Most 72 éve…1944-ben történt…

0

szerző: S. Zoltán

Előszó

Mózes Endre könyvét olvasgatom az utóbbi időkben. Olvasgatom és nem olvasom, mert ez egy könyv, melyet nem lehet és nem is kell egyfolytában olvasni.

Ez inkább egy lexikon, teli adatokkal, statisztikai létszámokkal. Nincs benne folytatólagos, érdekfeszítő esemény, amelynek végére az olvasó kíváncsisággal vár.

A címe: Ki szereti a zsidókat? Rögtön az első pillantásra nem szerettem a könyv címét. De az olvasgatás közben megszerettem a könyv tartalmát. Sokkal jobb, mintha fordítva lett volna.

Azért szerettem meg, vagy talán jobban mondva értékeltem a könyvet, mert szerkesztője gondos, alapos, szorgalmas munkával tálcán szolgálta föl az olvasóközönségnek azoknak a számos kiváló egyéniségnek a gondolatait, akik a túlnyomóan antiszemita légkörben bátran kiálltak zsidó vallású honfitársuk oldalán.

Zsidó vallású honfitársuk oldalán – írtam. Tudom, hogy sokan tiltakozni fognak ez ellen a meghatározás ellen. Azt fogják mondani, hogy az antiszemitizmus nem a zsidó vallás ellen irányult, hanem a zsidó nemzetiség ellen. Én, részemről meg vagyok győződve arról, hogy nekünk, mint kiválasztott népnek osztályrészül jutott, hogy ki legyünk téve a kétféle gyűlöletnek, mellyel körül voltunk véve történelmünk folyamán, úgyis mint zsidó faj és úgyis mint zsidó vallás.

Mózes Endrének kiváló érdeme, hogy összegyűjtötte sok évszázad nemes lelkű kiválóságának kijelentéseit amelyekben dacoltak ezzel az áramlattal és tanúságot tettek arról, hogy a zsidókat a magyar társadalom egyenrangú tagjainak tekintsék, és az emancipáció keretén belül küzdöttek a zsidók jogegyenlősítéséért.

És mindezt, mint mondottam Mózes Endre tálcán szolgálta föl nekünk.
Ami hiányzik ebből a műből, megítélésem szerint az, hogy éppen történelmünk legsötétebb korszakának, az 1944 –ben lejátszódó magyar zsidók tömeges pusztítása idejének nem szentel a könyv elegendő figyelmet.

Ez egy mulasztás, amit szeretnék bepótolni. Annál is inkább, mert én végigéltem a borzalmas korszakot 1944 március 19-től egészen 1945 február 13-ig, Budapest fölszabadulásáig. Szem, fül és testi tanúja voltam mindannak, ami ott történt. Üldözve és fenyegetve éreztem magam a csillagos házban, az utcán a sárga csillaggal, vagy a hamis papírokkal a romok között, ahol bujkáltam, a sáncásásoknál Budapest határán, fenyegetve a nyilasok gépfegyvereitől. Szemtanúja voltam bajtársam saját sírja megásásának és az azt követő tarkón lövésnek, és soha nem hallottam arról, hogy ki szereti a zsidókat.

Eltekintve egy esettől, amiben “csupán” arról esett szó, hogy egy keresztény család elbujtatott 1944 december elejétől 1945 január 5-ig pincelakásukban, ahol a szovjet hadsereg fölszabadított. És mindezt minden ellenszolgáltatás nélkül. Nem voltak ékszereim, nem voltak Napóleonjaim, csak egy fiatal 17 éves üldözött voltam, akinek már hetek óta nem volt egy falat étel a gyomrában. És gyanítom, hogy nem is azért mert szerették a zsidókat, hanem egyszerűen azért, mert emberek voltak, a szó legnemesebb értelmében.

72 éve már. Ideje lenne elfelejteni. De ez nem így van. Az emberek nem felejtenek csakúgy kényük-kedvük szerint. Ez nem játszódik le egy egyszerű kattintással a “Delete” billentyűre, a számítógépen. Talán nem is akarom elfelejteni. Ezért van az, hogy szomjasan olvastam Márai Naplóját 1944-ből, amiben sokat emlékezik arról, ami történt.

Persze nem egészen abból a szemszögből, ahogy én láttam, éreztem és átéltem. Ő az utca másik oldaláról szemlélte az eseményeket. Ő személyesen nem volt üldözött, csak a felesége volt zsidó vagy legalábbis zsidó származású.

A Napló sincs kizárólagosan ennek a témának szentelve. Nehezen megemészthető olvasmánynak tűnhet fel annak az olvasónak a szemében, aki nem jártas a világirodalom dzsungelében. Java része egy olyan világról emlékezik meg, amihez egy átlag olvasónak semmi vagy legalábbis kevés bennfentessége van, mert nem tudja, hogy ki volt Giraudoux, Flaubert, Gautier, Conrad, Plutarkhosz, Huizinga és így tovább, akiknek világába Márai menekült, amikor az utcákon hurcolták a pályaudvarokra a deportálandó zsidókat és remegtek a házak az amerikai bombáktól vagy az orosz katyusák belövéseitől.

De az, amit arról írt, hogy mi történik az utcán, mi történik a magyar közéletben az nem egy olyan valami, ami mellett közömbösen el szabad mennünk, még ma sem 72 év távlatából. Ezt kötelességünk elolvasni, mint egy igaz, nemes lélekkel felruházott ember lelki visszhangját ábrázoló írást, ami nem utólag, hanem ”real time “-ban, a való időben lett papírra vetve.

Méltatni akarom Márai írását, nem dicshimnuszt írni róla. Ez jár neki és jár annak az olvasónak, aki személyesen élte át, vagy csak hallott erről a korszakról, amely olyan tragikus, sorsdöntő kihatással volt egész életünkre.

Hát itt az írás…olvassátok…

“Mi közöm az emberekhez? Zsidókhoz, keresztényekhez? Magyarokhoz, németekhez, angolokhoz? “Mi közöm nékem a világ bűnéhez?” – kérdi lelkemben egy hang, Babits Jónásának szavával.”

“Ez a gyökeréig romlott magyar középosztály még mindig nem akarja, nem meri látni a valóságot. Valamilyen titkos, új fegyverről ábrándoznak, mely rendbe hoz mindent, s ők kapnak ajándékba egy új, maradék zsidó birtokot: ez minden, amit hisznek, értenek és remélnek.”

“Az amerikai külügyi hivatal könyve a béke és háború titkairól, 1931 és 1941 között lezajlott béketárgyalásokról, a háború előzményeiről. Német nyelvű kiadás, Svájcon át érkezett. Ez a könyv sem tudja elhallgattatni  bennem a kollektív felelősség meggyőződését. Minden a kezükben volt: pénz, munkaerő, nyersanyag – miért nem fegyverkeztek preventíve és idejében? Most fegyverkeznek és verekednek; de a szerencsétlenség, melyet megakadályozhattak volna, már bekövetkezett.”

“Tudunk-e Svédországot, Dániát csinálni Magyarországból, vagy pedig afféle macedonföld lesz belőle? Van-e idő és ember hozzá, hogy Svédországot, Dániát csináljunk belőle? Ez a kérdés. Magyarország elnácisodását hosszú időn át háromszáz ember akadályozta meg: köztük néhány régi arisztokrata. De ugyanez a garnitúra már nem alkalmas arra, hogy megakadályozza Magyarország balkanizálódását. Ezt csak öntudatos, művelt polgárság tudja megakadályozni, tehát egy emberfajta, amely nálunk teljesen hiányzik. Az elmúlt huszonöt év kontraszelekciója tudatosan szorította hátra a kísérleteket, melyek demokrata középosztályt akartak nevelni – mindenki gyanús volt, ZSIDÓ-BÉRENC vagy titkos bolseviki, aki demokrata nevelésről szólott. Most pontosan ez a réteg hiányzik.”

“”Soha kis nép nem üzent még hetykébben hadat nagyhatalomnak, mint Magyarország a Szovjetnek…” – írja egy svájci újság. Kis nép? A kis nép nem üzent hadat senkinek. Még a nép nevében határozó országgyűlés sem üzent hadat. Egy kis klikk üzent hadat, a nép és az országgyűlés megkérdezése nélkül, néhány vak vagy becsvágyó katona és politikus. A nép megrendülten hallgatott. A fényképen, mely az országgyűlés termét ábrázolja e pillanatban, mikor Bárdossy bejelenti az orosz hadüzenetet, mindenki – a kormánytagok is – lehatja a fejét.”

“Ma elkobozták a zsidók minden vagyonát. Betiltottak minden tisztességes lapot. Budapestet rendszeresen bombázzák, sok a halott. “Műsoromat – mint a rádió mostanában gyakran mondja – bizonytalan időre beszüntettem. “”

“A németek megszállták Magyarországot.”

“A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják, minden tízezernél magasabb lélekszámú magyar városban, ahová beterelik a környékbeli falvak zsidait is. Losoncon ma reggel kezdték meg az átköltöztetést. Amíg írok, ablakom előtt zörögnek a kordék, melyeken nyomorult emberek tolják szegényes, rongyos holmijukat. Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. Ha túlélem, leírom.”

“Nem segít semmi: Mindent személyesen meg kell élni, testünkön, a valóságban; hogy megértsük. Mindaz, amit a lengyel, osztrák, német zsidók sorsáról hallottunk ez években, ködkép volt csak. De mikor először láttam – a budapesti Vörösmarty téren -, amint egy embert két Gestapo-katona vitt a teherkocsi felé, megértettem a valóságot. s most, mikor az ablak előtt vonulnak ezek a sárga csillagos férfiak, nők és gyermekek, cipelik a ványadt csomagokat, hogy ötezrével, tízezrével összezsúfolva éljenek valamilyen bizonytalan – attól tartok nem is bizonytalan! – sors felé, amint elhagyják otthonukat, munkájukat – miért?!  -, most végre értem. Mindezt látni kell, személyesen. Az emberi léleknek nincs igazi fantáziája. Csak a valóságnak van fantáziája.”

“Hideg május. Didergek a napfényben. Az emberekkel nincs mit beszélni. Mint ahogy részeggel vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni: a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok Kőrösmezőnél, az angolok és amerikaik Pest fölött, s ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról.”

“A Musa Dagh örményeinek regénye itt történik meg, mindennap, minden vidéki magyar városban. A deportálások színhelye nem Mezopotámia, hanem város környéki téglagyárak s hasonló helyek; onnan Lengyelország. Werfel regényét látom mindennap életre kelni: ahogyan Enver pasa és a törökök kiirtották az örményeket, mert “igazhitűek nem élhettek együtt keresztényekkel”, úgy kergetik ki lakásaikból, fosztják meg javaiktól, szabadságuktól s végül bizonyosan életüktől is – a gyilkosok számára nem marad más megoldás! – az igazhitű nemzetiszocialisták a zsidókat, kikkel nem élhetnek egy országban… Miért? Mert zsidók, mert “ellenségek”, mert “idegenek”, mert… s végül nincs válasz. Mert lehet.”

“Isten adj erőt a zsidóknak, hogy elviseljék az üldöztetést, kínzást és sanyargatást. Adj erőt nekik, hogy erősek legyenek az élethez és a halálhoz. S aztán, ha túlélték az üldöztetéseket, adj erőt nekik, hogy ne veszítsék el fejüket, ne változzanak át ámokfutó üldözőkké. Adj erőt nekik, hogy erejük legyen az emberi nagysághoz, a türelemhez. Mert a bosszú csak újabb indulatot szül.”

“Pesten. Minden csöngetésnek értelme van: s már csak értelmes csöngetések szavára nyitok ajtót. A telefonkagylót csak akkor emelem föl, ha bizonyos jelzés szerint csönget. Így élünk. Aki nem élte velünk végig ezt az időt, aki nem volt közöttünk, mikor minden kinyílt, betelt és igazi valóságában megmutatkozott, aki nem tudja, mi az, felriadni egy csöngetésre, s már régen nem a magunk életét félteni: aki nem tudja, mi kell ahhoz, hogy a bombázást jelentő szirénabőgésre közömbösen pillantsunk fel, mert az effajta veszélyt idegeink régen közömbösítették más, keserűbb és veszélyesebb mérgek oldatában, aki nem segített legalább egy gyermeken, nem adott szállást egy otthontalan nyomorultnak, aki nem tudja, mi az, kézhez kapni a reggeli postával egy lapot, melyet egy vagonból dobtak ki valamely állomáson, akik a vagonban nyolcvanadmagukkal utaznak a halál felé: aki mindezt nem élte végig velünk, ezt a három hónapot, ezt az öt évet, ezt a tíz évet, az ne álljon közénk soha bírónak. Itt csak az ítélhet, aki közöttünk élt.”

“X.-et deportálák Lengyelországba. A főispán, akit levélben kértem, hogy ne vigyék el a hetvenhat éves embert, hagyják a gettóban: pár soros elutasítással felelt. Azt írta, nem tehet semmit. De ha nem tehet semmit, miért nem mond le? Egy-egy vagonban nyolcvan ember utazott, két vödör vízzel. A halálozási százalék útközben megközelíti a húszat. Egy vagon Nagyváradtól Kassáig hat napon át vándorolt. A negyven emberre vagy hat lóra méretezett vagonokban a nyolcvan ember nem tud feküdni, sem ülni.”

“Szombat éjjel tizenkettőkor lezárták a pesti gettóházakat. Több mint kétszázezer ember él e borzalmas tömegszállásokon, s várja, hogy vagonban deportálják a lengyel telepekre. Látogatni nem szabad többé őket. E tömegszerencsétlenség nem érkezett váratlanul; s mégis, senki nem hitte igazán, hogy bekövetkezhet. Méreteit, emberi jelentőségét e pillanatban felfogni sem tudjuk. a magyar történelem egyik legförtelmesebb fejezete minden nap, melyet átélek. S már nem ragaszkodom többé az élethez. Teljes közöny van bennem és elszántság, hogy elfogadni mindent, amit a sors még hozhat.”

“Lehet-e felejteni és megbocsátani?… Bizonyosan “kell”; de nem tudom, lehet-e? Az ártatlanok szenvedésének emléke mélyebben éget és roncsol az ittmaradottak lelkében, mintsem azt a felejtés közömbös hamujával oltani lehetne. Nem kell bosszú és megtorlás, nem. A törtvény előtti, személyes számonkérés éppen elég; hiszen másképp elkerülhetetlen. Minden més reménytelen, és újabb bűnt kölykedzik.”

“Hitler elbukott, mert… De Sztálingrád és mind a többi állomása e háborúnak már csak következmény. Hitler elbukott, mert hazudott. Nincs benne nagyság; hazug ember volt. Egy nagy nép vezetője megszerezheti népének erőszakkal, amihez ereje és joga van; ilyen a világ. De egy nagy nép vezetője nem állhat fel 1938 szeptemberében a berlini Sportpalastban, nem jelentheti be, hogy nem tud aludni, mert még hárommillió szudétanémet “szenved” a cseh “igában”, s nem ígérheti, hogy csak ezt a hárommillió németet adják meg neki, s aztán békében hagyja a világot. S nem ordíthatja ezt a fogadalmat: “…und dann will ich keinen Tschechen mehr sehen” – s kis idő múltán nem vonulhat be Prágába. Egy nagy nép megsemmisíthet egy kis népet erőszakkal, mert nagy népeknek ilyen a természetük; de egy nagy nép vezetője nem hazudhat tudatosan és nyilvánosan, mert ezt a világ nem bírja el. Pacta sunt servanda.”

“Budai lakásomban hallgattam Hitler bejelentését: “Von fünf Uhr Morgen ab an der polnischen Grenze wird geschossen…” Később elmentem az uszodába. Mi történet ez öt évben? mérhetetlen sokat hazudtak; ez volt a legfárasztóbb. Az élet megtelt a hazugság émelyítő ködpárájával; mint sirokkó, olyan volt ez a légkör; mindig, mindenben hazudtak. S tulajdon munkám is átváltozott hazugsággá, mert a mondatokat csak félig tudtam elmondani. Aztán gyilkoltak, nagy tömegben, s nemcsak a harctereken s a bombázott városokban; iparszerűen gyilkoltak Auschwitzban, Olmütz s Lublin mellett, az internálótáborokban, marhavagonban szállították az embertömegeket – milliókat s milliókat, zsidókat, lengyeleket, oroszokat, belgákat, franciákat, hollandusokat – a halál ez ipartelepeire, ahol vegyi eszközökkel, korszerűen, halottégető kemencékben végeztek velük. Aztán elpusztultak a legszebb európai városok; de erre már oda se figyeltünk.”

“Az a rablógyilkos társaság, mely március 19. után magyar királyi kormánynak nevezte magát, lemondott. Mit csinálnak most ezek az emberek, azon túl, hogy a bőrüket mentik? Mit gondolnak, post festa?… Az ország elmerült a bűnben. Hírét, becsületét nemzedékek sem tudják visszaszerezni. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső, idegen kényszer alatt cselekedtük; a kényszer itt volt, de készségesen és spontán hozzájárult az ország népe ahhoz, hogy a gyalázatból történelmi felelősség legyen.”

“És még egy: a finnek, a bolgárok, a románok soha nem rokonszenveztek őszintén a németekkel: a magyar bugris és az úri osztály egy rétege igenis szívből rokonszenvezett. S ugyanazokat a gaztettek követték el, mint a németek. Ezért a “haljunk meg együtt” -karének. Aminek valóságos értelme: lehet, hogy az ország elpusztul, de néhányan, a németek palástja alatt, rövid időre talán megmenekülnek.”

“Endre László, miután ötszázezer zsidót deportált, s bejelentette, hogy elmegy harcolni a frontra: Kőszegen tartózkodik. Sopron lakossága negyvenezerről hatvanezerre szaporodott: itt ülnek, készenlétben, mindazok, kiknek okuk van menekülni. Sztójay, a volt miniszterelnök, a Semmeringen piheni ki a hathónapos zsidóirtás fáradalmait.”

“Gömbös szobrát elébb bepiszkolták, aztán felrobbantották. Rossz szobor volt; szép, nagy darab fehér márványból készült, melyet nemesebb célra lehetett volna felhasználni. Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt. A fiatal tisztek, akik a durvaságot összetévesztették a fegyelemmel, a pökhendi közhivatalnokok, akik világnézeti melldöngetéssel pótolták mindazt, ami műveltségükből és jellemükből hiányzott, a zsákmányt szaglászó, kereszténységét kiáruló kispolgárság: mind e szoborból nyert önbizalmat.”

“Az oroszok Kecskeméten. Ha nem érnek be három nap alatt Pestre, a pesti zsidóság nagy tömegét halálos veszély fenyegeti.”

“Pesten már tömegével terelik a fagyos vesztőhelyek felé a zsidókat. Háromszázezer ember életéről döntenek e napokban a német hóhérok és magyar sintéreik. Egyes házakban állítólag fegyverrel védekeznek a zsidók, s ez csakugyan a legokosabb, amit tehetnek; a gyakorlatban nem ér sokat ez a védekezés, de halálnak is jobb, mint ha bevárják a sorsot, amit a pecérek szánnak nekik – és nekünk, mindenkinek, akik gyűlölik őket, s akiket gyűlölnek. A nemzet mindezért nem felel többé; s ez az egyetlen vigasz. Mégis, nagyon szomorú, hogy akadtak magyarul beszélő emberek, ha még oly nyomorultak is, akik vállalták a német rohamkések parancsára ezt a szerepet. Ilyen ember nem akadt Finnországban, Bulgáriában, Romániában sem. S ez nagy különbség. Ez az ország többségében őszintén reakciós és németbarát. Minden csizmás, formaruhás reakció tetszik itt a bugrisnak; gyáva hozzá, hogy önként elszánja magát e szerepre, de ha rákényszerítik, örül és tapsol neki.”

“A “jó magyarok” figyeltek, neszeltek. Kezdetben, márciusban, kissé gyanakodtak is. – Jó lesz ez, sógor? – kérdezték egymástól halkan és összehajoltak. – Fog ez menni? Nem lesz baj belőle?… Aztán látták egy napon, hogy “megy a dolog”; az oroszok még messze voltak, Franciaországban, Belgiumban még németek strázsáltak; a zsidók közel voltak, ki lehetett rabolni, meg lehetett gyilkolni őket. Erre a jó magyarok – miniszterek, államtitkárok, képviselők, jegyzők, szolgabírák, csendőrök s a hozzájuk csatlakozott népség és katonaság – nekigyürkőztek, megpederték a bajszukat, s magyaros lendülettel nekiláttak az ügynek. S látták, hogy “megy”.”

“Nem az a meghökkentő, hogy néhány kótyagos politikai pojáca megjátssza a királyi vár márványtermében a közjogi komédiát és “államfőt” esket fel; ez végre is természetes következménye a helyzetnek. De megdöbbentő, hogy akad egy magyar főúr – a koronaőr -, aki a Gestapo parancsára elhozza a magyar Szent Koronát és kiemeli a vaskazettából, Szálasi-Szaluzsán és Winckelmann, a Gestapo főnökének parancsára. S mindez, mikor az oroszok már ágyúval lövik Pestet.

“Pesten. A hajnali hajó a beomlott Margit-híd pillérei között úszik, novemberi ködben. ennek a hídnak a korlátjára sokszor könyököltem; hajnalban, mikor hazafelé mentem a szigeti kis szállóba.”

“A sirályokat néztem itt s a budai rajzot a jobb part keretében.”

“Háromszázezer ember reszket a sárga csillagos házakban; nyilas kölykök, tizenhat-tizennyolc éves suhancok rabolnak a sárga házakban, terelik a lakókat az uszályok és gyűjtőhelyek felé. A novemberi hidegben sokezres embercsoportok vonulnak némán – asszonyok, gyerekek, öregek – ismeretlen sors felé. A rablás, a túszok szedése általános. Ha minden vád igaz lenne, amit valaha is a zsidók ellen harsogtak: akkor is velük kell tartani minden embernek, aki még valaha embernek akarja nevezni magát: mert szenvedésük minden elképzelést meghalad.”

“A nyilas belügyminiszter beszél a rádióban. “Férfiasan” beszél, közhelyeket mond, tehát nagy sikere van. De ha a telefonkönyv egyik oldalát olvasná fel, azt is megtapsolnák.”

“Északi szél, novemberi jeges eső. A pesti zsidók tízezreit terelik ismeretlen gyűjtőhelyek felé. A szakadó esőben asszonyok, gyermekek, aggastyánok vánszorognak. Egy fiatal hadnagy, aki tizennyolc hónapot töltött a fronton, idegrohamot kapott, mikor ezt a menetet látta. E bűnökre nincs “jóvátétel”. A megtorlás sem lesz jóvátétel. P. bizonyára elpusztult már az auschwitzi gázkamrás táborban, ahová május végén elvitték; s ha él, milyen feltételek mellett? Hetvenhat éves ember, téli ruha nélkül, minden nélkül… L. reménykedik, hogy él, s én nem merem megmondani neki: jobb, ha nem él, mert a deportáltak szenvedéseit nem lehet elképzelni. S mindennek végrehajtásához akadtak magyarok… akadtak? Sorba álltak, hogy segédkezzenek.”

“A rablás éjjel-nappal tart a városban; nyilas csordák járják a lakásokat, túszokat szednek, egyszerű  feljelentésre letartóztatnak embereket és kirabolják a lakást, az üzleteket. Pesten már nem kapni semmit; a város nagyon sokáig áru nélkül marad, talán évekig; egy fuszekli nagy esemény lesz. A fosztogatás intézményes, alapos és lelkes. Az orosz ágyúk tüzében gondterhes arcú különítmények járják az utcákat és kémlelnek, hol rabolhatnak még valamit? Az emberek úgy tűnnek el, mint nagy járvány idején. Mindez monoton.”

“Ezek a méltóságos középosztálybeli urak, akik Malinovszkij csapatai közeledtére egyszeriben felfedezték antifasiszta érzelmeiket: nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy néhány bizalmas körben hangoztatott németellenes megjegyzéssel vagy azzal, hogy a nyilasok által megszállott hivatalból néhány héten át távol maradnak: levezekelték a felelősséget, mely a letűnt rezsim bűntömegéből személy szerint őket is terheli.”

“Az ember nem “fenevad”. Más, rosszabb. Ember”

“Az országúton egy ember sodródik mellém. Lajosmizséről menekült; nagyon bánja, “bedőltem a propagandának”, mondja. Megnyugtatom, hogy nemsokára hazatérhet. Zavartan motyogja: “Van két hold zsidóföldem, mit tetszik gondolni, megtarthatom?…” A menekültek motyójában mindig akad egy ilyen két hold zsidóföld vagy valami hasonló.”

“A problémák zsidó része az oroszok bevonulásával hosszú időre lezárult: a zsidók felszabadítása megtörtént. Most kezdődik a problémák nehezebb része: a keresztények felszabadítása.”

“Ha vége a ennek a háborúnak, feladatok mérhetetlen sora vár reánk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint “keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert “keresztény, magyar úriember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény-magyar” vagy “úriember”, tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a “jobboldaliság” igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett “előkelő közhivatalnok” -nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezés tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”

“A hidakat látom a sötétben. Ezek a hidak kötöttek össze valamit, ami Magyarország értelme volt; nemcsak városrészeket; s most nincsenek többé. Ki felel ezért? Van-e bosszú, amely felelhet? Minden kevés és minden reménytelen. S a végső felelősség mégis Horthyé és embereié, akik engedték nőni, tenyészni a szellemet, amelyből mindez kérlelhetetlen végzettel következett. De a felelősség nem intéz el semmit, a bosszú nem ad vissza semmit.”

Utószó

Nem vagyok illetékes és nincs is szándékomban Márai viszontagságokban bővelkedő életéről írni. Amit még ez az írás megkíván az az, hogy felkészüljek a kákán is csomót keresők hozzászólására arról, hogy Márai nem minden esetben nyilatkozott kedvezően a zsidókról.

Márai hosszú élete csaknem minden szakaszában naplót vezetett és minden naplója nyomdát látott. Így például a naplója 1946-ból. Nem akarok idézni belőle, csupán megemlíteni, hogy nem hiányoznak belőle részletek, melyeknek hangneme minden, csak nem filoszemita. Sőt mondhatnám, némileg antiszemita jellegűnek tekinthetők. Ezzel tartozom a valóságnak.

Mit tudok felhozni mégis mentségére? Azt a közhelyet, hogy senki nem tökéletes? Ez kicsit nevetségesen hangzana. Nem itt van a kutya elásva. Jobbnak találom fölhívni a nagyérdemű olvasó figyelmét arra, amit Márai még 1944 közepén írt és idéztem.

Akkor, amikor olyan szenvedélyesen és ékesszólóan beszélt a zsidók szenvedéséről, már akkor óva intette őket attól, hogy “ha túlélik az üldöztetésüket ne veszítsék el fejüket, ne változzanak át ámokfutó üldözőkké. Mert a bosszú csak újabb indulatot szül.”

Ugye többségünk tudja, hogy Hammurapitól örökölve a Tórában a megtorlás, bosszúállás fogalma majdnem minden oldalon megjelenik. A Mindenható is bőségesen föl van ruházva ezzel a tulajdonsággal, sőt sok esetben kimondottan ilyennek vallja magát. (El nekamot, ha-shem jikom damo, szemet szemért stb.)

Szóval ne csodálkozzunk azon, hogy hívők és nem hívők a kiválasztott nép soraiból ehhez a módszerhez fordulnak, amikor megbántják őket. Márpedig a Vészkorszakban nemcsak, hogy megbántották őket, hanem kegyetlenül elpusztították mindazokat, akiket szerettek. Apjukat, anyjukat, testvéreiket, feleségüket, férjüket, gyermekeiket. Az ezt követő bosszúvágy keletkezését meg lehet és meg is kell érteni! A kérdés az, hogy mennyire kell megvalósítani ezt a bosszúvágyat tettekkel? Vajon nincs-e igaza Márainak, hogy nem szabadna ámokfutó üldözőkké változnunk?

Én találkoztam a táborokból, munkaszolgálatból visszatérőkkel 1945–ben. Sokan “meggyőződéses” marxistákká váltak a kommunista párt tagjaiként, hogy megvalósíthassák bosszújukat. Hű kommunista káder tagok, magas rangú rendőrtisztek, népbíróságok elnökei, nagykereskedők, feketepiacosok, pénzváltók és minden ilyen kétes foglalkozású zsidók jelentek meg a közéletben, mint a gombák eső után. Nem minden zsidó csinálta ezt, de sokuk választotta ezt az utat.

Én személyesen nem ítélem el őket. Azt, amit ők átéltek nem lehet megtorolni semmivel. De ez semmiképpen nem tett jót a további együttélés lehetőségének, nem lett az együttélés bevált receptje.

Velem ellentétben Márai elítéli őket. De ugyanakkor kíméletlenül ostorozza a magyar középosztályt, a Horthy-rendszer 25 évét, amely lehetővé tette a Vészkorszak borzalmainak lejátszódását.

Én magas piedesztálra emeltem Márait és hiszek benne, hogy ott a helye, mint valaki, aki az irodalom magasztos feladatát töltötte be Magyarországon és szerte a világon.

Márai az emberi lélek búvára volt, erkölcsi intelmeivel, virtuóz tehetséggel használva a magyar nyelv árnyalatainak páratlan kifejezési lehetőségeit.

Hálával emlékezzünk rá érdemeiért, és kiemelten azért a szolgálatáért, amivel a magyar zsidóság borzalmas sorsát oly mély és megrázó együttérzéssel vázolta az 1944-ben írt naplójában.

Emléke legyen áldott!

fotó: Ann Payne

Hozzászólás

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.