Egy kép hátulja Purim idején

1

szerző: Dési János

1903-ban a purim majdnem úgy március idusára esett, mint az idén. Kedves mulatságok tarkították az ünnepet, volt jelmezbál, ahogy az kell, és annak a szokásnak sem álltak ellen a hívek, hogy annyit igyanak, amennyi után már nem tudjanak különbséget tenni az átkozott Hámán és az áldott Mordecháj között. Fogyott a Hámán- füle, két szakajtónyi biztosan elment.

Édes az élet.

De ezek a szép napok sem tartanak örökké, az idő kereke nyikorogva fordult tovább.

1903. május 21-én Óbudán már éppen elvirágzott az orgona. A Budai Közúti Vaspálya Társaság által működtetett villamos – amely alig néhány éve váltotta csak föl itt a lóvasutat – hangosan csattogva szaladt el az ablak előtt. Náluk már csak a gyerekek csaptak nagyobb zajt. Bella, Margit, Sándor és Pannika (ki később a nagymamám lett, de ezt, akkor ott, 4 évesen természetesen még csak nem is sejtette.)

Újrajátszották a purimi jelmezbált, a már szakadozott ruhákban rohangáltak fel-alá, nagyokat sikkantva, mit sem törődve még a kor csodájával, a villamossal sem.
 Orgona, csattogás, gyerekek egyáltalán nem zavarták kicsiny történetünk hősét. Ahogy valószínűleg az sem, mert nyilván fogalma sem volt róla, hogy a városon túl, valahol Újpesten éppen sztrájkba léptek az egyáltalán nem vidám jutagyári munkások, nagyobb béreket, munkahelyi biztonságot követelve. Akkoriban még Ferenc József uralkodott az ő népei felett és – ó édes békeévek – még létezett munkásszolidaritás, bátorság, s más efféle mára idejétmúlt dolog.

De történetünk hőse ezzel mit sem törődött. Sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy néhány kedves sort véssen egy kemény lapra kasírozott fénykép hátuljára az urának.
Mártogatós tollal írt persze, és ez nem is olyan nagyon egyszerű a fényes, kemény lapon. A paca csúnyán venné ki magát és a hely is meglehetősen kevés.

„Egyetlenem! Fogadd e csekélységet tőlem örömmel, légy meggyőződve, édes apukám, hogy irányodban szeretetem, hűségem és imádatom örökké fog tartani. Ezt kívánom tőled is viszonzásul a te hű Hánikád, Ó-Budán, 1903 május 21-én” Fényképész Leon H, Budapest, Lajos utcza 144.

Mindenesetre annyi megállapítható, hogy Hánika – aki ekkor még nem gyanította, hogy egyszer a dédnagymamám lesz, de azért, talán valamit már legalább sejtett, túl messzire nem ment a fényképészért. A Lajos utca 144 ugyanis éppen, hogy csak egy macskairamodásnyira található az ő lakhelyüktől, a Lajos utca 163-tól. Annyira, hogy pár percre még a maradék purimi jelmezekben sikongató gyerekeket is ott lehet hagyni a legnagyobb, Bella felügyeletével egy fényképeszkedésnyi időre.

A Lajos utca 163. alatt található az óbudai zsinagóga. A zsinagóga mögött, a Mókus utca felé eső részen pedig a rabbi lakása. Történetünk helyszíne. Ugyanis, amíg „Hánika” a dédnagymamám volt az ő „Egyetlenem”-je, a fotón közölt vallomás címzettje, a dédnagyapám, az óbudai rabbi. Aki ugyan felettébb bölcs ember hírében állt, de mondanom sem kell, hogy fogalma sem volt még akkoriban arról, ki lesz a dédunokája.

És akkor most vegyük tüzetesebben szemügyre az üzenetet.

Bár a sorok közül kiolvasható némi szelíd házastársi fenyegetés is („ezt kívánom viszonzásul tőled is), azért a lényeg mégiscsak az, hogy „a te hű Hánikád”.
Mondjuk négy kisgyerek és egy rabbi férj mellett, figyelembe véve a kor szokásait, ezt a hűséget a maga valóságában vehetjük akár adottnak is. Mégis, ezen szenvedélyes, és önkéntes vallomás, („szeretetem, hűségem, imádatom”) minden bizonnyal jólesett a családi körben csak nagypapaként emlegetett Illés dédapámnak.

Ki amúgy korának ünnepelt hitszónokaként működött. Ezen túl jelentős tudományos tevékenységet is kifejtett. Tán éppen ezekben a napokban kezdett bele Die Kabbala című, e tárgyban máig megkerülhetetlen művébe. (Hellner Andor könyvnyomdája, Budapest VII. Csányi utca 13, kiadva, Budapest –Ó-Buda, 1906.)

Rendszeres cikkírója volt Szabolcsi Miksa Egyenlőség című újságjának is.
És tudjuk milyen egy ilyen lap. Mint egy nagy Moloch – folyamatosan csak falja a betűket, nincs megállás. Hiába lenne jó játszani a purimi jelmezes gyerekekkel egy kicsit, vagy beszélgetni pár komoly szót Hánikával. Nincs mese. Neki kell állni, elővenni a tollat, a tintát, a papírt és odaállni a nagy íróasztalhoz, dolgozni. Mert nagypapának persze volt egy íróasztala, amelynél nem üldögélni kellett, hanem a magas, ferde lap mögött állni – így legalább nem kényelmesedik el túlzottan a szerző.

De az is lehet, hogy valamely jelentős szombati prédikációjára készült. Akkoriban nem volt még ugye se tévé, se rádió. Hah, borzalmas idők, internet nélkül. Így hát az úri közönségnek megbeszélni valót a helyi pletykákon túl egy egy templomi beszéd adott. S micsoda idők, még a lelkészek is számíthattak sztárnak – no persze a maguk módján.
 Nagypapa mindig pompás szónoklatokat tartott. Ráadásul, kizárólag magyarul beszélt. Volt benne tudás, kultúrtörténet, csipetnyi humor, sok báj és némi irónia. A közönsége imádta – ezzel is legalább bársonyon futottak a percek.
 Mikor Óbudáról átkerült a még tekintélyesebb pesti Rumbach utcai templomba, a hívei egy kis dalt költöttek róla, amelyet aztán vidám dizőzök mondén helyeken is daloltak. (Itt van megjött a gumirádler/benne ül a rabbi Ádler, trallala, trallala, lala.) A gumirádler ugye nem más, mint a gumikerekű kocsi, rabbi „Ádler” pedig az a személy, ki e kép hátán e szép vallomással lett gazdagabb.

1 komment

  1. Nagyon tetszik a történet, és az is, ahogyan megírta az emlékező dédunoka. Szemlátomást örökölt valamit a dédpapától…

Hozzászólás