Jóemberek

0

szerző: Sáfrán István

Mentségemre szóljon nemcsak írom, olvasom is lapunkat. Mint oly sok más olét engem is örömmel tölt el, ha olyan sorstársaimról szól a híradás, akik nem ritkán véres verejtékkel (tessék ezt a nyelvi fordulatot képes beszédként értelmezni), de előbb vagy utóbb kiküzdik helyüket az izraeli társadalomban. Nem könnyű feladat ma sem honfoglalni őseink földjén – megmondhatója mindenki, aki mostanság lépett a bevándorlás útjára. Természetesen össze nem vethető a mi helyzetünk a hajdani pionírok, s persze a háború után érkező nemzedékek megpróbáltatásaival sem. Más időket élünk – intézhetném el a különbözőségeket egy röpke félmondattal, ám ennél többről is, másról is van szó.

De, hogy ne a levegőbe beszéljek, a legszembetűnőbb különbözőségre utalva engedtessék megemlítenem a fogadtatást. Amikor mi lekecmeregtünk a repülőgépekről, már itt voltak, pontosabban fogalmazva: otthon voltak az előttünk érkező magyarok. Azok a honfitársaink, akik lelet pontossággal tudták, hogy miféle félelem és bizonytalanság kavarog bennünk, miközben a pakidának próbáljuk lebetűzni személyi azonosítónk legfontosabb tudnivalóit, hogy pontos és precíz adatokat tartalmazzon a Teudat Zehut. Maguk bőrén tudták, tapasztalták és emlékezetek arra, hogy mi az a nincs.

Mi az, hogy nincs?

Az első lakásbérletünket óriási lakomával szándékoztuk megünnepelni. Életem párja nagyszerű vacsorát rittyentett. Az otthonról hozott lábas, a két mélytányér plusz két lapos, hozzá mértani pontossággal kiszámított evőeszközök (kés-villa-kanál-kiskanál), sőt még a szalvéta sem hiányzott az asztalról. A falatozás megkezdése után azonban „borult a bili”.

Hol a só? – tudakoltam, s egyszerre kezdtünk nevetni, mert hiába, hogy például kilószám csomagoltuk a pirospaprikát, édeset, erőset (utóbb kiderült teljesen feleslegesen, hiszen annyit és annyifélét vehetsz itt, amennyit a szád íze megkíván!), de a só… Hiába volt hát, hogy a háziúr beköltözésünk előtt kifestetett, sőt – ő mondta – még a mazgant és a mosógépet is megcsináltatta, csak hogy könnyebb legyen az életkezdésünk, a pillanatnyilag legfontosabbról elfeledkeztünk. A sót semmi mással nem lehet pótolni.

Nem-e?

Andrásék voltak, akik az új lakást megvizitálni elsőként nyitották ránk az ajtót. Mindent alaposan megnéztek, majd távozásunk után egy órával óriási pakkal a kezükben tértek vissza: hat mély, hat lapos, hat sütis. Ugyanígy jártunk Erzsiékkel, akik nemkülönben étkészlettel gondolták felvidítani az első hónapok olykor durva smirglire emlékeztető hangulatát. (Ide kívánkozik, hogy amiképpen a konyhai alkalmatosságok, azonképpen minden más, amiből nagy hirtelen kettő, nem ritkán három lett az adományozók jóvoltából, rövid úton az utánunk érkezők otthonaiban kötöttek ki.)

Aztán Anna. Már benne voltunk a télben, ami mint utólag kiderült, az otthoni tavaszra hajazik inkább, de akkor úgy fáztunk a 17-19 fokban, mint a kivert kutyák, amikor beállított a szőnyegeivel, mondván a kőpadló csak erősíti a hidegérzetet. De így lett televíziónk, szóda sztrímerünk, váltó ágyneműhuzatunk, mackógarnitúráink – soroljam?

Hogy ez nekik általában semmibe nem került, mert döntően használt vagy megunt darabjaikkal örvendeztették meg az újonnan érkezőket? Érdekelt ez valakit? A jó szándék és a szükség enyhítése találkozott azokban a pillanatokban, amikor szívesen adták és mi örömmel elfogadtuk bármi aprósággal is gyarapodott háztartásunk.

Volt azonban több is, más is, mint amit meg lehetett fogni, vagy el lehetett tenni a szekrénybe, polcra, akárhová. Gyurival példálóznék a nagy mackóval (jóval száz fölött a mutató, ha veszi a bátorságot és rááll a mérlegre) és „élete értelmével” ahogyan mondani szokta. Még Pestről, a boldog békeidőkből datálódik ismeretségünk. Nem mondanám, hogy szoros baráti szálak kötöttek össze bennünket. Tudtunk egymásról. Ő talán kicsit többet is rólunk, mert nem sokra rá, hogy tanyát vertünk a merkaz klitában megjelentek és kirándulásra invitáltak valahová az ország onnan talán legtávolabbi szögletébe – hozzájuk. Út közben, s persze később a trakta során is be nem állt a szája. (Zárójelben rögzítem, fantasztikus sültekkel láttak vendégül bennünket, s hogy készültek ránk, arról az érlelt és idejében bepácolt húsok árulkodtak: mind a tíz ujját megnyalja az ember egy ilyen menü után, különösképpen ha a befogadó állomáson csak a kétlapos rezsó kínálja konyhai szolgáltatásait. Gyuri afféle használati utasítást adott Izraelhez. Íme egy kis ízelítő a leckekönyvéből: mikor nyitnak és zárnak a boltok, bankok, hivatalok, mikor és hol áll meg a közlekedés, milyen egészségbiztosítást érdemes kötni, hol lehet a friss kenyeret kapni még péntek délután is, miért kemény minden gyümölcs a piacon, hol lehet, kell vagy szabad alkudozni, mi az a rav kav, miről árulkodnak a sokféle kipák és hogy például nehogy már megijedjünk ha az utcán, boltban vagy éppen a béit knesszetben fennhangon ordibálnak egymással, mert az utca emberének ez a hangerő a társalgási szintje. És ami talán a legfontosabb, hogy szavlanut! Nem kell sietni. Minden megvár. Vagy ha nem, jön a következő.

Létkérdés volt ez ott és akkor. Nem győzök utólag hálálkodni mindannyiuknak. Oldalakat tenne ki, ha valamennyi segítőkész polgárt, akár csak neve említésével megörökítenék. Éva, Marika, Gyuri – mind-mind egy-egy történet. Az oroszhivatalnokot Valentinát ki ne felejtsem, aki kérvények sorát írta meg helyettünk vagy az ukrán Alekszejt, aki megmutatta, mit és hol lehet olcsóbban megvásárolni és miért kell kettő után menni a zöldségpiacra. Ismerősök és ismeretlenek.

Azon morfondírozom, van egyéb, fontosabb dolgunk, mint arra törekedni, hogy majd egyszer, valahol, valamikor rólunk is hasonlóképpen emlékezzenek meg a mindenkori olé hadasok?

Hogy találkoztak jó emberekkel.

Hozzászólás