kulcsa után. Kinyitotta az ajtót, ismét felemelte a földről a bevásárló szatyrokat, bement a konyhába, és a konyhaasztalra tette az összes csomagot. Semmilyen zaj nem szűrődött ki a lakás belsejéből. Nincs itthon, állapította meg. Bement a fürdőszobába, hogy átöltözzön.

– Tilda, te vagy az? – hallotta Péter hangját a hálószoba irányából. Mi történt vele, csak nem sérült meg, hogy nem tudott ajtót nyitni?

Bugyiban és melltartóban rohant be a hálószobába. Péter az ágyon feküdt. Szomorúan pillantott rá.

– Mi történt, drágám? – kérdezte Tilda aggódva, közben megfogta párja csuklóját, hogy érezze a pulzusát.

– Alig tudom mozgatni a karjaimat. Az asszony kiszaladt a fürdőszobába, felkapta magára a pongyoláját, aztán kiment az előszobába az orvosi táskájáért. Amikor visszaért, sztetoszkóppal meghallgatta Péter tüdejét, szívét, belenézett a torkába, megmérte a vérnyomását. Semmilyen rendellenességet nem talált.

– Ma érezted először? – kérdezte Tilda, és közben kis lámpájával Péter szemébe világított.

– Néhány nappal korábban az irodában tört rám első alkalommal. De ahogy jött, úgy el is múlt. Még aznap éjjel ki kellett mennem a fürdőszobába. Óvatosan kikászálódtam az ágyból, nem akartam, hogy felébredj. Amikor letettem a lábam a földre, megint ugyanazt éreztem, mint az irodában. Visszafeküdtem, vártam, pár perc múlva újra nekiduráltam magam. Akkor minden ment, mint a karikacsapás. Néhány napig nem történt semmi. Ma azonban, amikor hazaértem, és a konyhában feltettem a kávét, azt vettem észre, nem érzem az ujjaimat, amelyekkel a bögrét tartottam. A bögre leesett a kőre, és ripityára tört. Próbáltam mozgatni felül a karomat, az ment. Megpróbáltam megfogni a mosogatószivacsot, de képtelen voltam rendesen megtartani. Nagyon furcsa, és kurva idegesítő volt. Bejöttem a szobába, és ledőltem az ágyra. Aztán arra riadtam föl, hogy pakolászol a konyhában. Agydaganatom van, ugye?

– Jaj, ne beszélj szamárságot. Dehogy agydaganat. De nem értem, miért nem szóltál korábban, hogy valami bajod van.

– Nem akartalak megijeszteni. Azt hittem, ahogy jött, úgy el is múlik. De nagyon kérlek, ne ködösíts, elég filmet láttam ilyen esetekről. Ezek az agydaganat tünetei. Csak az a kérdés, lehet-e operálni.

– Nagyon kérlek Péter, hagyd abba. Inkább add ide a kezedet, és próbáld megszorítani az enyémet. Úgy. Jól van.. Érzed az ujjaimat?

– Nem igazán.

– És a lábaiddal mi van?

– Most rendben vannak, nem vacakolnak. Jó, behajlítom. Látod, megy minden gond nélkül. Drágám, nagyon kérlek, ne kertelj. Én nem az a típus vagyok, aki azonnal összeszarja magát, mert valamilyen súlyos betegsége van. Biztos van rá gyógymód. Ugye? Most mit somolyogsz, mint egy vadalma? Gondolod, nem veszem észre, hogy kínodban teszed?

– Figyelj rám Péter. Ezzel nem lehet viccelni. Holnap reggel bemegyünk a Neurológiai Klinikára.

– Majd beszólok az irodába, hogy pár napig távol leszek. Mit gondolsz, ott tartanak a kórházban? Majd meglátjuk, minden esetre, készüljünk fel rá, hogy be kell feküdnöm.Tudod, az ilyenkor szokásos holmik: pizsama, piperecikkek, WC papír, mert azt mindenhonnan ellopják, étkészlet, bögre, és így tovább.

– Jó lenne, ha ágyban maradnál. Attól félek, ha felkelsz, és megint rád jön a gyengeség, összetöröd magad.

– Hogy képzeled, drágám? Hogy egész este ágyban maradjak? Szó sem lehet róla. Fekhetek még eleget.

– Akkor legalább úgy közlekedj, hogy mindig legyen valami a közeledben, amiben meg tudsz kapaszkodni.

– Rendben van, majd ügyelek rá.

– Próbáld megérteni. Bármikor ismét megtörténhet, hogy hirtelen úgy érzed, eltűnt a lábad.

– Bármikor eltűnhet a lábam, értem. Vagyis nem esik ki a helyéből, csak nem fogom érezni. Nyugodtan mondj el mindent, kibírom. Jobb, ha előre felkészülök arra, mi lesz, mintha váratlanul érne. Gyere ide drágám, hadd öleljelek át. Látod, tudtam én, kivel kell összejönni. Egy orvos mindig jól jön a háznál.

*

Tilda késő este érkezett haza a klinikáról, ahol Péter több mint egy hete nyomta az ágyat. A rendelőben a kollégája vállalta, hogy helyettesíti. Ki sem bújt a ruhájából, úgy dőlt le az ágyra. Iszonyúan elfáradt. Nem fizikailag, lelkileg. Tehetetlennek érezte magát. Pontosan tudta, ez az érzés egy orvosnál hatványozottabban erősebb, ha nem tud segíteni a betegén, ráadásul nemcsak a betegén, hanem a kedvesén.

Muszáj volt beszélnie valakivel. Odavitte az ágyhoz a telefont, és Pirike számát tárcsázta.

– Pirikém, tudsz időt szakítani rám?

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Mi történt? Csak nincs valami baj?

– Tudod, ha az ember bajban van, hirtelen fogalma sincs, kihez forduljon. Nem is tudom, hol kezdjem. Amit átéltem az elmúlt napokban, senkinek sem kívánom.

– Mondjad már, ne kelljen minden szót harapófogóval kihúznom belőled.

– Hol is kezdjem? Talán a végénél. Péter súlyos beteg. És milyen az élet? Hiába vagyok orvos, a szeretteimmel képtelen vagyok mit kezdeni. És különben is… Nem tehetünk semmit. Egy ilyen stramm, jó kedélyű ember. Élete delén, amikor a gyerekei már elég nagyok ahhoz, hogy ne kelljen állandóan rájuk figyelni. Amikor végre kicsit magával is törődhetne. Azt terveztük, hogy nyáron részt veszünk egy karibi tengeri hajóúton.

– Tilda drágám, próbáld összeszedni magad, mert egy árva szót sem értek abból, amit mondasz.

– Persze, értem, megpróbálok értelmesen beszélni. Talán egy hete történt. Este hazamegyek, és ott találom az ágyban ruhástól. Azt állította, nem engedelmeskedik a keze. Van fogalmad róla, mennyi minden futott át az agyamban egy szempillantás alatt? Hát persze, hogy megvizsgáltam. De ez valami sokkal súlyosabb dolog lesz. Sikerült rávennem, hogy másnap bemenjünk a Neurológiai Klinikára. Ahol az egyik évfolyamtársam a docens. Elhadartam neki, mi van Péterrel, teleraktam a mondókámat latin szakkifejezésekkel, hogy Péter ne értse. De a kolléga pillanat alatt kizavart a szobájából. Egyedül akarta Pétert megvizsgálni. Csak félóra múlva engedtek vissza. Klára, az osztályos orvos közölte, Péter egyelőre bent marad a klinikán kivizsgáláson. Ezt előre sejtettük, minden szükséges holmi nálunk volt. Pétert rábízták a főnővérre, és végre magunk maradhatunk. Klára azzal kezdte, vannak elképzelései, de nem akar a dolgok elé menni.

Tudod, Pirikém, amikor bementünk a klinikára, már biztos voltam a diagnózisban. És most óriási bajban vagyok, mert igazából ezt Péter beleegyezése nélkül nem beszélhetném meg senkivel. Bár, ahogy vesszük. Végül is, nem én vagyok a kezelő orvosa. Ezzel együtt, ugye megbízhatok benned? Egyelőre senkinek egy szót sem. Megígérem, ahogy lesz valami biztos a kezünkben, értesítelek.

– És mire gondolsz? – kérdezte Pirike.

– Az egyáltalán nem számít, hogy én mit gondolok, csak az a fontos, amit a vizsgálatok mutatnak.

– De mégis, biztosan van valamilyen elképzelésed.

– Jaj, szívem, ne nyaggass már! Rendben van, elmondom. De értsd meg, ez még egyáltalán nem biztos. Szóval, szerintem az ALS kezdeti szakaszában van Péter. Az ALS egy idegrendszeri betegség, a latin nevéből jön a rövidítés: Amyotrophiás lateralsclerosis. Az ALS az akaratlagosan mozgatható izmokat beidegező agyi és gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával járó gyógyíthatatlan betegség. A beteg végül teljesen elveszíti mozgásképességét, majd leállnak a légzőizmai. Végül meghal. De ez, hála Istennek, még odébb van. És tudod mi a legszörnyűbb az egészben? Hogy az ilyen betegségben szenvedőknek a gondolkodási funkciói, a látásuk és a hallásuk végig teljesen épp marad.

– És mitől keletkezik ez a szörnyűség?

– Fogalmam sincs, már nem emlékszem. Talán valamilyen anyag hiányáról lehet szó, amely befolyással van az idegrendszerre. De azt biztosan tudom, hogy gyógyíthatatlan.

– És most mi következik?

– Egy sor vizsgálaton megy keresztül, ezek leginkább arra szolgálnak, hogy kizárják az egyéb betegségeket.

– Jaj, Tilda, hidd el, teljesen veled érzek. Próbálj kicsit megnyugodni. Péternek szüksége van rád. Kérlek, ne sírj.

– Ne haragudj, mindjárt megnyugszom. Végre ráleltem egy olyan férfira, akit mindig is kerestem. Vidám, de mély érzésű. És ami a legfontosabb: mindent meg tudok vele beszélni. És tudod, fogalmam sincs, hogy ha ez a betegsége, amiben egyébként teljesen biztos vagyok, megmondjam neki vagy sem. Olyan szörnyű, hogy semmit nem tudok tenni ellene.

– Ha bármiben tudok segíteni, azonnal szólj. De tényleg, ne restelld…

– Drága vagy, de egyelőre még én sem tudok mit tenni. Mégis, jó tudni, hogy van valaki, akire számíthatok. Puszillak drágám. Mennem kell dolgozni, várnak a betegeim.

Hozzászólás