Zsidó temetőben, zsidóként helyezik örök nyugalomra a Margit hídi áldozatokat

0

szerző: Dési János

A Margit híd 2011-es felújításakor a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontokat valamint ruha-és cipőmaradványokat találtak. A csontokat és velük együtt a ruhafoszlányokat és cipőket, amennyire lehetett a víz alatt, zsákokba gyűjtötték és a felszínre hozták. (Erről írok itt http://ujkelet.live/2016/02/15/vegre-talan-eldolt-zsido-temetest-kaphatnak-a-holokauszt-ot-eve-meglelt-aldozatai/

Az áldozatokat ma temetik zsidó szertartás keretében a pesti Kozma utcai zsidó temetőben. Bár korábban akadtak próbálkozások, hogy elvegyék annak az élét, hogy meggyilkolt zsidókról van szó, akiket magyar nyilasok és csendőrök öltek meg (lásd Gábriel szobra), mára a vita elcsitult és minden adott egy méltóságteljes megemlékezéshez.

Öt év kellett ahhoz, hogy ide eljussunk.

Kezdjük az elejéről.

Szép, június végi napsütés volt, amikor a Margit híd Sajtóiroda vezetője, Fényi Tibor barátom éppen a búvárok munkáját ment megnézni. Feltűnt neki, hogy valami szokatlant történik. Az ipari búvárok elmondták, hogy emberi csontokat találtak, s egyikük még azt is hozzá tette, hogy a körülményekből, a helyszínből, de az egyik másik csonton gyanítható lövésnyomból arra következtet, hogy esetleg 44-45 fordulóján a Dunába lőtt emberek földi maradványait találták meg. Érdekes egyébként, hogy a „zsidó” szót ők akkor nem használták.

DSCF5701

Itt jegyezzük meg, hogy egy nagy beruházás helyszínén talált csontok nem okoznak általában osztatlan örömet a munkát végzőknek. Már csak azért sem, mert nyilván vizsgálat következik, és ha az építkezésnek annak idejére le kell állnia, akkor az akár sok-sok milliós veszteséget is jelenthet. Az elsők tehát, akiknek lelkiismeretességét meg kell említeni mindenképpen a búvárok, akik ha azt mondják, képtelenek a folyó mélyén lévő maradványokat a víz alatt összeszedni – hát senki sem tehet nekik szemrehányást. A következő fontos szereplő Fényi Tibor történész, aki a hetedik kerületi Róth Miksa emlékházat vezeti egyébként. Ő volt az, aki aztán a következő öt évben minden követ megmozgatott azért, hogy az egykor meggyilkoltak földi maradványait zsidó szertartás keretében temessék el. Ugyanis a körülményeket mérlegelve, a lelet megtalálásának helyzetét értékelve, a nemzetközi gettó közelségét számba véve és átolvasva azokat a visszaemlékezéseket amelyek arról szóltak, hogy miként lőttek embereket, férfiakat és nőket a Dunába – biztos volt benne, hogy kik az áldozatok.

A helyszínre érkező rendőrorvos első pillantásra csak annyit tudott mondani, hogy évtizedekkel ezelőtt elhalálozott emberekről lehet szó. A ruha- és főleg cipőmaradványról megállapították, azok a negyvenes évekből származhatnak.

Fényi kezdeményezésére értesítették a MAZSIHISZ-t is, annak képviselője meg is jelent a helyszínen – aki a jelenlévőknek felvetette, hogy valószínűleg a „67 évvel ezelőtti történelmi események” során meggyilkoltak lehettek az áldozatok. De ezen túl nincs nyilvános nyoma annak, hogy a zsidó szervezetek ekkor még különösebben szorgalmazták volna a zsidó temetést. (Kétségtelen, a háttérben lehetett olyasmi, ami azóta sem derült ki, vagy elfelejtődött.)

Kétségtelen a csontok már nem beszélnek.

A csontmaradványokat az igazságügyi intézet és az orvosegyetem illetékes részlege között ide oda hozták–vitték.

A rendőrség egy ideig emberölés ügyében gondolta, hogy nyomozni fog, ám ha valóban a negyvenes évekből származnak a csontok, akkor az már elévült. Ha Dunába lőtt emberek maradványai, akkor szóba jöhet az emberiség elleni, vagy háborús bűntett, amely viszont nem évül el. Más kérdés, hogy nagy esélye azért annak, hogy a tetteseket ma meglelik, nyilván nincs.

Ráadásul, közben előkerült még egy verzió. A Margit híd 1944 novemberének elején, fényes nappal, miközben nagy forgalom halad át rajta, egyszer már felrobbant. Sok száz áldozata is lehetett ennek a tragédiának is, és többen kardoskodtak a mellett, hogy a robbanás áldozatainak a maradványait találták meg a folyó mélyén. Róluk pedig végkép nem lehet tudni, zsidók voltak e vagy sem.

Kétségtelen, a tisztánlátáshoz minden variációt meg kell vizsgálni, ám szinte minden érv mégis arra mutatott, hogy Dunába lőttek maradványairól van szó.

A Talmud micva halottnak nevezi azt, akinek nincs senkije, hogy eltemesse. Ebben az esetben az egész közösség feladata a temetés. Ha olyan helyen halt meg az ember, ahol nincs közösség, pl. az erdő közepén bukkannak rá, akkor a megtalálónak nem szabad otthagynia, hanem gondoskodnia kell róla, hogy eltemessék. Egy micva halott eltemetése minden más micvánál előrébb való, még akár a főpapnak is gondoskodnia kell róla, ha halottat talál (holott amúgy neki tilos temetőbe lépnie, és még közvetlen hozzátartozóinak a temetésével sem foglalkozhat).

A rendőrségi nyomozás nyögvenyelősen haladt. Vagy nem halad, hiszen nyilván sejtették, akár Dunába lőttek, akár a hídról vízbe esett emberek maradványai ezek, itt már sok nem marad a hatóságoknak.

S ha a rendőrségi nyomozástól túl sokat nem is lehetett várni, arra jó volt mégis ez, hogy az emberi maradványok a bűnügyi szakértői intézetben hozzáértő és lelkiismeretes kezekbe kerüljenek. Valószínűleg ezért nem kallódtak el akkor, amikor 2011 után senki sem akart törődni velük.

A szélsőjobb sajtó persze „holokauszt bizniszt” kiáltott. És azzal jött elő, hogy már miért kell minden folyóban lelt ismeretlen halottról azt gondolni, hogy zsidó lenne. Egyik érvük egy megtalált cipő, ami a szakértők szerint „apáca-cipő”. Aha, ha apáca cipő, akkor ugye az nem zsidóé.

Később persze bebizonyosodott, hogy az „apáca-cipő”-t úgy hordták az apácák, mint a kismamák a „kismama-cipőt” a hetvenes években. Vagyis ezeket a cipőket bárki viselhette.

Közben Fényi azt azért elérte, hogy a ruha- és cipő maradványok a Budapesti Történeti Múzeumba kerüljenek, ahol részben konzerválták azokat. Egy kiállításon pár darab szerepel is belőle. Igaz mostanáig a feliratokon még nem az szerepel, hogy minden valószínűség szerint Dunába ölt zsidóké volt.

Az ügyek közben elakadni látszottak.

Az ekkori helyzetet legjobban a korábbi amerikai nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis jellemezte magyarországi működéséről szóló könyvében. A következőket írta minderről, 2011-ben, amikor az első hírek megjelentek a Népszavában minderről:

„Amikor erről a tragikus leletről olvastam, a közönség szörnyülködésére és sajnálkozására számítottam, de legalábbis kíváncsiságára, ám a hírnek szinte semmi visszhangja nem volt. A rendőrség később sem adott tájékoztatást, emlékszertartás sem volt. Amikor később zsidó csoportokkal beszéltem, azt állították, nem kaptak információt arról, mi történt a csontvázakkal, miután a rendőrség végzett a vizsgálatokkal és nem kaptak lehetőséget sem, hogy eltemessék azokat.

Rájöttem, hogy Magyarországon a probléma nem egyszerűen az antiszemita, neofasiszta hangok és tettek erősödése jelenti. A magyar társadalom egésze aránytalan passzivitással, apátiával reagált a radikális hangokra. A híd alatti csontvázak esetében úgy tetszett, a legtöbb ember inkább azt kívánta volna, hogy azok, az emlékekkel együtt, maradjanak ott a Duna hideg vizében.”

Közben az igazságügyi szakértő megállapította: „A csontmaradványok között női és férfinemű személyektől származókat is találtunk ill. gyermek csontok is fellelhetőek voltak. Az egyik koponyán olyan anyaghiánnyal járó sérülést találtunk, mely típusosan lövés bemeneti nyílásra jellegzetes, a sérülés elhelyezkedése alapján idegenkezűség gyanúja felmerült.”

(Érdekes, hogy valahogyan éppen ez a koponyadarab tűnt el. Ebben persze egyáltalán nem biztos, hogy szándékosság van. Az is lehet, hogy épen ez porladt el valahogyan.)

Amúgy, a rendőrségen kihallgatott egyik búvár azt is elmondta, hogy találtak olyan lábszárcsontot, amelyik még benne volt a cipőben, koponyát, amelyben látható volt még az összezsugorodott agy. A búvár azt is elmondta, hogy egy olyan lemez alá beszorulva találták meg mindezeket, amely fémlemez a Margit híd felrobbanásakor került a folyóba majd a mederbe ferdén beágyazódott, ezért nem tudta a víz továbbsodornia a maradványokat, mert ezen fennakadtak.

Mindez újabb fontos érv amellett, hogy nem a robbanáskor kerültek az emberek a vízbe, hanem később, amikor már beágyazódott a lemez.

Mindenesetre az évek teltek és a temetés ügye nem jutott előre.

Időközben egy újabb – molekuláris genetikai – vizsgálat azt is kimutatta „a csontmaradványok olyan személyektől származhattak, akik „lehettek egy kisebb közösség tagjai.”

Ennek ellenére, valóban, mint ahogy a nagykövet írta, mintha mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha elfeledkezik a történetről.

Fényi Tibor és pár barátja nem adta föl és újra és újra próbálkozott.

2015 nyarán derült ki, hogy az igazságügyi szakértői intézetben Dr. Susa Éva konzulensi tevékenysége mellett Dudás Eszter szakdolgozatát a csontmaradványok genetikai értékeléséről írta. S arra jutott, hogy azok, akiktől értékelhető mintát lehetett venni, zsidók. (Sokan fölhorgadtak, miként lehet ezt DNS-ből megállapítani. Dudás Eszter szakdolgozata az interneten elérhető, akit érdekel, olvassa el. Most elég legyen annyi, hogy statisztikai módszerek segítségével nagy bizonyossággal kimondható mindez.)

Ekkor már a neológ, az ortodox és a lubavicsi hitközség is újra felvette az ügyet. Ugyan a hatóságok még próbálkoztak azzal, hogy ökumenikus temetés keretében, egy köztemetőben hantolják el a maradványokat. Többek között arra hivatkoztak, hogy talán nem mindenki zsidó közülük– vették elő a hídrobbanás már megcáfolt verzióját.

Aztán azzal húzták tovább az időt, hogy nem tudják, melyik zsidó szervezetnek adják ki a maradványokat – a mi feltételezésünk, hogy abban bíztak, a neológok, ortodoxok, lubavicsiak esetleg összevitatkoznak mindezen, nyilván merő rosszindulat.

„ A maradványokat különböző szervezetek is a magukénak érzik. Szörnyű, de elkezdődött a maradványok felett egy harc, ebben a NÖRI nem tud részt venni, ebben nem szeretne partneri szerepet vállalni. Ilyenkor már csak a temetőkről szóló törvény adhat valamiféle iránymutatást” – nyilatkozta egy interjúban Radnainé Dr. Fogarasi Katalin, a Nemzeti Örökség Intézete elnöke

Ezért továbbpasszolták az ügyet a fővárosi önkormányzatnak, azzal, hogy az ismeretlen halottak temetése a fővárosi önkormányzat hatásköre.

Jegyezzük meg, hogy nem kezdődött el a maradványok felett semmiféle harc. Sőt. Mindössze annyi történt, hogy egymásról nem tudva az ortodoxok és a neológok is vállalták volna az eltemetést. Amint kiderült, hogy mindkét szervezet foglalkozik az üggyel, hamarosan megegyeztek. Arról nem is beszélve, hogy a „temetőkről szóló törvény” akár van vita, akár nincs, iránymutatást ad, hiszen ezért törvény.

Akárhogy is, a a fővároshoz került az ügy. Itt egy pillanatra majdnem megint megakadt a bürokrácia gépezete. A fővároshoz ugyanis csak a Margitszigeten megtalált ismeretlen halottak tartoznak, az összes többi a kerületek hatásköre. És ugye ki tudja, a Duna medre hová tartozik?

Szerencsére a főváros képviselői voltak annyira tisztességesek, hogy felmérték, nagy hiba lenne hatásköri vitába bonyolódni. És összehívták a zsidó szervezetek képviselőit.

Itt a zsidó közösségek a sarkukra álltak, ráadásul már rendelkeztek valóban komoly bizonyítékokkal az áldozatok zsidó voltára. S a főváros hatáskörébe került ügyben a neológ, az ortodox és a lubavicsi közösségek képviselői egyhangúlag és közösen kijelentették: ragaszkodnak a zsidó temetéshez. Ez ügyben példás egységben jártak el.

Így aztán már csak a részletekben kellett megegyezni.

Az pedig már nem zavarja a ma megtartandó temetést, hogy a Nemzeti örökség Intézet (NÖRI) vezetője még egy múlt heti MTI-nek adott nyilatkozatában is „ökumenikus szertartásról” beszélt, ahogy az sem, a távirati iroda hírében meglehetősen bárdolatlanul, a megölt zsidók temetésével kapcsolatban a „végső megoldásról” beszéltek.

Mindez valóban, már-már lényegtelen.

A fontos, hogy az áldozatok méltó temetést kapjanak.

Kérésemre a kitűnő író, Péterfy Gergely a következőképpen fogalmazta meg mindezzel kapcsolatban írói véleményét.

„Csak íróként fogom tudni elemezni a helyzetet. Mivel elveim szerint csak az ember lehet gonosz, az istenség viszont nem, mindig az embertársaik miatt szenvedőket, az elesetteket, kiszolgáltatottakat kell inkább védeni; tehát a szerencsétlenség hátrább áll, mint a gonosztett miatti szenvedés (ha egyszerre történne egy baleset és egy gyilkosság, előbb a gyilkosság áldozatán próbálnék meg segíteni). Azzal kell tartani, aki a legkiszolgáltatottabb és a legvédtelenebb. A németeket, akik a híd felrobbantásán ügyködtek, saját gonoszságuk ölte meg; a hídon tartózkodókat a véletlen sodorta magával, nem tettek sem jót, sem rosszat (és ilyen értelemben nem is a német tűzszerészek ölték meg őket), és bár védtelenek voltak, nem voltak kiszolgáltatottak. A védtelen és kiszolgáltatott zsidókat viszont aljas gyilkosok ölték meg, szánt szándékkal. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a többi maradvány is hozzájuk, a legkiszolgáltatottabbakhoz, a legvédtelenebbekhez kell tartozzon: temessék hát el őket is a zsidó temetési szertartás szerint.”

Hozzászólás