Elrabolt műkincsek

0

Szerző: Prof. Gara Imre

Részlet a Clipperton Könyvkiadó gondozásában a közeljövőben Budapesten megjelenő műből. Az írás szerzője Gara Imre kardiológus professzor, Holokauszt túlélő

Amikor gettóba hajtottak bennünket, a magunkkal cipelt dunyhát azzal kérte el egy jól informált honfitársunk, hogy

„maguknak úgyse lesz rá szükségük”

Sokáig motoszkált bennem a kérdés: vajon most kiket „boldogít” viszonylag tehetős családom ruhája, lakása, bútora, ékszere, festménye, szőnyege, szobra és megtakarított pénze. A nagypolgárinak számító família jelentős értékekkel rendelkezett. Nagyapámnak még Berlinben is voltak bérházai és órás-ékszerész lévén jelentős mennyiségű nemesfém tulajdonosa volt. Egyik nagybátyám, aki a Horthy „udvari” építésze volt /emiatt nem is vitték el, csak kirabolták/ gellérthegyi villája tele volt műkincsekkel és svájci bankszámlával is rendelkezett.

A zsidó vagyonok útját szinte lehetetlen követni. Oknyomozásom 30 éve alatt bizonyos irányvonalak azért megismerhetők lettek számomra. A náci műkincsrablás hivatalos megszervezése és végrehajtása viszonylag jól nyomon követhető. Göring, akit méltán tartanak a XX. század legnagyobb műkincsrablójának, erre szakosodott precíz hálózatot épített ki. Pontosan regisztrálták: hol, mit lehet megtalálni.

A műtárgyakat kiválogatták, rendszerezték és lajstromozták. Innen tudjuk, hogy pl. a Lengyelországból elrabolt 30 Dürer rajzot Hitler kapta ajándékba. Göring az operatív munka irányítását a pontos és megbízható különmegbízott Mühlmannra testálta, aki „a megszállt keleti területek műtárgyainak védelmére és biztosítására” fedőnéven végezte a rablásokat. A rablást leplező feladatcím meggyőzte az osztrák bíróságot is, mert ennek köszönhetően felmentették az ellene indított perben. Így aztán a feltehetően neki is jutó műkincsek tulajdonosaként gondtalanul élhetett 1958-ban rákbetegségben bekövetkezett haláláig.

Az Ausztriában rekedt műkincsekről tudott a világ, de 1985-ig kellett várni, amikor Kirschléger kancellár által is jegyzett törvény rendelkezett ezek visszajuttatásáról a tulajdonosokhoz, illetve azok örököseihez. A törvény több ezer műtárgy visszaadását írta elő, közöttük festményeket /624/, porcelánokat /110/, ezüsttárgyakat /217/, érméket /3343/, szőnyegeket/22/, szobrokat, kerámiát, bútorokat, régi fegyvereket, kéziratokat, stb.

A műtárgyakat előzetesen szakértők hitelesítették és tematikus megnevezéssel látták el. A világszerte nyilvánosságra hozott terjedelmes listán a szerző vagy eredet, a cím és méret is közlésre került. Az igénylők ennek alapján nyújthatták be követelésüket, akik néhány kivételtől eltekintve az elpusztítottak leszármazottai voltak.

Magam is jelentkeztem 1986-ban, mivel felderengett gyerekkori emlékképeimben a családtagjaim lakásberendezése számos olyan műtárgyra hasonlított, mint ami a közzétett listán is szerepelt. Az osztrákok vészkorszak alatti viselkedése miatt különösen érdekelt az osztrák állami szándék valódisága, amiről csak személyes részvétel útján lehet meggyőződni. Változott-e a háború utáni Ausztria, amelyik fergetegesen ünnepelte Hitler bevonulását, amiről a minden mögött hamisságot sejtő paranoiás Goebbels is elismeréssel írta naplójában, hogy „Ausztriában mindenki náci”.

A műkincs visszaszolgáltatás folyamata hosszú évekig tartó peres eljárás keretében zajlott le. Minden egyes tétel visszaadását bizonyító erejű eljárásnak vetették alá. A világ minden részéből jelentkező igénylők műtárgy-azonosítási szintje alapján kellett döntenie a bírónak. Az ítélet csak egyetlen kedvezményezett számára lehetett kedvező, holott volt, hogy húszan is jelentkeztek ugyanarra a tárgyra. A tárgyaláson a bíró kezében elrejtve tartotta a műtárgyról készült színes fotót, amiről az igénylőknek kellett leírást adni. Ennek alapján a legrészletesebb helyes leírás kapott kedvező ítéletet.

Ilyet azonban csak kevesen adhattak, hiszen 40 év távlatából, örökösként általában hiányos az emlékezet. A visszaemlékezések és tanúsítások során számos megindító érzelmi kitörésnek voltam tanúja. Többen bírálták a bíróság „vallatási” módszerét, felemlegetve az osztrák állam fasiszta múltját, a bizonyítási eljárás képtelenségét, az elrabolt műkincseket befogadó osztrák múzeumok ellenállását. Valóban, a bíró és az államot képviselő ügyész szubjektív hozzáállásától függött a kedvező ítélet. Ennek hiányában egyik igénylő sem kapta vissza a tárgyat, de ezeket sem tartotta meg az osztrák állam. Tudomásom szerint az egyetemes zsidó közösséget képviselő Izraelt vonták be a későbbi rendezésbe. Ebben a felettébb kényes helyzetben kellett helytállnia a bírónak és az osztrák államot képviselő „Finanzprokurator”-nak.

Dr.Reimar Gradischnik bíró /megérdemli, hogy neve fennmaradjon/ minden
kérdéséből és megjegyzéséből érezhető volt, hogy vissza szeretné juttatni az elrabolt javakat. Az oppozíciós helyet elfoglaló állami képviselő sem tett semmiféle kétkedő észrevételt és egyetlen visszaadásról szóló bírói ítéletet
sem fellebbezett meg. Az ítéletekhez vezető hét év alatt számos tárgyaláson mindvégig ezt a szándékot tapasztaltam. Ezen fontos észlelés mellett még tárgyi emlékhez is jutottam. Visszakaptam egy antik női agyagfejet, aminek rejtélyes mosolyú szépsége már kisgyerekként is hatott rám és a rég feledésbe merült emlékképet tudatom valahonnan felhozta.

Nem így történt ez idehaza. Nem lehet kétséges, hogy itthon is maradtak vagyontárgyak az elpusztított zsidók után. Ezek közzététele „osztrák módra”, ami talán segítené az örökösök visszaemlékezését, nem történt meg. Az ebben a tárgykörben hozott hazai törvények nem kötelezik az államot a nem eredeti tulajdonosként birtokolt vagyontárgyak, műkincsek listájának nyilvánosságra hozatalára és közzétételére, hogy az eredeti tulajdonosok, illetve örökösök jogait helyreállítsák. A közgyűjteményekben őrzött, vitatott tulajdonú kulturális javak rendjéről szóló 449/2013.sz. Kormányrendelet 2.par. szerint a visszaigénylőnek „az igény bejelentésével egyidejűleg csatolnia kell a vagyontárgy azonosítható megjelölését /leírását és fényképes, vagy egyéb dokumentálását/. Ennek hiányában a restitúciós eljárás lefolytatására nincs lehetőség.” Amikor a hazai eljárásrendet alkalmazó Magyar Nemzeti Vagyonkezelő figyelmét felhívtam arra, hogy a kormányrendelet passzusai nem tükrözik az elrabolt műkincsek őszinte visszaszolgáltatási szándékát, az illetékes Dr. Berencsi Tamás hajthatatlannak bizonyult ennek elismerésében és a korrekció kezdeményezésében.

Alvó-számlák

Nagybátyám Gábor /Grünfeld/ Miklós érezve a nehéz idők eljövetelét, értékeinek megőrzését svájci bankra bízta. Horthy belső köréhez tartozva kivételezettként megúszta a deportálást, még a nyilasokat is, de a proletárdiktatúrát már nem. Alig titkolt antikommunista nézetei miatt az ÁVH bebörtönözte. Emiatt kiszabadulása után egészen haláláig nem kapott útlevelet, hogy Svájcba utazhasson. Családi nevének közlésével kapcsolatot kerestem a svájci bankokkal, de eredmény nélkül.

A svájci bankokban elhelyezett betétek visszaszolgáltatásában csak az 1997-es esztendő hozott fordulatot. A Washingtonban nyilvánosságra hozott 212 oldalas Eizenstat-jelentés megállapította, hogy Svájc” megsértette azon kötelességét, hogy a Holocaust túlélőinek, illetve az áldozatok jogos örököseinek visszaszolgáltassa a még a háború előtt elhelyezett betéteket”.

A nemzetközi sajtóban megjelent találgatások tudni vélték, hogy az alvó-betétek összege eléri az 5-7 milliárd dollárt is. A jelentés felrázta Svájcot, amely addig folyamatosan visszatartotta a jogtalanul birtokolt betéteket. A nemzetközi nyomás hatására a berni parlament feloldotta a banktitkot és hozzájárult ahhoz, hogy Paul Volcker, korábbi amerikai jegybankelnök által vezetett bizottság hozzáfogjon a betétek régóta esedékes rendezéséhez.

Első lépésként a Svájci Bankszövetség világszerte publikálta – így a Népszabadság 1997 júl.23-i számában is – a „II. Világháború idején elhelyezett és azóta alvó bankbetétek” tulajdonosainak nevét. Az igények befogadásával az Ernst and Young irodáit bízták meg.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy ismét bekapcsolódjak a korábban megrekedt folyamatba. Közben számos részlet is kiderült az ügy hátteréről.
Ezek közül a számomra a legfontosabb, hogy a magyar betéttulajdonosok listáját Svájc eljuttatta a magyar félhez is, de az nem tette közzé. Lukas Berlinger, a svájci külügyminisztérium különleges főosztályának helyettes vezetője 1997. november 5.-én küldött jegyzékében országa számára kínosnak nevezte, hogy a magyar fél még nem hozta nyilvánosságra a svájci bankokban a háború előtt elhelyezett magyarországi betétek tulajdonosainak nevét tartalmazó listát. Ennek hatására aztán – nyilván felsőbb utasításra – a listán szereplő személyek, illetve örököseinek felkutatásával megbízott ügyvédi iroda vezetője Dr. Andrási László megjelentette a Népszabadság november 29.-i számában.

A visszaigénylés feltornyosult nehézségei már kezdetben is látszottak. Hogyan lehet kinyomozni egy név és egy több, mint 50 évvel korábbi lakhely alapján, hogy milyen fedőnéven nyitottak számlát tragikus sorsú felmenőink?
Ennek ellenére sokan jelentkeztünk, akik a közölt listán rokonok nevét véltük felfedezni. A felsorolt nevek között nagybátyám neve nem szerepelt, de rábukkantam másik rokonom nevére /Braunfeld/. Azonnal felvettem a kapcsolatot az Ernst and Young hazai képviselőjével, aki postafordultával arról tájékoztatott, hogy igényemet továbbítja az illetékes ügyvédi irodához.

Rövidesen levelet kaptam a Volcker bizottságtól, amiben közlik, hogy az általam megadott név /Braunfeld/ neve nem szerepel az 5.570 betéttulajdonos neve között. Reklamációmra, melyben a hazai hivatalosan közölt magyar listára hivatkoztam, újból megerősítették, hogy nem találtak Braunfeld nevű betéttulajdonost. Ezzel a meglepő közléssel le is zárták igényem jogosultságának vizsgálatát. Az érthetetlen fordulat lehetséges magyarázata, hogy az 1973.évi svájci-magyar vagyonjogi megállapodás részeként a két kormány „elszámolta” az alvóbetéteket is. Erről annyit lehet tudni, hogy a Magyarországon államosított svájci javakért 1,8 millió frankot fizettünk, amiből 400.000 frankot, a holocaust áldozatok svájci vagyonaként beszámítottak. Ezzel az összeggel csökkent a magyar adósság. Az áldozatok alvó betétei tehát a svájci-magyar vagyonalku egyik tétele lehetett. Amennyiben erről van szó, akkor a „népi demokrácia” államosítási programja okozta svájci kárpótláshoz a gázkamrákban elpusztult zsidók pénzével is hozzájárult a magyar állam. A magyar lista a továbbiakban a Kincstári Vagyonkezelő Igazgatósághoz került ügyintézésre. Megkeresésemre nem válaszoltak.

Epilógus

A náci és a magyar pribékek gaztettei érzelmeket már nem, csak indulatokat váltanak ki belőlem. Ezek azonban kizárólag az elkövetőkre irányulnak.
Családunk tagjainak megölése és teljes kifosztásunk /a háború után csak a rajtunk lévő ruházatunk maradt meg, holminkat széthordták, lakásunkba mások költöztek be/ feletti megrendülésem és a rendszerváltást követően egyre erősödő antiszemita megnyilvánulások sem vittek el Krasznahorkai keserű ország értékeléséhez: „A történelmi véletlen révén ölébe hullott szabadságát gyomorforgató módon csúfolja meg és a legundorítóbb vonásait mutatva piszkítja be saját történelmét”. Sosem gondoltam, hogy a hazai antiszemitizmusnak és idegengyűlöletnek bármilyen nemzet-karakterológiai vonatkozása lenne.

Ezt példázza egész életem is. A hazai betegek gyógyításán fáradoztam mindvégig. A 8o-as években a főváros kardiológiai szakfelügyelőjeként megszerveztem a lakosság intenzív infarktus ellátását, ami felére csökkentette a halálozást Budapesten. Ennek eredményeként lehetőséget kaptam, hogy saját elképzelésemet megvalósítva létrehozzak olyan egyedülálló szívgyógyászati központot, ami az intenzív ellátástól a rehabilitációig terjedő egységet alkotott az alsóerdősori Korányi Frigyes és Sándor kórházban, elviselve, hogy a rendszerváltással feléledő antiszemitizmus törölte ezen orvos-géniuszokat a kórház nevéből, a numerus clausust jogos védekezésnek hirdető Fejér László „fajvédő” igazgató jóvoltából.

Könyveimmel és médiaszerepléseimmel segítettem a korszerű ismeretek elterjesztését. Tevékenységem elismerése sem maradt el. Gyógyító orvos-szakmai eredményeimért adható legrangosabb kitüntetésben /Semmelweis-díj/ részesültem. A szakmai bizalom jeléül nemcsak a Magyar Kardiovaszkuláris Rehabilitációs Társaság elnökévé, de a Kormány mellett működő törvényes testület a Nemzeti Egészségügyi Tanács operatív vezetőjévé is megválasztottak.

A Kardiovaszkuláris krízisek című könyvemet az év legjobb orvosi könyvének választották és a Magyar Tudományos Akadémia segített kiadni a Szívinfarktus megelőzése című könyvemet, hogy anyagi függés ne befolyásolhasson a lakosságot megtévesztő hamis gyógymódok elleni küzdelmemben. Képernyős ismeretterjesztő tevékenységemet a Magyar Televízió Nívó-díjjal jutalmazta.

Gondolkodásmódomat igyekeztem átplántálni gyerekeimbe is. Hazafias szellemben neveltem két lányomat, akik a címeres mezben magyar bajnokként, válogatott sportolóként, olimpikonként ma is öregbítik Magyarország jó hírnevét a nemzetközi sakkéletben. Bizakodom, hogy megőrzött szemléletem nem bizonyul majd valamikor önáltatásnak.

Fotó: illusztráció/ James J. Rorimer/National Archives and Records Administration/ United States Holocaust Memorial Museum)

 

Hozzászólás