Zászlók, hazák

1

Szerző: Silló Sándor

A lakástulajdonos néni ránk hagyott egy izraeli zászlót. Közeleg az államalapítás ünnepe, látom a szemben lakók már csomózzák a zászlaikat az erkélyeikre. Én is ezt teszem. Ötvenhárom évesen először életemben.

Ez úgy érzem, magyarázatra szorul.

Az első zászló, amit megutáltam tízévesen, egy vörös zászló volt, rajta arany sarló és kalapács. Az iskolánk épületének felébe szovjet tisztek gyerekei jártak, övék volt az udvar jobbik fele. Ráadásul kórusuk se volt! Nekünk kellett megtanulni a “szájúz nyerusimijt”, a himnuszukat. Állni a napon az ünnepeiken, dalolva, míg a sarlós kalapácsos az égbe kúszik. Ötödikes voltam és a tanárunk nem örült a kérdésnek: miért kell ezt csinálnunk?

Tizenhat évesen Ausztriában, rokonoknál láttam először azt az ’56-os filmfelvételt, amikor egy fiatal lány a Rákosi-címert – így hívták! – kivágja a zászlóból. Ez a lyukas lobogó tetszett! Néhány napra összetartott minden magyar embert. Ha éltem volna akkor, kitűztem volna…

Aztán továbbkérdeztem. A rokonok elmagyarázták, hogyan lett ez a lyuk Kádárék által bestoppolva: terrorral, árulással, legvidámabb barakkal. Kamaszként több se kellett, hogy azt a Kádár-címerest is megutáljam. A kokárdát, jó nagyot, persze kitűztem március 15-én, mert tudtam, az szúrja a szemüket. Este már egy rendőr, igazoltatáskor, letépte a kabátomról.

1989-ig csak a sportsikerek és a Himnusz maradt, ha magyarnak akartam érezni magam. A himnuszt később sem lehetett idióta politikai célokra használni. Emberi fájdalom van benne. Ráadásul menetelni se lehet rá.

De a piros-fehér-zöld zászló megint nem járt jól. A népköztársasági címer le, de a köztársasági, a republikánus címer, amit a ’48-as hősök hordtak, mégsem került a helyére. Hiába akart szegény Petőfi királyokat akasztani, az új magyar demokrácia a royalista változatot hímezte a zászlónk közepére. Ahogy most áll ez az ország, lassan érteni kezdem, miért.

Minden vezető arról a koronáról álmodik azóta is, nem a népet óvó pajzsról. Ráadásul elkezdődött a melléknév fokozás: magyar, magyarabb, legmagyarabb. Akiket a legmagyarabbak kevésbé magyaroknak tituláltak, azok nem tettek ki zászlót, részint sértettségből, részint nehogy magyarabbnak nézzék őket, holott ők csak magyarok. A magyarkodás és magyartalankodás vitája nem tett jót a zászlóbontó kedvemnek. Később még azt is megéltem, hogy a “Megy a vonat Auschwitzba” című dalt éneklő fociszurkolók kezében láttam a trikolort, az izrael elleni “barátságos” meccsen.

És a magyar válogatott nem vonult le a pályáról. Én levonultam.

Most az izraeli zászlót kötöm az erkélykorlátra. Senki nem szólt rám, hogy kössem oda, és senki nem szólna rám, ha nem tenném. A feleségem azt tanácsolta, súlyozzam le az alsó sarkait. Szerintem szebb így, hogy összevissza lobog, még ha néha be is akad valamibe.

Ez a zászló dolga: a lobogás, és nem az, hogy idióta ideológiák terhei csüngjenek rajta.

1 komment

  1. Az egy “minden vezető arról a koronáról álmodik” kitételen kívül minden sorával egyetértek. (Mégha Gyurcsányon átsiklanák, na jó, legyen a tiéd, de azért egy Bajnairól nehezen lenne állítható)

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..