A héber szexistenekről

Dési János/ujkelet.live

Izrael természetesen nem (csak) a kaftánosok országa. Mégis, hányan, de hányan akadnak, akik előszeretettel és nagy tételben fotografálják a srámlis, kaftános, pajeszos embereket, akik kacsázó léptekkel sietnek mindig valamerre, az esetek egy jelentős részében telefonjukba magyarázva valamit, vagy számtalan gyermeket maguk után vonszolva.

Kétségtelen, a klasszikus „zsidó” sztereotípiának inkább ők felelnek meg, és különben is, milyen egzotikus, hogy ezeknek az embereknek senki sem szólt, hogy ma már egy mediterrán ország a hazájuk, nem a XVIII. századi lengyelföld, igazodhatnának a körülményekhez.

Igaz, ha ketten matyóruhába öltöznének és végiglejtenének mondjuk a pesti Kazinczy utcán, akkor a részegedésnek éppen induló izraeli fiatalok is nagy tételben csattogtatnák a telefonjuk fényképezőgépeit. Mert ugyan a népviselet nem jellemző, de a fotókon sokkal jobban mutat, lehet szelfizni vele, meg facebook posztot nyomni róla – ahogy azt kell.

Aztán pár éve egy gombszemű leánypajtásom miközben izgatottan mesélt izraeli útjáról, többször szóba hozta, hogy nahát, ott micsoda pasik vannak. Ahogy ő fogalmazott „héber szexistenek”.

S tulajdonképpen ez nyitotta fel a szememet a hétköznapi valóság iránt.

Hogy mennyi jó fej, vidám fiatal él ebben az országban.

És akkor egy ideje én például már ezt is figyelem.

Ja, és meg is ígértem, hogy ha jó lesz, szerzek neki egyet.

„Wenn ihr wollt,/ist es kein Märchen” – írta Altneuland könyve alcímeként Herzl Tivadar. Azaz, ahogy Márkus Aladár első magyar fordításából (Ősújország) ismerjük: „Ha akarjátok, nem mese.”