Kémtörténet – 2. fejezet

0

szerző: Halász András

2.

Soltész László vezető külkereskedő gépe egy őszi, verőfényes októberi délután szállt le a budapesti Liszt Ferenc repülőtéren. Ahogy kilépett a gépből, szemébe sütött a délutáni nap simogató sugara, ami nyomban jobb kedvre derítette. Tíz napot töltött Párizsban, ahol az utolsó három nap vigasztalanul zuhogott az eső. A két utolsó estén ki sem mozdult a szállodából, hanyatt feküdt a nyikorgó ágyon, és a televíziót bámulta. Később elővette mobilját, és Katit, Londonban élő lányát hívta. Nem jutott sokra vele. Lányától rövid, szűkszavú válaszokat kapott. Úgy tűnt, minden rendben van körülötte. Tanul, mellette dolgozik. Hogy van-e valakije, arról nem volt hajlandó beszélni. Az egész beszélgetés nem tartott tovább öt percnél.

Gondolatai odahaza jártak. Elképzelte, szeretője most zárja be a kutatólaboratóriumban szobája ajtaját, lemegy lifttel a földszintre, és a külön, nevére szóló parkolóhelyéhez baktat. Megáll bordó Suzukija mellett, majd lázas kutatásba kezd a táskájában, az indítókulcs után. Sokszor megleste Saroltát az emeleti ablakból, ahogy egyre mélyebbre süllyed a keze a táskájában, aztán sietősen kirámolja a táska tartalmát a kocsi tetejére. Volt olyan is, mosolygott magában Soltész a szállodai ágyon, amikor Saci kocsi kulccsal a kezében érkezett a parkolóba, ennek ellenére neki fogott a keresésének. Hihetetlen szétszórt asszony volt az élet apró-cseprő dolgaiban. Valójában csak a kutatás érdekelte. Előfordult, hogy egész nap egy falat sem ment le a torkán. A takarítónőnek kellett figyelmeztetnie, hogy este tíz óra van, ideje hazamenni.

Négy évvel ezelőtt a Fonten gyógyszergyár vezetősége karácsonyi ünnepséget tartott. Soltész is a meghívottak között volt. Az ünnepségen az igazgatóságon és a különböző osztályok vezető munkatársain kívül megjelentek a kutatólaboratórium dolgozói is. Mindenki kíváncsi volt rájuk, mert ritka alkalom, hogy kibújtak a laboratórium kémcsövei mögül. Soltész tudta, az irodaépület harmadik emeletén, a folyosó egyik szárnyát lezárták, oda csak a kutatólaboratórium dolgozói léphettek be chipkártyájuk segítségével. Ha idegen merészkedett volna a szentek szentélyébe, fegyveres biztonsági őrökbe ütközött volna. Soltészt sokáig fúrta a kíváncsiság, vajon mi lehet az a nagyon titkos dolog, amit annyira védenek a harmadik emeleten. Először az étteremben próbált meg érdeklődni, de nagyon gyorsan tudomásul kellett vennie, a téma tabu, erről senki sem beszélt.

A karácsonyi partin ismét feléledt benne a kíváncsiság. Fél pohár pezsgővel a kezében közelebb férkőzött a kiválasztottakhoz. Észrevette, mindenki a magas, ősz hajú, de egyébként még fiatalos külsejű férfit figyelte, aki mellett, rövidre vágott, sötétbarna hajú, szemüveges fiatal nő állt. Amikor Soltész közelebb ért hozzájuk, észrevette, a szemüveg mögött ámulatba ejtően szép szempár rejtőzik. A nő kékeszöld színű, keskeny vágású szeme egy pillanatra megakadt rajta, aztán ismét az ősz férfi felé fordult. Ez volt az a pillanat, amikor Soltész úgy érezte, muszáj közelebbről megismerkednie Saroltával. El is felejtette eredeti szándékát, hogy megtudja, milyen titkos kutatás folyik a laboratóriumban. A szép szemű nő végre kilépett az emberek gyűrűjéből, és a szendvicses asztal felé indult. Soltész utána vetette magát. A nő arcán látszott, képtelen választani az óriási kínálatból. Soltész nagy levegőt vett, és megszólította:

– Látom, magát is elérte a bőség zavara.

A nő a hang irányába fordult. Végigmérte Soltészt, aztán azt kérdezte:

– Maga kicsoda?

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Soltész László vagyok, külkereskedő. Itt dolgozom a Fontenban, a külkereskedelmi osztályon.

– Vagy úgy – mondta a nő, de eszébe sem jutott, hogy ő is bemutatkozzon. Elvett az asztalról egy téliszalámis szendvicset, és mellé néhány uborka karikát tett.

– Maga nem kér? – nézett kérdően a férfira.

– Ha adna egy kaviárost, nagyon hálás lennék.

A nő többször is végignézte az előtte lévő kínálatot, de minden alkalommal elsiklott a tekintete a kaviáros szendvicsekről. Ott van az orra előtt, mosolygott magában Soltész, és még sem veszi észre. Lehet, hogy nem tudja, milyen a kaviár? Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni, gyorsan elvett két tojásos szendvicset az asztalról.

– Úgy látszik, már felfalták őket. Jöjjön, üljünk le. Finoman megfogta szabad kezével a nő könyökét, és egy szabad székhez vezette.

Szótlanul ettek. Mikor végeztek, Soltész felállt, és megkérdezte:

– Mit iszik? Pezsgőt, bort, sört?

– Pezsgőt, köszönöm.

A férfi két pohár pezsgővel tért vissza.

– Tessék,- nyújtotta a nő felé az egyik poharat. – Hogy szólíthatom?

– Látja, milyen udvariatlan vagyok.- Kezet nyújtott: – Dr. Kővágó Sarolta, gyógyszerkutató.

– Nagyon örülök. És hogy szereti, ha Saroltának vagy doktornőnek hívják?

– A barátaim egyszerűen Sacinak.

Így kezdődött. Soltész maga sem tudta, mi történt vele. Most esett meg vele először, közel húszévi házasság után, hogy egy nő ennyire felkeltette a figyelmét. Volt valami Saroltában, ami mágnesként vonzotta. Később, amikor már szeretők voltak, tudatosodott benne, kezdetben nem is a nő bája, hanem az intelligenciája ragadta meg. Na meg az a tulajdonsága, hogy tökéletesen kétbalkezes volt. Mindent lesodort, vagy összetört, ami a közelében volt. Csak a laboratórium tárgyai között érezte biztonságban magát. Más állandóan elnézést kért volna, pironkodva szedte volna össze a földről az összetört tányérdarabkákat. Sacit ez egyáltalán nem foglalkoztatta. Átlépett a cserepek felett, és készen állt újabb galibát okozni. Soltész évek múltán jött rá, az asszony mindennapi hebehurgyasága csak a laboratóriumon kívül működött. Saci egyszer bevallotta, a laboratóriumban még sohasem tört össze semmit.

Soltész igyekezett szerét ejteni, hogy minden nap találkozhassanak. Vagy az ebédlőben, vagy a parkolóban futottak össze. Az egyik alkalommal, amikor csak ketten ültek az étkezőasztalnál, Soltész megkérdezte, van-e kedve munka után meginni vele egy italt. Sacinak volt kedve. Később szombaton vagy vasárnap is találkoztak. Múzeumba, moziba vagy hangversenyre mentek. Soltész magának is nehezen ismerte be, mennyire lenyűgözte az asszony személyisége. Több hónap telt el, amíg Saci egy vasárnap délután meghívta magához.

Óbudán, kétszobás panellakásban lakott. Soltészt egyáltalán nem lepte meg a lakásban elé táruló iszonyú rendetlenség. A szobában ruhadarabok, tányérok, benne otthagyott ételmaradékok voltak szerteszét. A dohányzó asztal és a kanapé dossziékkal és kémiai folyamat ábrákkal tele írt papírokkal volt tele. Saci egyetlen mozdulattal a padlóra söpört mindent, és hellyel kínálta Soltészt.

– Mit kér inni? – kérdezte.

– Teljesen mindegy, ami van itthon.

– Olyan italom nincs, aminek az a neve, hogy teljesen mindegy. Van itthon sör, meg talán Coca-Cola.

– A sör kitűnő lesz.

Saci kiment az italért. Soltész körülnézett a szobában. A kanapéval szemben miniatűr képernyőjű televíziós készülék, mellette zenegép. A másik falon végig könyvespolc. Felállt, hogy közelebbről szemügyre vegye Saci könyveit. Két polc dugig volt kémiai, gyógyszervegyészeti és az agy élettanával foglalkozó szakkönyvekkel. Volt közöttük angol és francia nyelvű is. A többi polcon, minden elképzelés nélkül szépirodalmi művek sorakoztak. Képtelenség volt megállapítani, milyen szerzőket, melyik országból kedvel. A tizenkilencedik századi angol irodalomtól kezdve egészen a jelenkori, modern magyar irodalomig minden megtalálható volt a polcokon. Közben a tálcán két üveg sört és poharakat egyensúlyozott. Mindjárt elejti a tálcát, ezért inkább átvette tőle. Leültek egymás mellé a kanapéra. Soltész mindkettőjüknek töltött a sörből. Hallgattak, a másiktól várták, hogy szólaljon meg. Végül Soltész törte meg a kínos csendet:

– Tudja Saci, a házasságom húsz éve alatt még sohasem jártam egyedül egy nő lakásában.

– Gratulálok. Most dicsekszik vagy panaszkodik?

– Nem is tudom. Már több hónapja járunk ide-oda együtt, de nem volt bátorságom megkérdezni magától, mit érez vagy gondol rólam.

Az asszony letette az asztalra a poharat, lassú mozdulattal levette a szemüvegét, azt is az asztalra helyezte. Ránézett gyönyörű szemével Soltészra, és elmosolyodott.

– Hogy mit érzek vagy gondolok? Ezen még nem gondolkoztam. Egyszerűen jól érzem magam a társaságában. És ez nálam igen nagy szó, mert egyébként emberkerülő vagyok. És legyünk őszinték, nem is igen jut időm másra a munkám mellett. De maga ezek szerint kivételnek számít.

– Köszönöm, hogy ilyen őszinte. Kezdetben csak azt éreztem, jól érzem magam a társaságában. Mára odáig jutottam, egyáltalán nem érdekel, ha kiderülne a feleségem előtt, hogy van barátnőm.

– De hiszen nem tettünk semmi olyat, ami miatt felháborodhatna.

– Megkérdezhetné, miért nem vele töltöm a szabadidőmet. Miért nem vele megyek moziba, vagy hangversenyre. Miért nem vele beszélgetek. És ha elárulnám az igazat, nagyon megbántódna. Ezért inkább elhallgatom a dolgot. Maga mit gondol erről?

– Én még nem voltam férjnél, és ahogy látom az életemet, nem is leszek. És tudja Laci, a maga felesége nem az én gondom. Én jól érzem magam a maga társaságában, a többi már a maga baja. Persze én sem szeretnék botrányt, nem lenne jó, ha a felesége beszaladna a Fontenbe, és mindenfajta erkölcsi fertőnek hordaná le a gyárat. Erre semmi szükség. Csak azt tudom javasolni, legyen óvatos.

– Látja, ezért vagyok itt most magával. Még sohasem találkoztam ilyen okos és őszinte nővel. És akkor meg sem említettem a senkivel össze nem téveszthető balkezességét.

Beszéd közben felállt, sétálni kezdett, majd megállt a könyvespolccal szemben. Váratlanul, Saci odalépett hozzá, karjaival átölelte, és fejét a vállára hajtotta.

– Jól érzem magam veled, – suttogta a nő. – És miért engedném ezt az érzést elfojtani? Te nem így gondolod?

Soltész szembefordult az asszonnyal. Átölelte, két tenyere közé vette fejét, és nagyon lassan és óvatosan megcsókolta.

A délután további részét a hálószobában töltötték. Soltész arra ébredt, hogy kint sötét van, Saci pedig egy bögre kávéval a kezében ébresztgeti.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy haza indulj,- és a férfi kezébe nyomta a bögrét.

*

Ahogy átesett az útlevél ellenőrzésen és levette bőröndjét a szállítószalagról, kinyitotta mobilját, és Sacit hívta. Az asszony még dolgozott. Megbeszélték, másnap este Soltész megpróbál felszaladni hozzá.

A reggelt a főnökénél kezdte. Részletesen beszámolt párizsi útjáról, és arról a lehangoló tényről, hogy a franciáknak nem igen kellettek a Fonten Gyógyszergyár termékei. Egyedül a Kixmax nevű, savat semlegesítő új tablettájuk után mutattak valamennyi érdeklődést.

Aztán visszament az irodájába, hozzáfogott, hogy írásba foglalja jelentését párizsi útjáról. A második mondatnál járt, amikor kinyílt az ajtó, és főnöke lépett be a szobába.

– Félóra múlva kezdődik a vezetői értekezlet. Szeretném, ha te is részt vennél rajta. Nagyon fontos témát tárgyalnak.

Soltész nem tudta mire vélni a meghívást. Több mint tíz éve dolgozott a Fontenban, de nem volt rá példa, hogy az osztályvezetője magával vitte volna a vezetői értekezletre.

Hozzászólás