Az emberi jóság ereje

0

szerző: Kati Yael Hirschberg

Nekem május 4-én kezdődött. Akkor olvastam egy magyar hírportálon arról, hogy Fort McMurrey várost hatalmas erdőtűz fenyegeti napok óta, és most már evakuálják a lakosságot. Azonnal beugrott egy becenév, évek távlatából. Anno egy kismama-baba fórumon sodródtunk egymás mellé, és azóta a Facebook segítségével néha megnézegettem az oldalát. Mert aranyosak a gyerekek, mert gyönyörű a kutya, de leginkább mert ahol él, Kanada, az egyik nem olyan nagyon titkos vágyam. Élni nem szeretnék ott, már csak azért sem, mert az emlékezetembe égett pont C. története, amikor fél órát várt az elakadt iskolabuszra a megállóban, valami -30 fokban. Számomra, innen – főleg ma, amikor 40 fok van, de pluszban – ez maga a halál, még akkor is, ha értem hogy a kanadai téli ruházat nem játék, és nem azonos azzal a télikabáttal, amit én hordok ha lemegy öt fok alá a hőmérséklet.

A kisváros nevében azonnal biztos voltam. Fort McMurrey. Hatalmas fák, egy fantasztikus folyópart, tiszta és rendezett utcák, élővilág, nyugalom. Azonnal írtam egy közös ismerősnek, tud-e valamit C-ről, akinek hirtelen nem ugrott be a családneve, és így nem találtam meg az oldalát a nagy riadalomban. De egy kis segítséggel újra rátaláltam, és összeugrott a gyomrom attól, amit láttam. Menekül. Az utolsó posztok szerint “reunion”, azaz megtalálták egymást a férjével, aki a gyerekeket mentette ki a városból. Mint utóbb kiderült, C. aznap 3 órát várt az országút mellett, nyelve a füstöt, a port, a forró levegőt, három macskával és egy kutyával a kocsiban, amit elvileg nem is vezethetett volna a próba-jogosítványával. Úgy kanyarodott ki az utcájukból, hogy a szomszéd házakat már falta a tűz. A város másik oldalán lévő iskolából a férje hozta el a gyerekeket, és mivel őrült kavarodás volt – egy 60 ezres város evakuálása mi más lehetne, főleg ha késve adják ki a parancsot, és pár óra alatt az “uraljuk a helyzetet” sajtótájékoztatótól eljutnak az azonnali kiürítésig – nem lehetett tudni, hogy vajon megtalálják-e egymást. Görgettem visszafele a híreket, hogy amíg újabb életjelek érkeznek, addig lássam, hogy pontosan mi is történt.

Megtaláltam a kisváros honlapját, és a kanadai híradásokat. Lassan körvonalazódni kezdett a tragédia. Az izraeli énem rögtön analizálni kezdte a történéseket, és persze jöttek a kérdések sorban. Például, hogyha már két napja égett az erdő a város közelében, akkor miért nem rendeltek el tanítási szünetet. Mert ugye, nálunk, Izraelben, ez az első. Lehet hogy hiába, lehet hogy felesleges a stresszelés, és sokáig – örökké? – tartó PTSD szerű állapotba kerül tőle a lakosság, különösen a gyerekek, de nálunk ez ökölszabály. Ha bármi van, vagy akár csak alakul, akkor az első dolog, hogy a gyerekek maradjanak otthon. Többek között pontosan azért, ami később C. visszatérő rémálma lett, hogy mi van, ha hirtelen kell evakuálni egy várost, mi van, ha hirtelen kell evakuálni egy több száz gyereket fogadó iskolát? Gyakorlatilag lehetetlen feladat. De mégsem ez a legfontosabb a tűzvésszel kapcsolatban, amely méretét közel sem adja vissza az a lelketlen szám, hogy 2400 ház veszett oda.

Kanada2

Hanem az, hogy már az evakuálás ideje alatt hatalmas áradatban indult meg a segítség a bajbajutottak felé. Miközben vártam a további híreket C.-ről és a családjáról, már láttam a képeken, hogy az evakuálásban rengeteg önkéntes vesz részt. A helyi városháza honlapján azt láttam, hogy a modern közösségi média minden eszközével irányítják nem csak a lakosságot, hanem az önkénteseket is. Akik segítettek az utakon nagyjából fenntartani a haladást, vagy éppen lezárni a veszélyes szakaszokat. Akik segítették a harcot a lángok ellen. Akik ételt, vizet, pelenkát osztottak az úton ragadóknak vagy az ideiglenes táborokba érkezőknek. Láttam a Facebook segítségével, hogy a környező szállodák egymás után nyitják meg a szobáikat ingyen, mind a menekülők számára, mind azon önkéntesek vagy hivatásosok számára, akik már szó szerint összeesnek a fáradtságtól. “Gyertek, aludjatok nálunk pár órát, itt étel, ital és pár óra pihenés vár rátok”. Láttam a pizzériákat, éttermeket, sportklubbokat, amik a menekülés után két héttel is ingyen pizzát, bowlingozási lehetőséget, uszodahasználatot ajánlottak fel, mindezt egy lakcím igazoló kártya felmutatása után teljesen ingyenesen. Hallottam C.-től – akik időközben átmeneti szállást kaptak egy farmertől – hogy a tragédia után pár napon belül került hely a gyerekeknek egy másik város iskolájában, és került a tanuláshoz szükséges tankönyv, írószer, iskolatáska és ruha is, mert minden de minden a lángok között tűnt el. És innen nézve nyilván csak a segítség egy kis szeletét látom, de érzem C. soraiból, hogy árad feléjük a szeretet és a támogatás. Pénzben, lelkiekben, és isten a tudója egyedül, hogy melyik a fontosabb.

Kanada3

És valahol ezen a ponton kapott el egy erős deja vu. Hol is volt és mikor is, amikor hasonló erejét láttam az emberi jóságnak. Hát persze hogy nem felejtettem el, bár én csak outsider voltam. Már ha lehet egy ország lakója outsider akkor, amikor éppen háború zajlik választott hazája déli határán, főleg úgy, hogy azért egy kezén biztosan nem, de sajnos még kettőn sem tudja megszámolni e sorok írója sem, hogy hányszor kapott ízelítőt a háború valóságából egy “jó kis” légiriadó vagy rakétatámadás segítségével. De nekem nem kellett menekülnöm. Én a történet másik végén voltam.

Akkor, 2014. nyarán Izrael déli fele menekült észak felé. Nyilván vannak különbségek, hiszen ott nem kellett pár nap leforgása alatt majdnem 100ezer embernek elhagyni egyszerre az otthonát. És Kanadában nem tartott 50 napig a feszültség, a tényleges életveszély. De a fő motívum, ami döbbenetes erővel hatott akkor is, és most is, az az, hogy az emberek jók. Hogy az emberek segítenek. Hogy az emberek megmozdulnak, és erejükkel hegyeket mozgatnak meg. Ahogy Kanadában több százan hagyták ott azonnal a munkájukat, adott esetben a saját házukat, életüket, hogy rohanjanak oltani. Pont így, Izraelben nem csak a katonák özönlöttek dél felé, hanem heteken át özönlött délre a segítség, volt aki pizzát sütött a katonáknak, volt aki gyerekeknek tartott bábelőadást az óvóhelyeken. Ahogy Kanadában megadott a kormány és a helyi önkormányzatok minden segítséget, hogy az evakuált gyerekek ne maradjanak ki az iskolában. Pont úgy nyitották meg kapuikat az ország középső és északi részén lévő iskolák azoknak a gyerekeknek, akik eljöttek a szünet nélküli rakétatámadások elől. Láttam a képeket, ahogy a kanadai autók sorban állnak a dugóban. És emlékszem hogy hatalmas dugó alakult ki a jeruzsálemi pályaudvar környékén, mert buszokat küldtek a zsúfolt, délről a családokat ingyen és bérmentve elszállító vonatokhoz. Láttam, ahogy lakcímkártyás ingyen belépést hirdet egy kanadai mozi, és emlékszem hogy az ország összes múzeuma, állatkertje ingyen fogadta azon a nyáron a “déli gyerekeket”.

És amikor ezt látom, és nem csak itt, Izraelben, ebben a pici, de erős országban, hanem a hatalmas Kanadában is, akinek – Izraellel ellentétben – rengeteg barátja van más országok között, akkor átjár az érzés, hogy a világ jó. Hogy az emberek jók. Hogy nem veszett ki a jóság, az áldozatkészség, a segíteni akarás. Csak éppen globális és általános az az igazság, amit egyénekre, személyes nehézségekre vonatkoztatva ismer mindenki: bajban ismerszik meg, ki az igazi barát. Aki a bajban melletted áll, arra életed végéig bátran támaszkodhatsz. És van segítség. És van barátság. És van szeretet. És pont amennyire szerencsés az, akinek nem kell megtapasztalnia személyesen ezeket, pont annyira szerencsétlen az, aki azt gondolja, hogy ezek az értékek már kihaltak közülünk.

Hozzászólás