Papagájok

1

szerző: Sáfrán István

Essünk túl a nehezén: nem vagyok egyetemi magántanár. Különösen az ivrit nyelv rejtelmeiben vannak alig titkolható hiátusaim. Nem mondom küzdök, olykor tovább is, mint az első vérig, javarészt azonban alulmaradok a gyakorta kilátástalannak tetsző párbajban. De fel nem adom, ha addig élek is!

Szerencsémre tengernyi jó barát megszámlálhatatlan mennyiségű tanáccsal lát el újra meg újra. Gondolom sokan ismerik az amíg liba van, tanács is lesz össznépi játékot, amiből általában mindig kisül valami. Igen ám, de mostanság körülöttem mintha már fogyóban lennének a szárnyasok. Pedig… A legkitartóbbak újra és újra arra ösztökélnek, hogy ha tényleg meg akarod tanulni Erec nyelvét, nézd a televíziót, s előbb-utóbb majdcsak megérted az ott elhangzottakat.

Ezen ne múljon, amúgy is monitorfüggő vagyok. Természetesen a hírekkel kezdtem – elvégre tájékozódni kell, amiképpen navigare is! – aztán jöttek a vitaműsorok.

Nem akarok dicsekedni, de a híradókkal alig egy-másfél esztendő alatt megbarátkoztam. Szó ne essék arról, hogy ez szerfölött magas szellemi képességeimnek köszönhető, sokkal inkább annak, hogy ami ott elhangzik, azt a képernyőn meg is mutatják. És olyan igazán nagyot nem lehet tévedni. Amikor azt látom, hogy ég egy ház vagy két autó egymásnak szaladt, ki tudom következtetni egyikről is, másikról is, hogy mondjuk nem virágkötőversenyről és nem narancsszüretről tudósít éppen a riporter. Olykor-olykor persze becsúszik egy-egy félrehallás, miszerint ugye Vlagyivosztokban nem osztogatják a Ladákat, hanem fosztogatják – és más efféle túlélhető félrehallások, de hát kicsire nem adunk!

Felbátorodva alkalmi sikereimen átnyergeltem a vitaműsorokra. Most azt kellene mondanom, hogy se kép, se hang. Legalábbis átvitt értelemben. Mert ugyan kép is, hang is, amennyi a csövön kifér, csak éppen követni és érteni nem lehet az olyan halandónak, aki nem az anyatejjel szívta magába az ivrit szórendet és az igeragozást. Teljes csőd. Mint a papagájok az őserdőben. Vagy inkább az állatkertben?

Pedig! A kép világos, a vita résztvevői egészen biztosan ivritül beszélnek. Csak a módja az eszmecserének, az valami eszement. Mintha sportot űznének belőle: egymás szavába vágva ordítoznak, s nem hogy azt nem lehet kivenni, hogy mit mondanak, de még addig sem lehet eljutni, hogy miről.

Minthogy azonban már korábban feltett szándékom volt, hogy nem akarok hülyén meghalni (legalábbis nem ennyire, mint a jelen állapot!) megkerestem a kiskaput, hogyan és miképpen lehetek jobban otthon a világ dolgaiban. Rövid keresgélés után a magyar televíziók egyikének vitaműsorában véltem megtalálni a megoldás kulcsát. Magyar anyanyelvűnek magyarul a nagyvilágról! És lőn! Négy úr és egy műsorvezető. Na had lássam, mondjátok!

Nézem is hallom is, de nem értek egy kukkot sem: egymás szavába vágva próbálják túlkiabálni állítólagos beszélgetőpartnereiket, ügyet sem vetve a másik mondandójára és arra meg még annyit sem, hogy vajon a néző mit ért meg az egészből. Egy idő után már csak azt figyelem, mikor vesznek levegőt, de már azt sem tudom elkapni, mintha a fülükön át lélegeznének. Egy szó nem sok, annyit sem tudok kivenni a purparléból.

Hm. Azzal már megbékéltem, hogy még nem tudok ivritül, de már magyarul se?!

Sebaj, mint felmentő sereg érkezett az újabb jó tanács. Próbálkozzak az esti mesékkel.

Mintha eddig nem is ott tanyáztam volna!

1 komment

  1. Nagyon szellemes,szorakoztató és föleg igaz amit olvastam,csak annyi hibája van,hogy ritkán és keveset olvasok ilyen remek irásokat,mert honnan annyi felkészült ember és hová.Köszönöm

Hozzászólás